Tolna Megyei Népújság, 1969. február (19. évfolyam, 26-49. szám)
1969-02-26 / 47. szám
T udósítás a kórteremből Különös, vagy inkább fur' csa, emberséges, döbbenetes, áldozatvállaló zárt xdlág, az orvosok és ápolók részére pedig véget nem érő küzdelem, mindennapos győzelmekkel. Számomra a legnagyobb élmény a — műtét mellett — egy tizenöt éves fiú volt. Ez a gyerek, mert még annak nevezhető, olyan vékony, fejletlen, nos, ez a gyerek: egyénileg dolgozó paraszt, aki szánt és vet. A szó hagyományos értelmében. Megy az eke után, mint valamikor a nagyapja ballagott. Elmesélte, hogy a családi körülmények miatt ennek így kell lennie, és ő szívesen teszi. Az apja meghalt (egyébként már nem mezőgazdasági munkás volt) és a nagyapa öreg. Hát ő műveli a nagypapa földjét. Eteti áz állatokat, lényegében mindent ő végez el. A legdöbbenetesebb ebben a históriában, hogy a fiú nem panaszkodik, inkább derűsen beszél a sorsáról. „Egyáltalán nem nehéz'', meg ehhez hasonlók. Feltámadt bennem a gyanú: vagy palástolni akarta valódi érzéseit, amikor látta, menynyire megrökönyödtem a helyzetén, vagy pedig büszke felelősségére és talán most még romantikusnak is látja. Tanulhatna ’ szakmát, élhetne korszerűen. Nem. Hajnalonként etet, aztán befog. Érdekes egyébként, hogy a kórházban az ő gyógyulásáért sem kellett fizetni. Elhunyt apja után kap ingyenes orvosi ellátást. Természetesen nem azért említem meg a dolgot, mintha sajnálnám tőle, vagy a családjától. Csak nem tudom megállni szó nélkül: a szocializmusba ez is belefér. Úgy látszik, a szocializmus mindent tud vállalni az ember érdekében. Sokan hajlamosak arra, hogy természetesnek vegyék az állami szolgáltatást, az orvosi erőfeszítést, sőt, esetenként még lebecsülik. Egy fiatal lány már az első napon kijelentette a folyosón, ő ilyen „moslék kajákat” meg nem eszik. Kérdezgettem, mik a kedvenc ételei. A hús nem, nem is szereti. A kórházban sokszor adtak húsfélét. Ez a lány a főtt tésztát szereti, meg a krumplit. És ő fitymál. Egy idősebb ember állandóan elégedetlenkedett a kórház „elmaradottsága” miatt, hasonlóképpen nem megfelelőnek tartotta a kezelést. Mindig Dunaújvárost emlegette, a modern város gyönyörű, kényelmes kórházát, „ott könnyebb volt nyolc hetet eltölteni, mint Szekszár- don kettőt.” Ha új kenőcsöt kapott ekcémás kezére, méltatlankodott az orvosok háta mögött, mert szerinte az előző kenőcs jobb volt. Dunaújvárosban egyébként kötözni is jobban tudnak, és kedvesebbek az ápolónők. De kivétel nélkül. F8ggetle-ai £ bevittem magammal egy náthát. Éjjel felébredtem a köhögésemre. De meghallotta az ügyeletes orvosnő is — az ajtók mindig nyitva vannak, a folyosó is meleg — meghallotta és azonnal bejött: „Ki köhög?” Rögtön küldött gyógyszert, és néhány perccel később még személyesen is hozott egy másikat, hogy minél hatásosabb legyen a gyógyítás. Csöndben, légiesen finom léptekkel besietett, ahogyan az ápolónők szoktak éjszakánként, suttogva megadta az utasítást, aztán ment tovább, más szobákban körülnézni. Lázban fekve olyannak láttam vékony alakját a folyosói neonfényben, mint egy legyőzhetetlen hatalmasságot. Ma már ilyenek az istenek. A főorvos rendkívül szigorú, de mindig szellemes, mindig ember. Tőlem rendszerint azt kérdezte: „Nos, hogy érzi magát fiatalúr?” Megengedte, hogy egy távoli kórházépületbe, a saját télikabátomban menjek át, tekintettel a náthámra (mínusz 8—10 fok volt), pedig a bent használatos fekete, köpenyszerű kabátra, a halinára valamennyien esküsznek, annál melegebb nincs. A főnővér tiltakozni próbálj hallottam. „Mi lenne, ha minden beteg a saját kabátját kérné?” A _S»ezit«íw” modellek a Lipcsei Tavaszi Vásárra az NDK Reichen- ----- bacbi Rwbagyárából, főo rvos egyszerűen nwgín3oEoftá a dolgot: ő meg van fázva.” Az osztályos orvosnő, aki felvett, mindenről kifaggatott, amikor jelentkeztem a beutalással, megmérte a vérnyomásomat is. Magas volt — Fél? — kérdezte, és két nap alatt hozzászoktatott a fájdalmakhoz, kezdve az ujjhegy tűszúrásától. Állítom, lélektani kezelés volt pusztán humanizmusból. Nincs megállásuk: kisvízit, nagyvizit, betegfelvétel, elbocsátás, vizsgálat, az ápolónőknek utasítás kiadása, adminisztráció', megint vizit, kezelés. Nincs megállás. Mindig csak betegség van, és a beteg kisebb-nagyobb kétkedése, panaszkodása, nyűgös- sége. Bámulatosan bírják idegekkel. Az éjjel szolgálatos ápolónőt egyszerűen csodáltam. Minden éjjel egész héten át dolgoznak. Nekem például pontosan éjfélkor mindig behozta a tablettát. Mintha a saját testem árnyéka lenne, ami őriz. A főorvosról azt hallottam, aktív muzsikus. Nyilván nem puszta szórakozásból. A sokszor pattanásig feltöltődő idegrendszernek Valamiben enyhülést kell találnia. Talán egy Mozart-szonátában. Délelőtt megsértette az egyik legrosszabb beteg,... bácsi, mert nem fogadta el tőle a tanácsot: feltétlenül ki kellene venni a manduláját. A főorvos tudja, hogy ez szükséges. Ha nem egyezik bele, még sok baja lesz. Mégsem enged a beteg. Ötvenféle ekcéma van, vágj' százötvenféle. Kutatni kell a kiváltó okot. Olyan nincs, barátom, hogy nem találod meg. Azért vagy orvos. A beteget meg kell gyógyítanod. Az OrvOS idegei hogyan gyó- _______ gyűlj anak, vagy hogyan védekezzenek? Talán zenével. A beteg ilyenre nem gondol soha. Legfeljebb az újságíró, aki hasonló cipőben jár. Illetve most (elnézést a tréfálkozó fordulatért), most éppen nem cipőben, hanem puha. kényelmes műbőr csizmában. Cipőben képtelenség egy ideig, ha le- operálják az embernek néhány körmét. Majd hosszú, türelmes gyógyulás után. Azt hitted, nem is nő új köröm, hanem két-há- rom hét alatt begyógyul a sebed és még táncolhatsz a farsangban. Nem tudsz semmit. Még azt sem tudod: a köröm mindig kinő, ha leszakad az ujjadról, vagy leoperálják. Ha Vietnamban, vagy a Szíriái határon ellövik az ujjaidat, vagy ha részegen vezeted az autódat és fölbukfencezel, vagy neked rohan egy másik, aki ivott, hát akkor más a helyzet. Akkor nem nő*, ki. Most biztos, hogy lesznek új, egészséges körmeid, csak szedegesd a hihetetlenül drága, különleges gyógyszert. Drága, és fél évig eszed, de nem érdekes. Az állam fizeti. A te zsebed jóformán meg sem érzi azt a tizenöt százalékot, ami a te részed. Az állam ezreket költ rád, neked legfeljebb két-háromszáz forintod bánja. Vajon megtudja-e valaha a „fagyosszent”, mennyi fölösleges kiadást és munkát okozott szilveszteri részegségének eredményeként? Soha nem fogja megtudni. Fagyosszent — így hívtuk a kórházban — tizennyolc év körüli fiatalember. Kegyetlenül berúgott Szilveszter éjszakáján, pedig bálban volt, lányok között, aztán hajnalban elcsúszott a folyó holt ágának jegén, elaludt, és megfagyott keze-lába. Megmentették. Két hét után a saját erejével, mankó nélkül hagyta el a kórházat. Nem fogja megtudni, mennyit költöttek rá. Igaz, nem is érdekli. A lányok érdeklik, meg az ital. Újra lerésze- gedik majd. Valami jó kis kocsmát emlegetett néhányszor. A menyasszonyát „dobta”, és mát a kórházból más lánynak íratott levelet. Én írtam meg. Fagyosszent még nem tudta használni az uj- út. A levelet tulajdonképpen n fogalmaztam. Azt is, hogy •sak téged szeretlek.-i -f Stewárt az ajkába harapott — Ez már nem fog megszűnni sóba. Fájós bokám teljesen kikészített. — Ne aggódj, majd elmúlik. S azután teljes mértékben élvezheted a szabadságot. — Mi van a szabadságomból? — válaszolta Stewart elkeseredve. , — Állandóan résen kell lennem, nincs egy nyugodt éjszakám. Nincs fedél a fejem fölött, nem tudom, mit eszek holnap. Fütyülök az ilyen szabadságra! — Ügy beszélsz a szabadságról, mint a világtalan a színekről. Mindenkinek meg kell küzdenie a falat kenyérért, de mindannyiunknak egyenlő esélyünk van. Neked is. — Nem akarok tovább küzdeni. Mindenkor megkíséreltem, amikor szabadon voltam, és mindig balul sikerült. Tudod-e, hogy az utolsó harminc évben mennyi ideig voltam szabadon? Ha jól számolok, legfeljebb négy évig. — Egészen leszoktam már arról, hogy gondoskodjam — 229 — magamról, hogy törődjek, lesz-e mit ennem, lesz-e hol lefeküdnöm. A börtönben keserves az élet, de mindennap zuhanyoztunk, megvolt a fekvőhelyem, és naponta kétszer ettem. — Kutyának való eledelt... — Mindegy, de volt mit ennem, s nem kellett törődnöm vele. És általában semmivel sem kellett törődnöm, pontos napi beosztásom volt. — Követ törni... — Csak Ivy Bluffben törtünk követ. Más börtönökben rendes munkánk volt, műhelyekben dolgoztunk. Azonkívül ... — Majd megmondom, mi volt még azonkívül: rács az ablakon, néhány durva börtönőr... — De ott legalább kiismertem magam. Nem kellett attól tartanom, hogy ismeretlen Puerto Rico-iak nekem rontanak, és felmetszik a hasamat. S ha ott kificamítom a bokámat, kórházba visznek, s nem kell egy néptelen parkban dideregnem. Itt nyugodtan elpusztulhatok, senki sem törődik velem. Nincs rokonom, nincs feleségem, még barátnőm, szeretőm sincs ... — Hát én nem vagyok senki? Nem húztalak ki már többször is a pácból? Maradj velem, Yahk, s meglátod jóra fordul minden. Aki sokáig volt ágyban fekvő beteg, kénytelen újra megtanulni járni. Te is így vagy a szabadsággal. Hozzá kell szoknod. Csak az első lépés nehéz. Stewart nem hallgatott rá. Arca eltorzult a fájdalomtól, kínjában véresre harapta az ajkát. — Mondd csak, Sam — szólalt meg később — a marihuana cigaretta csillapítja a fájdalmat? — Még nem próbáltam. Állítólag szépet álmodik tőle az ember. Stewart előkotort a zsebéből egy marihuana cigarettát, rágyújtott, és mélyen leszívta a füstjét. És habár erősen köhögött tőle, még egyet szippantott. — 230 — Szédülés fogta el. Bőrének minden pórusából hideg verejték tört ki, feje kóválygott, gyomra émelygett. Undorodva eldobta a cigarettát. Negyed órával később halálsápadtan felállt a pádról, és társára támaszkodva, támolyogva elindult. A kutya vidáman ugrándozott előttük. Körülbelül fél óra hosszat mentek szótlanul és céltalanul. Akkor Stewart hirtelen megállt. — Hagyj magamra! — mondta. — Légy észnél, Yank! Szükséged van valakire, aki gondoskodik rólad. Stewart dühösen letorkolta. — Pusztulj a közelemből! Olyan vagy, mint a bogáncs. Ne lássam többé a ronda pofádat, és azt a dögöt sem! A vén csavargó szótlanul elfordult tőle. Füttyentett a kutyának, s mivel az nem mutatott hajlandóságot, hogy kövesse, megragadta a nyakánál fogva. A kutya ellenkezett, vissza akart menni a gazdájához, Stewarthoz. Amikor Stewart benyitott a rendőrőrszobába, még hallotta a kutya tiltakozó ugatását. Becsapta maga mögött az ajtót, és ezzel végképp lemondott a szabadságról. Mélyet szippantott az őrszoba levegőjéből. Az íróasztalnál ülő kék egyenruhás rendőr unottan nézett fel. — Hát téged mi szél hozott ide? — kérdezte. Stewart válasz helyett a falra függesztett körözvényre mutatott, amelyről az ő képmása nézett vissza rá. Otthon érezte magát.. — 231 —
