Tolna Megyei Népújság, 1969. február (19. évfolyam, 26-49. szám)
1969-02-09 / 33. szám
1 N. LABKOVSZKIJ: i A fe esleges szó A postahivatalban alig volt látogató, amikor egy csinos, fiatal lány dugta fejét az ablakhoz, benyúj- I tott egy kitöltött távirati blankettát, s egy nyugtát, i A tisztviselőnő nézegette a papírokat, majd kiszólt: Magának tíz válasz-szót fizettek, a táviratban azon- > ban egy szóval több van. így rá kell fizetni... i — Dehogy fizetek! — tiltakozott hevesen a lány. — De hát csak mindössze harminc... — Akkor sem ... De nem az öszeg miatt! Nálam ez elvi kérdés... Hát hallott már a néni olyat, hogy egy fiú táviratban i valljon szerelmet? Az idős tisztviselőnő csak ■ mosolygott, s ez a mosoly azt árulta el, hogy hallott I ő már bizony furcsább dolgokat is az életben. A lány folytatta: — Tessék elképzelni, két éve nincs tőle marai dósom, mindig a sarkamban van, de szerelemről, i meg ilyesmiről eddig J egyetlen szót sem szólt... ■ Most meg, hogy elutazott Kazahsztánba, mindjárt i táviratozott. Ezt a szöveget küldte. „Morozova, Moszkva Patovszkij 10 sze• rellek, táviratozz, leszel-e j a feleségem Viktor". Jól kigondolta, ugye? Éppen tíz szó. Eggyel sem több... i És fizette a választávirat diját is ... szintén tíz szót. i Egyetlen eggyel sem töb1 bet... Tessék már mon, dani, ilyenkor mindig fize• tett válasszal kell táviratozni? — Csak abban az esetben, ha a feladó nincs ■ meggyőződve arról, hogy, J a címzett válaszolni fcyg. — Hát ez igazán érdekes! Nincs meggyőződve! , Hát akor én majd meg> győzöm, ha nincs meggyőződve. Elvből nem enge■ dek a tiz szóból egy jottányit sem. — Akkor feltétlenül ki J kelt húzni egy szót a tii zenegy közül. Tessék, ' mondja meg, melyiket húzzam ki. A szöveg így szól: ' „Viktor Ognatyev Kuszta1 najszkij terület uricki járás állami gazdaság nem le■ szék Válja". — Nem is tudom, — néi zett be a kis ablakon na1 gyón határozatlanul a lány. — Talán... talán a > címből valamit... — Abból nem lehet i semmit... Esetleg az aláírást. i — Jaj, dehogyis! Az ' aláiráshoz ragaszkodom!... i Két esztendeig udvarolt és nem tudott nyilatkozni. Hal... Most meg milyen • pontosan kiszámította, hogy a címmel együtt tiz i szó legyen!... Kérem, én ... magára bizom ... húz- i zon ki egy felesleges szót, — mondta majdnem pitye- i regve a lány. — Én nem bánom, — i tekintett ki szemüvege 1 mögül bájosan a tisztvise| lőné, — ha megbízik ben> nem ... És vastag ceruzájával i mindjárt áthúzta a „nem” | szót. Ennek következtében aztán hamarosan címválto- i zás történt. Most mái nem úgy kelj írni a címet, hogy Morozova, Moszkva, Po- tovszkji 10., hanem úgy. ’ hogy Ignatyev Viktorné (uszl-najszkij terület uricki járás, állami gai- i daság. (Krecsmáry László fordítása.) 1-1 sett az eső. A nedves kockaköveken visszaverődött a por- tásfülke felett égő lámpa fénye, s leszaladt a gyárudvar mélyébe, akár a foszforeszkáló útjelző csík. Bakay csontjaiban érezte a nedvességet, hiába volt rajta a könnyű szivacskabát. Megpöckölte a cigarettavéget, az belehullott a tócsába és elhamvadt. Egy ember haladt el mellette, félig elfordította az arcát, amikor a fénykörbe került. — Jónapot, — mondta Bakay> mert előre szokott köszönni mindenkinek. — Jónapot, — dünnyögte a másik, s ebben a pillanatban megtorpant előtte. Zöldes ballonkabátja átnedvesedett, barnán csillogott kezében az aktatáska. Egymásra néztek. Az ember, mintha mondani akart volna valamit, de aztán továbbment az udvaron. Elérte a kokszhegyet, amikor a főmérnök utána szólt: — Várjon csak! — Tessék. Jóindulatú krumpliorr, nyugodt fényű barna szem. — Nem Cságolynak hívják véletlenül? — Az vagyok. Bakay nyújtotta a kezét. — Szervusz. Megismersz? — Meg. A kézfogás sután sikerült, az ujjhegyét szorította meg. aztán a másik már húzta is vissza kezét. — Bakay vagyok, — mondta a főmérnök, majd kényszeredetten felnevetett. — Marhaság, hogy bemutatkozom, de te úgy mentél el mellettem ... Katkó István: Megint jönnek Cságoly meg sem próbált mentegetőzni. Hallgatagon bámult rá. Ebben a pillanatban az irodaépület felől befordult a kocsi, a pilóta, amikor meglátta őket, lefékezett. — Mehetünk, főmérnök elvtárs. — Várjon, — felelte Bakay. És intett neki, hogy menjen; a kapuhoz. — Öregem, én nem is tudtam, hogy nálunk dolgozol. Cságoly zsebkendőjével megtörölte nedves arcát. — Nagy ez a gyár, Tartózkodás és egykedvűség érződött a hangjából. Bakay úgy tett, mintha nem venné észre. — Nahát, ez igazán meglepetés... Áruld el, mit csinálsz itt? — A szakmában vagyok. A főmérnök zavarba jött. — Nem emlékszem, mi is volt a szakmád. — Hegesztő. — És itt nálunk? — Itt. '—'Nahát, ez igazán... — mondta még egyszer, s aztán az órájára pillantott. — Nekünk beszélnünk kell egymással. Keress fel. Bármikor jöhetsz, bejelentés nélkül... A másik bólintott, de ebben a mozdulatban nem volt ígéret Kézfogás nélkül sarkonfordult kicsit kacsázó léptekkel. Amíg a kocsi a városba vitte, Bakay erre a találkozásra gondolt. Vajon mi történhetett vele? Amikor együtt voltak a lengyelországi delegációban, Cságoly minden este korán aludni tért a szállodába, míg ők megnézték a mulatóhelyeket is. A bőröndje meg mulatságos ósdi volt Egy vekker volt nála, és azzal ébresztette magát reggel hatkor. A többiek szentségeitek, amikor berregett az a vacak. Cságoly egyedül ment le az utcára sétálni, s kilenckor tért vissza a reggelihez. Azt mondta, hogy szereti nézegetni a munkába menőket A hátamögött megmosolyogták emiatt. Vajon beszélt-e valakivel is? Hiszen egy szót sem tudott más nyelven. Melyik gyárban is volt igazgató? Azt már elfelejtette. Majd megkérdezi tőle. Valahol vidéken lehetett. Talán a monostori fémfeldolgozóban. Igen, ott volt Vajon mi történhetett vele? Másnapra egészen kiment Bakay fejéből a dolog. Cságoly sem jelentkezett nála. Pedig meghívta. Bizonyosan szeméremből nem jött. Hühner telefonált neki a III-as csarnokból. Veszekedtek a határidő miatt, amikor hirtelen eszébe jutott az az ember. Egy óra múlva ott volt a hegesztőknél. Nézegette a munkásokat, de Cságoly nem volt közöttük. Lehet, hogy továbbállt? Ahogy keresgélt, hirtelen hunyorogni kezdett az éles ívfénytől. A munkások óriásira nőtt árnyéka rávetődott a falra. Olyan volt, mintha a filmvásznon keltek volna életre. — Engem keres, főmérnök elvtárs? — vágódott mellé Hübner. Most ereszkedett le a félemeleti üvegfalú irodahelyiségből. Számított erre a látogatásra, de nem gondolta volna, hogy Bakay ilyen gyorsan felkeresi. — Csak erre jártam ... A művezető ravaszul mosolygott, mintha ezt mondta volna: „Ismerem az ilyesmit”. Jött a főmérnök mellett és elkezdte folytatni a délelőtti telefonbeszélgetést: — Mint mondtam, tegnap is két hegesztő adta le a munkakönyvét. Újakat meg nem kapok... / Bakay megállt. — Nem tartóztatom a munkájában. Hübner elvtárs. Ez nagyon hülyén hangzott. A művezető gyanakodva mérte végig. Mit akar ez itt? Nem hagyja magát lerázni. Miközben haladtak egymás mellett, a főmérnök tekintetével Cságolyt kereste. Vajon melyikük lehet? Képtelen volt azonban felismerni. Talán a sapka meg a nagy sötét szemüveg miatt. Nem maradt más hátra, meg kellett kérdeznie: — Mondja, Hübner, van magának egy Cságoly nevezetű hegesztője? A köpcös ember szemöldöke felszaladt a homlokára. — Van. Csak nincs vele valami baj? A főmérnök ingerült lett, idegesítette ez a fürkésző pillantás. — Nincs. Csak éppen beszélni szeretnék vele. Melyikük az? Hübner odamutatott a sarokra. — Ott van. — Köszönöm — mondta a főmérnök — Négyszemközt szeret nék vele beszélni. — Kérem, — felelte sértődötten Hübner, — ha nem rám tartozik az ügy, akkor el is mehetek. — Nem magára tartozik. A művezető mérgesen sarkonfordult, s kis idő múlva fentrő', az üvegkalitkából leste a két beszélgető embert. Cságoly nem volt meglepve, amikor a főmérnök odalépett hozzá. Köszönt, majd levette a hegesztőpákáról a fényt, s szemüvegét a homlokára tolta. — Tessék. Bakay óvatlanul rátette a kezét az alvázra, a vas pedig át volt forrósodva. — Vigyázz! — Semmiség — mondta a főmérnök mosolyogva, pedig a tenyere kegyetlenül égett. Aztán hallgattak. . Végül azt kérdezte elkomorodva a hegesztő: Mit akarsz tőlem? — Szeretném tudni, mi történt veled. Hiszen te... Cságoly vonásai élesebbnek tűntek, talán a védőszemüveg nyomódott a bőrébe. Nagyon lassan beszélt: — Emlékszem, majdnem lemondtam azt a lengyel utat. Akkor pedig mi soha sem találkoztunk volna. — Mosolygott. — Érted, hogy mit akarok mondani? Nem kötelező neked emlékezni minden útitársra. Végeredményben csak tíz napot voltunk együtt. Mi az Semmiség ahogy te mondtad az előbb, amikor hozzáértél a tüzes varrathoz.' Vannak, akiket tíz évig ismertem, vagy húszig. Azoknak sem engedem, hogy beleavatkozzanak az életembe.^ ... Ez nagyon világosan hangzott. Bakay azonban még kísérletezett. — Leváltottak? , .... — Nem. Elengedtek.— Újra mosolygott.— Mindig korán kelő ember voltam, s így nem esik nehezemre hajnalban utazni. Szemére tette a sötét üveget, mint aki befejezte a beszélgetést. A vakító fény a főmérnök arcába csapódott. Tenyerét védekezőén tartotta maga elé. — Segíthetnék neked valamiben? ^ Az ember rámeredt, majd kikapcsolta a készülékét. — Gyere, kikísérlek az udvarba. Kinn a darupálya alatt rágyújtottak egy cigarettára. — Nagyon kérlek, ne látogass meg többé! — Miért? Cságoly fejével a csarnok felé bökött. . — Azok nem tudják, hogy én ki voltam. És nem is akarom, hogy megtudják. Ugye megkérhetem erre, főmérnök elvtárs? Bakay csak nézte ezt a konok embert. Most már elképzelte, hogyan történhetett a dolog. Ilyen elszánt arccal állhatott akkor is az iparági főnök elé. No hisz en, ehhez nem keil nagy fantázia. Barátságosan kívánt azonban visszavonulni. — Nincs szándékomban téged megbántani, de nem tetszik nekem ez a nagy önérzet. Cságoly felszabadultabbnak tetszett. Szelíden mosolygott. — Megadtam érte az árát. Nekem elhiheted. — Kérlek, ha bármire is szükséged lenne... Mindketten udvariasan biccentettek. Hübner már várta Cságolyt. A szerszámraktár előtt lépett hozzá. — Hol járkált maga? — Kinn volt dolgom. — Mit akart magától a főmérnök? A hegesztő elrévedve válaszolta: — Azt mondta, hogy hasonlítok valakire, akivel Lengyel- országban együtt nyaralt. — Ne hadovázzon — szólt dühösen Hübner. — Mi itt nőn szeretjük azokat, akik leadják a drótot a főnökségnek. Értettük egymást, Cságoly? A hegesztő halkan kérdezte: — Mitől fél, művezető úr? Én nem köpök a maga levesébe. Olyan szelíden mondta, hogy Hübner megijedt attól a magabiztos hangtól. Idegesen hadonászni kezdett. — Nem szeretem az ilyesmit. Még az udvarba is kimentek. Maga még azt állítja, hogy valami nyaralásról tárgyaltak. Cságoly hirtelen megragadta a köpcös férfi karját. — Jöjjön! Magával is kimehetek. A művezető meglepetésében engedelmesen hagyta, hogy kivezessék a darupályához. A hegesztő pedig felmutatott az égbe. — Mit szól hozzá, megint jönnek az esőfelhők. Hübner indulatosan kirántotta a karját a másikéból. — Hülyét akar belőlem csinálni, szalcikám? Cságoly odahajolt hozzá és a fülébe súgta: — Bakay magánügyben keresett fel, szigorúan magánügyben. A művezető gúnyosan mérte végig. — És higgyem ezt el magának? Nézze, Cságoly, maguk ketten más-más társadalmi kategóriába tartoznak. Maguknak milyen magánügyük lehet egymással? Maga biztosan valami panaszos levelet firkált neki. Ismerem már az ilyesmiket. A hegesztő vállat vont. — A maga dolga, hogy hisz-e nekem. Ha nincs oka, hogy féljen, akkor mit gyanakodik? Hübner rácsapott erre a mondatra: — Tehát beismeri, hogy susmukolt? A hegesztő megragadta a művezető kabátját. <— Vegyen fel tiszta fehérneműt. Nálam az ilyen gyáva alakok nem sok sót ettek volna meg. — Mi az, hogy magánál? Mi volt .maga, csak nem a római pápa?! Elszóltam magam, — gondolta Cságoly, de aztán könnyedén így felelt: — A nálamból gondolja? Ez a szavamjárása, Hübner úr. Még abból az időből, amikor azt mondogattuk, hogy a munkásnak a gazda fejével kell gondolkodnia... És otthagyta a csodálkozó embert az udvaron. Most már tényleg elkezdett szemerkélni. A Központi Sajtószolgálat 1968-as pályázatán dicséretben részesített novella.
