Tolna Megyei Népújság, 1969. február (19. évfolyam, 26-49. szám)
1969-02-23 / 45. szám
Négy megye képzőművészeinek tervei Grafikai műhely, kerámia alkotótelep, mozgó kiállítások a falunak A Magyar Képzőművészek Szövetsége dél-dunántúli területi szervezete a szocialista képző- és iparművészet és a vizuális kultúra fejlesztésének társadalmi irányítója Pécs város, valamint Baranya, Somogy, Tolna és Zala megyében. Ennek érdekében hajtja végre a kitűzött feladatokat. így kezdődik a nemrégiben újjáválasztott vezetőség elkészült munkaterve, amely nemcsak oldalszámban terjedelmes, hanem tartalmában is igen gazdag és sokoldalú. A területi szervezet vezetőjéül Martyn Ferencet, a Pécsett élő, ismert festőművészt választotta meg a tagság, területi titkárnak Soltra Elemért, Pécs •városi titkárnak Bizse Jánost, Baranyában Rétfalvi Sándor, Somogybán Szekeres Emil, Tolnában Lázár Pál és Zalában Szabó Sándor került a megye, titkári funkcióba. A munkaterv egyik sarkalatos pontja,» — ez határozza majd meg a szervezet egész tevékenységét — hogy a vezetés minden eddiginél demokratikusabb lesz. A konzultatív bizottság léte hivatott ezt bietosítani. Ennek tagjai a választott titkárokon kívül a szövetségi tagok, szám szerint hatan. A konzultatív bizottság a szervezet legfőbb tanácskozó testületé, minden felmerülő képzőművészeti problémát megtárgyal, határozatokat hoz, s hogy minden esetben a lehető legjobb megoldást választotta-e — azért a tagságnak felelős. A szervezet munkája természetesen több oldalú. Egyfelől a területen dolgozó, élő festők, szobrászok, iparművészek egybefogása. érdekvédelme, kiállításainak rendezése, problémáik megoldása a feladat Mindenekelőtt az alkotó munka feltételeinek biztosítása itt a fontos — ennek érdekében a szervezet a kiállító- helyiségek, közös műtermek, műhelyek és a műteremlakások elosztása, létrehozásának szorgalmazása terén többet kíván tenni). Másfelől a szervezetre hárul az a társadalmi felelősség, hogy az adott terület képzőművészeti ellátottságát a maga eszközeivel javítsa — ezért a tervek szerint a szervezet képviselteti magát a megyei tanácsok mellett működő vásárlási bizottságokban és a megyei tanácsadó testületekben. A szervezet együttműködik a tanácsokkal azoknak a kereteknek a minél észszerűbb felhasználása tekintetében is, amelyeket á Művelődésügyi Minisztérium biztosít a megyei és városi tanácsoknak képzőművészeti alkotásokra. Harmadik legfőbb feladata a szervezetnek, hogy tagjai a képzőművészeti ismeretterjesztésben tevékenyen közreműködjenek, mint a vizuális nevelésre legfőképpen hivatott emberek. Itt az alapvető elvi kérdések tisztázásától egészen az egyes előadásokig, kollektív műteremlátogatásokig, tárlatvezetésekig vezet a sor. A szervezet ennek érdekében a szakszó’----•~fr,kkel, a Hazafias N épire ' a TIT-tel és' a nagyobb kul túrotthonokkal máris megkezdte a kapcsolatok felvételét. Az egységes, kpzos cél, a vizuális kultúra emelése nagyon sok irányú feladat, s még részletesebb terveket, még konkrétabb elképzelések kidolgozását teszi szükségessé. Néhány részletet is hadd említsünk a képzőművészek gazdag munkatervéből. Több területi szervezettel kívánnak szoros, alkotó kapcsolatot kialakítani. így már az idei első félévben találkozót terveznek az észak-dunántúli és a délmagyarországi területi vezetőkkel. A kaposolatok cserekiállításokat — ez csoportos és egyéni kiállításokra is vonatkozik — és tapasztalatcseréket jelentenek. Nem kevésbé dédelgetett tervük, hogy továbbfejlesztik az egyre színesebbé és hasznosabbá váló jugoszláviai kapcsolatokat, folytatják a cserekiállítások bevált rendszerét. S hadd soroljuk fel végül, csak címszavakban az egyes megyék terveinek legérdekesebbjeit: Siklóson nemzetközi kerámiai művésztelep, a me- cseknádasdi művésztelep felújítása, közös grafikai műhely, Villányban az alkotóház üzemeltetése, kis mozgó kiállítások összeállítása, amelyeket az állami gazdaságokban, tsz-ek- ben vinnének körül, rövid ismeretterjesztő előadásokkal egybekötve, külföldi szimpo- zionokkal való kapcsolatfelvétel (pl. Csehszlovákia, Lengyel- ország, Jugoszlávia, Ausztria), Pécs testvérvárosaival való képzőművészeti kapcsolatfelvétel, biennálék (kerámia, kisplasztika), valamint a kaposvári tavaszi tárlat színvonalának további növelése, Tolnában tárlatvezető-tanfolyam szervezése, Zalában az erők jobb összevonása, később művésztelep létesítése; pályázatokon való intenzívebb részvétel, a felszabadulás 25. évfordulójára való előkészületek stb. A lervek tehál igen Felkerestük Martyn Ferencet, a szervezet vezetőjét, s megkértük, fejtse ki véleményét: e sokoldalú elképzelések közül is melyiket tartja a legfontosabbnak, legégetőbbnek, vagy éppen legperspektivikusabbnak? — Ha hirtelen válaszolnom kell — mondotta —, elsőnek a grafikai műhely létesítése jut eszembe. Nagyon fontos dolog ez! Miről van szó tulajdonképpen? Egy olyan mű helyről, s néztünk is már helyet számára, elegendő egy közönséges pincehelyiség is, — ahol valamennyi grafikával foglalkozó, vagy éppen azzal kacérkodó képzőművész megtalálhatja a sokszorosításhoz nélkülözhetetlen berendezéseket. Kőlapokat, sokszorosító gépeket. Ahol próbanyomatok sokaságát lehet elkészíteni kőrajzból, linóleumból, rézkarcból. Érdekes helyzet, gondolkodni lehetne azon, milyen kapcsolat van a két párhuzamos jelenség között: nálunk egyidejűleg megnőtt az igény s graíikaí lapok, sflf gyűjtemények, mappák iránt, s felnövőben van egy fiatal, kitűnően rajzoló generáció. A sokszorosított grafika manapság hihetetlenül fontos terület: lehetőséit nyújt, hogy tömegméretekben juttassuk el az emberekhez a műalkotásokat, méghozzá olcsón. Más kérdés, de idetartozik, hogy szeretnénk a két, már kialakult biennálé mellett az egyedi rajzok biennáléját is létrehozni a területen, talán Kaposvárott. Ez igen fontos művészeti ág. A sokszorosított grafika fellendítésének terve és az egyedi rajzok felkarolása kiegészíti egymást. A kiállításokkal, az alkotótelepekkel kapcsolatban melyik nagy tervet tartja legfontosabbnak? — Ezeket nem lehet egymástól szétválasztani. A grafikai műhely is ebbe a körbe tartozik, hozzá kell számítanunk a villányi szobrásztelepet, a tervezett kerámiatelepet, s azt, hogy ez utóbbit ki szeretnénk egészíteni zománcmunkákkal is. Egy nagy, összefüggő centrum kialakításáról van tehát szó. S nemcsak olyan értelemben, hogy a művészek több lehetőséget kapjanak az alkotáshoz, hanem úgy is, hogy a szobrok, kerámiák, szabadtéri zománcmunkák kijussanak az emberek elé, fel legyenek állítva a szabad ég alatt, hozzáférhetőek legyenek, a vizuális élmény lehetőségét gyarapítsák. Ez távolabbra néző, messzibb vezető folyamat lesz: végső soron eredményének majd az ÚíOM — Legalább hatvan centis, — nevet az idős bácsi prém- sapkája alól. Lapátjával vaskos tömböket emel jel, szórja le a járdáról. A vastag hóbunda konok és rideg, ösz- szefüggő tömege belepi és eltünteti a réseket, a milliónyi rögöcskét, kiszögellést, laza, nagy vonalú hullámokba simítja. A házakat szél alakította, hójöveg jedi, de a mester rajtfeledte kezenyomát a művpn. A tetők gerince csupasz, míg az eresz felett fantasztikus mennyiségű hó torlódott össze, a szél által kifodrozva, rendetlen, kusza barázdákat mélyítve tömbjébe. Jármű sehol. Az utak járhatatlanak, a meghatványozott sebesség irigyelt bajnokai, a legjobb esetben garázsban lapulnak. Lófogatok, gyalogosok ideje ez. A lefitymált, sutba kívánt ősi közlekedés kérészéletű diadala. Csakhogy ... Amikor a távolság leküzdését cordatic kerekekre bíztuk, s ülve szenvedtük át a kilométerek százait, valami tunya harakiri, ínmetsző hanyagság lohasztotta vérünk. Az alkalmanként ritkuló próbatételek lottyedt izmainkra, és silányuló voltunkra mulattak rá. Egye fene, megpróbálom! A hóeke vágta, vékony szalagon haladok, lábam inog, a sarkamra telepedett hócsomóktól. Lábfejem nyoma világosan látszik, de sarkam után mindig egy formátlan folt marad. Az árok partján turzások emelkednek. Különös vegyüléke ez a természet lágy idomainak, s az emberi munka termékének. A hóeke poz- dorjává zúzta, megcsonkította az útközép hórétegét, majd pedig rendetlen, bodros halmokban, az útszélre telepítette. Együttlétiikben nincs semmi rendező elv, helyzetükben közös összefogó erő. Az egész egy hosszú, végeláthatatlan esetlegesség. utcákon, tereken,' középületek előtt, az emberek mindennapi életébe ágyazódva kell kamatoznia. Itt jegyezném meg mert ehhez tartozik, hogy a szervezet tárgyalt a Baranya megyei Pártbizottsággal, s felvetettük, hogy szívesen bekapcsolódnánk a felszabadulási emlékművek felújításának, újjáalkotásának szükséges munkájába. A tönkrement és nem is mindig elég jó emlékművek helyén is korszerű, szép, az emberekre ható, a témához méltó emlékműveket kellene létrehozni. S a vizuális nevelés, mint egy másik, feltétlenül fontos feladat? — Ehhez kevesebbet értek, de a szervezet vezetőségében is jól felkészült emberek foglalkoznak ezzel a bonyolult kérdéssel. Kétségkívül egyike a legnagyobb gondoknak, s persze nemcsak helyi gond. Ezt nem lehet egy-két évre tervezni. A nagy, mindenkire kiterjedő munkába természetesen a dél-dunántúli művészek is bekapcsolódnak. Megjegyezném azonban végezetül, hogy szerintem ez a dolog nagyon jól halad nálunk. Itt fekszik előttem Kampis Antal kitűnő, egy élet munkáját realizáló könyve a XIX. és XX. századi képzőművészetről — s ezt a könyvet nálunk zsebkönyvként, sok reprodukcióval,- mindössze tíz forintért adták ki! A vizuális nevelés itt kezdődik valahol. A. fák rezzenetlenül, terhelten hallgatnak. Életnek semmi nyoma. Mozdulatlan, lomha köd áttetsző közegében haladok. A két-háromszáz méteren túli környezetet már csak sejteni lehet. A köd ösz- szevonja a környezetein egy kétszáz méteres sugarú félgömbbé, ami velem halad, mindig ugyanakkora területet szelve ki a világból. Rekedt dudálás, fagyott hátsójú hóeke araszol mellettem, hóforgácsokat fröccsentve arcomba. Szemben zúzmarás bajszú kerékpáros liheg, vastag pufaj- kájában erőlködve tapossa a pedált. A kerekek jobbra-bál- ra farolva, sugaras hóoszlo- pocskákkal telten, gördülnek előre. Aztán ismét csend, csak cipőm nyomán herseg a hó, a süket zajtalanság iszonyú erősítőjében. Alattomos hideg kúszik lábamra, s dermeszti ujjaimat. A cipők orrán vékony, szürke hómarta csík tekereg végig, egyre hizlalva önmagát. A porhó eláztatta a lábbelit, s a hideg latyak közvetlenül talpam támadja, meggémberíti egész lábfejem. Deres marok szorítását érzem a csontjaimban is. Képzeletem meleg szoba képét csillantja elém, ünnepi ebéd illata száll, s Gabi Seyfert dupla Axel-t ugrik. A köd láthatatlanul egyre sűrűsödik, egyébként minden halotti néma, és mozdulatlan. Fülemet a hideg vörösre csípte, összehúzva magam, meggörnyedve haladok. Ropogó, duruzsoló kályha, pirító, finom meleg! Aztán váratlanul másik képet látok. Egy férfit. Szakállas, bajuszos, markáns arcú férfi. Fején csillagos Castro-sapka. Lényéből sugárzik a rendíthe- tetlenség. Oh, Che! Kemény arcod, elszánt szemed megszégyenít. Papucshuszárnak érzem magam. Egémyavalyám cincogó körében megszűntem ember lenni. Bárcsak esne, kavarogna ismét a hó! Üvöl- iene a szél! Vágná libahúson hízott képembe a szúrós havat. Majd akkor! Talán én is megmutatnám .. . Egy kicsit. A ködből mementóként bontakozott ki a szomszéd helységet jelző tábla. CSUPOR TIBOR Q. Szűcs Lászlói Bodenmülierék A távirat késő este érkezett. A postás kétszer is elmondotta : mennyire fáradt és tulajdonképpen még előtte az egész éjszaka. Előfordult ugyanis, hogy egyes he-, lyeken kávét kapott. A szomorú hír az ágyban érte a házaspárt. A televíziót nézték. Helyesebben, a készülék be volt kapcsolva. A férfi szundikált, az asszony pedig egy kémtörténetet olvasott. Bodenmüllemé vacsora után ugyan kijelentette, hogy aludni szeretne, egész nap dolgozott, nagyon sokat dolgozott, ma este ne kapcsolják be azt a francos tévét. Úgy sincs jó műsor! Boden- müller azonban megmakacsolta magát, bár a legszívesebben pihent volna ő maga is. A képernyőn a sötét-világos képek egymást űzték, Bodenmülierék pedig egy szót sem szóltak egymáshoz felkavart i ngerültségükben. Megcsörrent a csengő, majd hosszan szólt. — Na, jól nézünk ki, ha vendég érkezik — sóhajtott nagyot a férfi, aztán kiugrott az ágyból. —- Mihozzánk soha nem jönnek vendégek — csúszott ki az asszonyka száján a szemrehányás. Bodenmüller megmerevedett és döbbenten nézte feleségét, ki világoskék hálóingben állt előtte. Magasabb is volt majdnem egy fejjel. — Mit mondasz — kérdezte zavartan, fölszökkenő nyugtalansággal. Az ajtót mégis az asszony, Bodenmüllemé nyitotta meg. Amikor elolvasta a táviratot a székre csuklóit, kezéből kiesett a kemény papír. — Anyát bevitték a kórházba — mondotta hangosan. Kint, a folyosón ezt még a postás is hallotta. Bosszúsan szidta a fukarságot. Bodenmüller a szoba ajta^ ja előtt vakarta a fejét. — Nagybeteg — folytatta, de inkább önmagának mondta az asszony. — Nincs sok remény. Nyár: doktor úr ezt már tavasszal megmondta. A férj visszament a szobába és kikapcsolta a televíziót. Két hónapja ünnepelték házasságuk tizedik évfordulóját, akkor vásárolták a készüléket. Egyik munkatársa nagyképernyősre cserélte ki a régi készüléket. — Haza kell utaznom! Holnap szabadságot veszek ki. Este meg jövök vissza. Bodenmüller még mindig hallgatott. Arcán azonban jól látszott az idegesség. — Szegény anyám! Lehet, hogy már csak néhánv napja van. — Ezt ki mondta neked? Biztos? — Nyári tanár úr! Ha még egyszer beviszik, így mondta — vége. Egy-két nap talán. — Haza akarsz utazni? — Igen. Látni szeretném még... Az asszony hangja meg- csuklott. Leoltották a villanyt. Lefeküdtek a sötétben. Az asszony szinte megmerevedett. — A temetésre is haza kell utazni — szólalt meg Boden- müller később. — Jaj, szegény anyám! De minek fárasztanád magad kétszer! Holnap este kimerültén érkezel haza, és lehet, hogy másnap vagy harmadnap ismét vonatra kell ülni. Majd együtt lemegyünk. Reccsent az ágy. Az asszony felült. — Neki már mindegy! Bodenmüllernének szaporán imlött a könnye. — Mit mondasz? Nem ér- ':em... nem értem... nem értem! Ts^nem, milyen ember vagy te? H. E.
