Tolna Megyei Népújság, 1969. február (19. évfolyam, 26-49. szám)
1969-02-16 / 39. szám
Paíaky Dezső: A sarkon túl árnyak állnak „Akkor este olyan hideg volt, hogy a hó is beszélgetett. Egyszóval: csikorgóit a hó. Éppen jött fel a Hold, ballagtam. a jegenyesoron, amikor sikítást hallottam, aztán azok négyen elfutottak...” (Egy bőbeszédű tanú). masina. A berendezés kopottas A hajnali sötétségben csendesen lapul a falu. Fagyott az éjszaka, néhány lámpa hunyorog. Éppen nyitásra érünk a kocsmához. Fél deci törköly a kezünkben, állunk a pult előtt, és kíváncsian nézegetünk körbe- körbe. A pult sarkán kávéfőző sok a töredezett támlájú szék, a háromlábú rex-asztalt a*fal támasztja; a padló horpadásos, feketére olajozott, a fal táskás, itt-ott lerúgta a vakolatot, látni- valóan legalább négy éve nem volt itt festés. A presszósított kocsma vezetőjének gyanúsak vagyunk, szabadkozik, hogy egy hete nem volt szállítás, azért sok itt a láda, egészen elcsúfítja az ..egységet”. — Mit tud a Kormos-ügyről? A kérdés megélénkíti a kocsmárost. — A Kormos-ügy? Igen, igen, tudom miről van szó. Tulajdonképpen azt is mondhatnám, hogy nem tudok semmit, mert kérem itt szinte csak Kormosok élnek. A ragadványnevük után lehet legbiztosabban megkülönböztetni az embereket. Bizony, csúnya ügy volt. Nem tudom, miért ütötték le azt a fiút, a lánynyal. Mások is szoktak itt verekedni, berúgnak, elküldik egymást valahová és kész a baj. De az a fiú alig szólt a társasághoz. Hívták az asztalukhoz őket, de nem mentek. Előbb Kormosék távoztak, kisvártatva utánuk az a fiú a lánnyal. Aztán vagy tíz perc múlva jött valaki a hírrel, hogy leütötték mind a kettőt. Mindjárt tudtam, ezt csak a Kormosék csinálhatták. Lassan benépesedik a kocsma. Elhúzódunk a pulttól az egyik asztalhoz, konzervet bontunk. Valaki megáll az asztalunknál. Középkorú, sovány férfi, bemutatkozik, ő a tanácstitkár. „Az elvtársak a rendőrségtől jöttek?”. Nem, nem vagyunk nyomozók. „Szabad még egyszer a nevüket? Szóval újságírók. Ne írjanak rosszat a falunkról, itt sem isznak az emberek többet, mint másutt, itt se verekednek többet, mint másutt. Ha kíváncsiak, megmutatom a szabálysértési statisztikát, abból mindjárt látni, milyen kevés ügyben kellett intézkedni. Csendes falu ez”. Eszembe j'ut a bőbeszédű tanú vallomása: „Csend volt, aztán egyszerre sikítást hallottam...” „Azon az estén én is ott voltam az italboltban. Olyan este volt az is, mint a többi. Dumáltunk és ittunk. Jött Imre egy lánnyal, köszönt a cimboráknak, aztán leültek. Azok négyen eléggé hangoskodtak és figyelték Imrét a lánnyal. Én csak egy-két megjegyzésükre emlékszem: ,De felvág, rázza a rongyot!’. ,Csak. úgy idevakkant nekünk’. ,Nézzétek, vigyorognak. Biztosan rajtunk röhögnek!". (N. J. tanú, érdektelen). .Jtinek a szesz csak ital, semmi más, s csupán a spomját oltja a föld sarába süllyed...” (Idézet Jan Smrek verséből). „Ijesztő volt az egész. Láttam, hogy Imre elvágódik, sikoltozni kezdtem, akkor engem is megütöttek. Többre nem emlékszem, elsötétült előttem minden, a hó is feketévé vált.. (L. K., Imre menyasszonya) Csinos fekete lány, Imre menyasszonya. Közgazdasági technikumot végzett. Huszonkét éves. Könyvelő. Azon a napon Imre azért vitte magával a faluba, hogy a lányt bemutassa a szüleinek. — Nem akartam vele a kocsmába menni. Azt mondta, nem maradunk sokáig, csak megmutat az embereknek, lássák, menynyire örül nekem. Odavezetett az egyik asztalhoz, bemutatott gyerekkori cimboráinak, akikkel együtt járt iskolába. Szerettem volna, ha ott maradunk azzal a négy fiúval, de Imre másik asztalt választott, azt mondta, ne zavarjuk a cimborákat és ők se zavarjanak minket. — Jött a tanítója, kis ideig beszélgettünk. Te, Imre, mondtam neki, micsoda cimborák ezek, köszönés nélkül elmentek. Furcsán megnéztek minket, nagyon megnéztek. Ugyan, mondta, ez természetes, nincs benne semmi furcsa, megnéztek téged, mert szép vagy. Ezen nevetni kellett. Nemsokára mi is szede- lőzködtünk. Odakint csípős hideg volt. Összebújva haladtunk. Imre tréfálkozott, bókokat mondott, mindkettőnknek jó kedve volt. — A sarokhoz értünk. S ott megcsikordult a hó. Imre, kik azok? Megijedtem az alakoktól. „Ugyan, ne félj, hiszen a fiúk!”. Aztán hozzájuk szólt, miért szaladtak el, még szeretett volna beszélni velük. „Rajtunk röhögtetek?!” — kérdezte egyikük. „Csinálhatnánk holnap valami jó bulit közösen” — mondta Imre. „Kuss! Itt nincs pof ázás, itt mi vagyunk otthon és nem ti. Értem? Nyavalyás!”. És ütöttek. „Megjátssza előttünk a nagyfiút. Mert ő városi fej, mi meg csak apró falusi ürgék. Most majd megtudod, kik vagyunk...!” És ütöttek. Mind rárohantak, nekiestek. Fiúk, mit csináltok?! Hagyjátok, ne bántsátok. Ne bántsátok, állatok, állatok! Sikoltozni kezdtem. Akkor engem is megütöttek és feketévé vált szemem előtt a hó... — Egy deci szilvát kértünk és hozzá korsó sört, kísérőnek. Ez olyan beköszöntőféle volt. — Nem vagyunk mi iszákosak. De mit lehet itt mást csinálni, mint innfi, Kártyázni szoktunk még, akkor azonban ehhez se volt kedvünk. Szabályszerűen unatkoztunk. Minden este unatkozunk. — Bejött Imre egy lánnyal az italboltba. Imrével egy padban ültem az iskolában. Ű tovább iskolázott, technikus lett, én meg itthon maradtam a faluban, ahogy a többiek. Imrét régen nem láttuk, de mégis rögtön megismertük, alig változtak a vonásai. Odajött hozzánk, köszönt. „Hogy vagytok, fiúk?” — azt kérdezte. Bemutatta a lányt, azt mondta, hogy a menyasszonya. Nem sokáig álltak ott, leültek távolabb. ...— Valahogy furcsa volt az egész. Az volt az érzésem, hogy lenéz minket. Nem, semmi olyat nem mondott, azt hiszem, még csak egy mozdulata sem volt olyan. Aztán valamelyikünk azt mondta, hogy Imre, meg a lány mirajtunk röhögnek. Még egy kört ittunk és elmentünk. Nem, egyáltalán nem gondoltam arra, hogy ujjal is bántsuk. Ballagtunk, s egyszerre ott voltak ketten a hátunk mögött. Mind a ketten hangosan nevettek. Akkor ütöttünk. Nem tudom, hogyan történhetett... (Lábuk alatt csikorgóit a hó. Fűtötte őket az alkohol, s meg akarták mutatni Imrének és a lánynak, hogy ők semmivel sem alábbvalók a „városiaknál”. Leütötték a fiút és a lányt Négyen). „A bíróság enyhítő körülményként értékelte a vádlottak büntetlen előéletét, s az ítélet kiszabásánál figyelembe vette a sértett, K. Imre kérését, aki nem kívánta a vádlottak megbüntetését”. (Az ítélet indoklásából). A bíróság a négy támadót egyformán bűnösnek találta, és valamennyiüket felfüggesztett szabadságvesztésre ítélte. ítélet- hirdetés után, a folyosón. — Na ugye, maga is látta, milyen ez az Imre? Még a bíróság előtt is megjátszotta a kegyes nagyfiút. „Tisztelt bíróság, nem kívánom a fiúk megbüntetését. ..” — Én az ő helyében nem mondtam volna ilyet. De hát Imre tudja, mit akar. Ö volt a sértett és mégis barátként viselkedett. Talán megköszönnék neki. — Köszöni a fene! Semmi megbánás, semmi szégyenkezés a szavakban. Próbálom érteni őket, de teljességgel képtelen vagyok erre. Staiiromachiaf 450 éve jelent meg első fennmaradt eposzunk, a Paraszti háború, s ugyanekkor, 1519-ben halt meg szerzője, Taurinus István, aki Bakács Tamás esztergomi érsek hűséges embere volt, majd gyulafehérvári vikárius lett. Nagy latin nyelvű eposzát körük belül öt évig irta, „gyatra papírba vetve bizodalmát”, s a Paraszti háború — latin címén Stauro- machia —, meg is őrizte szerzője nevét. Nemcsak azért, mert műve első eposzunk, illetve az első fennmaradt eposzunk (Janus Pannoniusé elveszett), hanem mindenekelőtt azén a rokonszenvért, amit Dózsa és társai iránt érez. Mert a Paraszti háború a Dézsa-lázadás története és sok szempontból forrás- értékű mű. Taurinus nem volt nagy költő, ama humanisták közé tartozott, akik nagy klasszikus műveltséggel rendelkeztek, s épp a műveltség adta kezükbe a tollat. A Paraszti háború előszavában 13 latin szerző nevét sorolja fel, mint ihletűiét, s nem nehéz felismerni könnyen folyó latin Hexametereiben a mintaképek ösztönzését és hatását. De vannak sorai, ahol kilép a klasszikus emlékek közül, s már a társadalomkritikus szálat meg benne, s a győztes úri rendet igy jellemzi: „Ó, puha hájhasúak, lustán álomba merültök, csak páváskodtok, gőgösköd- tök, pazaroltok, kapzsi, irigy népség..." Dózsával pedig utolsó beszédében büszkén mondatja ki: „A haza zsarnokait pusztítottam gyökerestül. Ésszel, erővel ugyan ki haladt meg e pór viadalban? Érdemet, ennyi sokat, mint én, más senki se szerzett”. Neve pedig fennmaradt „örökkön örökké; s a hunok földjén váltig dicsérik". IHÁSZ-KOVÁCS ÉVA CSERHÁT JÖZSEF: Idős férfi az igazgató-tanító, aki a versrészletet felolvassa. Megszállottja az irodalomnak, diákjait is a nagyobb igényességre igyekszik szoktatni. — Tanítottam mindnyájukat, de csak kevésben volt meg az akarat, hogy előrejusson. Imre azok közé a kevesek közé tartozott, akikből nem hiányzott a törekvő szándék, a kemény akarat, és sikerült is elérnie a célját. Azt hiszem, azon az estén, amikor Imrét és a menyasszonyát azok négyen leütötték, tulajdonképpen bosszúállás történt. Tanulhattak volna azok is, mind a négyeh, de megelégedtek a sorsukkal, hagyták magukat megkopni, elszürkülni. S akkor jön ez az Imre gyerek, jól öltözötten, magabiztosan, okosan, egy csinos, szép lánnyal. Próbálja meg önmagát képzelni annak a négy fiúnak a helyébe... Rá kellett döbbenjenek arra, hogy mennyire hátul maradtak. Az ilyen felismerés nagyon elkeserítő lehet. Imre látványa volt, amely ezt a rádöbbenést felidézte. És ütöttek. — Betértem' pár percre én is abba a „dühöngő”-be. Megismertem Imrét, volt tanítványomat, s odamentem hozzá. Bemutatta a menyasszonyát. Beszélgettünk, elmondta, hol dolgozik a városban, mennyit keres, mire vitte. Dicsértem őt és szidtam társait. Látod, fiam, mondtam neki, te előrejutottál, de nézd meg ezeket a fiúkat, csak isznak, meg kártyáznak, ezzel töltik idejüket. „Segíteni kellene rajtuk, tanitó úr, ha összefognánk...” Próbáltuk már, fiam, azt mondták, őnekik így a legjobb, senki se prédikáljon. „Akkor is segíteni kellene...” Ki segítsen? Én fél esztendő múlva nyugdíjba megyek, öreg vagyok, s az egészség se a legiobb már nálam. A fiatal pedagógusok mit tehetnek idő híján? Nagy részük „ingázó”, a reggeli busszal megjönnek, leadják óráikat, s a délutáni busszal elmennek, nem élnek a faluban. Erről beszélgettünk, aztán elköszöntem kettejüktől, szervusz Tnv-íisUém. további boldogságot... A Központi Sajtősz olgáiat l»68-as pályázatin dicséretben részesített nov ella. Szóbeszéd a tűzről Nem a szóbeszéd, hanem a világ vallomása hangzik így: vigyázzatok a tűzre! Vigyázzatok... Hasadva a szikla, porladva, ha tudna, a csont égett ággal a tövig ttszök-fa ellene agitálna. Parazsak nyüzsgő sárgasága ragad az anyaföld hajába, valahányszor a tűz fenyeget, a földben, amely szív is lehet, színét váltja a vérkeringés, bedugulnak a falvak aortái, a léptet pitvar-városokban elnyeli a fekete szurok. Forog a Szív a Nap körűi, tél vált tavaszra, tavasz a nyárra — nem ettől vet végzetes lángot a bokrocskák selyem ruhája. Más az a tűz, nem szóbeszéd: olyan madár, melynek fészkét az egész világ vigyázza. Nem a szóbeszéd, hanem a világ vallomása hangzik így: vigyázzatok a tűzre! Sem a nyarakban sem a telekben Nem vethet véget a fegyelemnek, senki sem nézheti közönnyel a keserű emberi őrségváltást Árvaság Öcsém a harmat-, apám a tűz-, meg a poriakarói rúgta le: így a család, mely ötlevelű volt, ma már csak három. Elárvultán — most veszem eswe — egyre kevesebb merengésre alkalmas a családom. így hát maradék árvaságom százszor is átrostálom, hogyha még pernyekönnyű akadna közte, szélnek eresztve, szálljon. Madár Parancs Derekadnak nyarat hazudtál, tükrödnek ránctalan arcot, ablakaidnak fényességet, de a télidő mást parancsol. Nevetésért a mosolyt indítsd, tüzelőért fuss a faházba, teremts meleget, mert a nagyúrnak vacog a foga, fázik a lába. Kisebb az ökörszemnél, gyorsabb a puskagolyónál, mindig más, mint amit várok. Most is. mikor a tetőkön kopogtató bogármérges zápor helyett toronyházak, vakondtúrások, diadalívek, síremlékek megkövezése következett. Ki hitte volna, hogy a világ legkisebb madara, a mindig más és most is más. •Hint amit várok: kő- és jégeső túl tud élni, s a zöldrefestett párkányra kiáll? Bizony, mert nem felejti megmondja hetykén a nevét —■ a mindig más és most is más madár
