Tolna Megyei Népújság, 1969. február (19. évfolyam, 26-49. szám)
1969-02-09 / 33. szám
Az olvasó naplója ] Meditáció Mészöly Miklós Saulus c. regényéről Emlékszem a Mészöly körüli élénk vitákra, a perifériára szorult, s onnan befelé igyekvő író .kísérletező, epikát újító alapállására. Akkoriban gyakran hangoztatták, hogy az író túlságosan vonzódik a különös, bizarr vi- lághoz, hogy irracionalista, egzisztencialista színezésű írásai nem egyértelműek. Mindezek igaz megállapítások voltak, s ma is találóak Mészölyre. De lényeges és örvendetes különbség, hogy ma már egyre több elhatározás születik, amely a kísérletező regény helyét jelölné meg a XX. század magyar regény- irodalmában. örvendetes az is, hogy ma már egyre többen fogadják az írót úgy, ahogy van: komorságával, gondolatiságával együtt. A Saulus c. Mészöly-regény (Magvető) egy bibliai témát dolgoz fel. A téma — s ez természetes — kizárja, hogy közvetlenül társadalmi problémákra válaszoljon az író. Közvetlenül nem aktuális, de áttételesen igen. Tehát nem egyértelmű és nem is konkrét. Ettől függetlenül igaz. Vagy: éppen ezért igaz? A paradoxon feloldásához az szükséges, hogy a konkrét és igaz jelentését ne csupán az olvasó előtt elsődlegesen kirajzolódó képben keressük. Mert minden Mészöly-mun- kának éppen az a lényege, hogy többsíkú. Ez a több- szólamúság eleve kizárja, hogy az elsődlegesen felvillanó történet alapján ítélkezzünk. Arra kényszeríti az olvasót, hogy gondolkozzék. Azaz, fejtse meg a rejtvényt: a valóságból táplálkozó történet mögöttes gondolatát is felfedezze, megteremtse a részletek egységét. S ha ez megtörtént, akkor a nem egyértelmű, s a nem konkrét: egyértelmű és konkrét lesz. A gondolkodásra kényszerítő erő teszi nehéz olvasmánnyá Mészöly regényét. A Jelentés öt egérről c. kötet novellái, a. Saulus c. regény lapjai meggyötrik az alapos magyarázatot váró olvasót. De akiben van némi hajlandóság a játékra, az szívesen fogadja az író kihívását, s valóban nem csalódik: igazi olvasmányélményben lesz része. Az író lehetőséget ad arra, hogy az olvasó maga rakja össze az apró képeket. A Saulus cselekményes része világos és rövid. A bibliai Pál életének az a része tárul fel, amely az átváltozás, a pálfordulás felé halad. Magának az átváltozásnak nem vagyunk tanúi, csupán az idáig vezető út részesei lehetünk. Egy ember politikai magatartása, s e magatartás meghatározója mindig a konkrét társadalmi helyzetben gyökerezik. Mészöly célja nemcsak az, hogy Saul társadalmát hitelesen ábrázolja, hanem az is, hogy Saul emberi arcát megrajzolja. Saul társadalmára a Törvény mindenkori megtartása, s az ellene szegülök módszeres, kitartó üldözése a jellemző. Saul kálváriája akkor kezdődik, amikor felismeri, hogy ezen az úton haladva az ember elidegenedik embertársaitól és önmagától is. Mert vajon mi a biztosíték arra, hogy a Törvény valóban az igazságot szolgálja? S amikor Saul erre a kérdőjelre rátapint, akkor indul meg a pálfordulás felé. Érthető, hogy ez a kételkedés gyötrődést, lelki konfliktust eredményez. Saul tépelődik, hiszen eddig eszébe se jutott kételkedni. S most gondolkodni kezd! Ez máris a Törvény megtagadása. Ezek a problémák nemcsak politikai, hanem egyben erkölcsi buktatók, illetve választók is. Az író a XX. századot vizsgálja, a bibliai történet csak keret. Végeredményben, ha közvetett módon is, konkrét politikai, erkölcsi gondolatokat tolmácsó!, saját korának — a humanizmus érdekében. Az sem kétséges, hogy Mészöly szívesen alkalmazza a modern irodalom eredményeit. Nem ragaszkodik a mesemondáshoz, a realitáshoz túlságosan tapadó ábrázoláshoz. S ez nemcsak Mészölyre mondható. A felszabadulás utáni magyar regényirodalom jó néhány termése igazolja, hogy a különös, az egyedi, vagy akár a bizarr is tükrözheti az adott kort. (Csak egyetlen példa: Sánta Árulójára elmondható minden, csak az nem, hogy tipikus). Ezeknek a regényeknek a feldolgozása, az analízisszintézis a jövő feladata. S ha a feldolgozás a megfelelő alapossággal történik, akkor egyértelműen. ítélkezhetünk. De addig is meditáljunk és — vitatkozzunk. Annus József: Két Az öreg most is akkor jött át hozzánk, amikor vacsorához ültünk. Apám jó szóval invitálta: — Tartson velünk, István bátyám! — Csak isten áldásával — húzódott még hátrább a kopott konyhaszékkel —. az enyém már megvolt. Mi ettünk, ő beszélt: — Kicsit húz a vállam. Kinyomtam máma a nagy akácot ott a famezsgyén. Tizenegy guriga lett a derekából kilenc a vastagabb ágakból, meg tizenöt kéve gally. — Hű, a mindenit — rándított a nyakán apám két kanál között. — Jó nagy volt! — Hát azt még az apám bátyja ültette. Alighanem ki- lencvenhét őszén, amikor az új portát is megvettük. — Akác jó tüzelő — szólt közbe anyám is. — Az igen — bólogatott az öreg. — Reggel kivágja az ember, délben már főzhetsz vele. Úgy ég, mint az olaj! Anyám kibontotta az asztalkendőbe bugyolált héjába sült krumplit. Forgattuk, fújtuk, hámoztuk. Sót, paprikát hintettünk rá, azzal ettük. Közben hallgattuk az öreget. A sültkrumpliról jut eszembe, — mondta az öreg — én fogoly vótam, amikor ott kint elkezdődött a zenebona. Vagy két-három magyar társunk, akik körül vótak aggatva lőszerrel, meg pisztolyokkal, bejött egyszer a lágerbe. Azt mondják, akarunk-e harcolni a burzsujok ellen? Felcsapunk-e Lenin katonájának? Ki az a Lenin? Az az orosz Kossuth Lajos, azt mondja az ef”’ik társam, a halasi tanító. Na, mondom, akkor menjünk, ha már üzent! És mentünk. Szuronyos puskát kaptunk, hat tölténnyel. Azt mondják, ha elfogy, ott a ■vT-ét. A fóradalom katonája nem mismásol. Nagy szükség persze nem vót a Duskára. Leginkább strázsát álltunk. Ha néhány gyerek vagy asszony arra kódorgóit, elég vót kiabálni. Nacsak, elég az hozzá, egy jó fogós hajnalon Lenin palotája előtt álltam posztot. Hárman virrasz- tottunk kint a ház előtt, kettő a kapuban, a többiek bent a gangon. Ormótlan nagy gang vót ám az! Pontosan ötven oszlop tartotta az ereszt, csupa vörös márványból! Mondom, hideg volt. Nem huvósecske, mint itt januárban. Hohó! Ott olyan időben még kiskabátban járkálnak. Hanem akkor a köpönyegben, de még a bundában is össze kellett húzódni. Ku- tya hideg volt! Ha az ember köpött egyet, hát az koppant a földön. Megfagyott, mire leert. Nem egyszer láttuk, hogy röptiben lefac”ott a veréb! Nacsak, elég az hozzá, ott toporgok a drótozott bakancsban, amikor valaki mellém lép. Lenin volt. Any- nyira álltam tőle, mint ez'a stelázsi. Azonnal megismertem. Kihúztam magam, összeütöttem a bokámat. Kerestem a puskaszíjat, hogy szabályos legyen a hanták, de Lenin nem engedte. Úgy nyújtotta parolára a kezét, mintha csak földszomszédok lennénk. — Hova is való maga? — kérdezte. — Én kérem Vásárhelyre, Gorzsára, Az öregapám Orosházáról gyütt odú annak idején. — Szóval magyar? — Igen. Pópity István, szolgálatára! — Jól van, István. De ali- kor lesz igazán jó, ha maguknál is a paraszté lesz a föld. aztán az hordja padlásra a búzát, aki learatta. — Milyen nyelven beszéltek? — kérdezte a húgom. — Hát magyarul! — Lenin tudott magyarul? — Lenin? Hát hogyne tudott volna! Tizenkét nyelven tudott. Ennyi országban bujdosott a cári pandúrok elől. Mert félt ám tőle a cár! De a nép sehol nem adta föl. Nacsak, elég az hozzá, hát beszélgettünk. Azt kérdi tőlem: — Aztán item fázik itt. István? — Jobban csak a kezem, meg a Iában. — Na fogja! Avval a zsebibe nyúlt, oszt kivett két olyanforma sültkruplit, mint az ott a szélin. A markomba nyomta. Jó meleg volt még. — Köszönöm, de akkor meg magának nem marad... — Tegye csak el, nekem van még vagy tíz. Rakott az asszony... Hanem a lába ettől még megfagyhat. Na, jöj jön! Belülkerültünk az ajtón, leüketett egy sámlira. Oldozni kezdte a bakancsát. — Hányas lába van? — kérdezte. — Negyvenegy — mondom. — Nagyszerű! Akkor ez pont jó magának. Cseréljünk! — No, de... — Gyerünk tovaris, gye rünk! Tanulja meg, hogy mindig annak kell a jobb bakancs, aki nehezebb strázsát áll. El is cseréltük a lábbelit. Lenin az én drótozott bakancsomban ment föl az irodájába. .. Nem tudom, István bátyám látta-e valaha Lenint. Ha erősen rágondolok, én látom. De mindig az István bátyám drótozott bakancsában,.. A Központi Sn'^‘«szolgálat 1968-as pályázatá n dies éretlen részesített novella. BÁBEL ERNŐ BAR AN VI FERENC: Nap lójegyzetek Európából 1. MILENA NICCOLINI Milena szép volt és olasz sosem kívántam szebbet, hűs hullámú sötét haján halk barcarola zengett. Hűshullámú haja lehullt vállának parazsára, sistergett test-tüze s a hűs hullám találkozása. Milena, ha lobbot vetek testednek parazsától, hűvös hajaddal önts nyakon — úgy óvj a tűzhaláltól. (Modena, 1SÍÍ.) Z. FÖLDIM Folyom, jóestét! — mondom ismerősen, s ő viszonzásul csobban egy nagyot, kalapomat megemelem és 6 is megemel, ím egy pörge kis habot. Barátom rég a Duna, jóbarátom, beszél, meghallgat, szóbaáll velem, mi mindent mond a végtelen s mi mindent mond el, kit szóra bírt a végtelen!... Költőt s folyót mélysége tesz rokonná, s mindkettő messzi kékségekbe vág... A Duna indul, várja már a tenger, köszön — s tűnődve hömpölyög tovább. Belgrád, 1968.
