Tolna Megyei Népújság, 1969. január (19. évfolyam, 1-25. szám)
1969-01-26 / 21. szám
Néhány színésznő és egy ősz hajú intrikus tartózkodott a társalgóban. versengve és hangosan szidták a darabot, amit a házi főpróbán láttak délelőtt. Negyed óra múlva teljes volt az egyetértés köztük, de később úgy látszott, mintha mégis sajnálnák, hogy kimaradnak egy nyugati, devizás darabból. — Én mégis azt mondom — mondta Herczeg Antónia —, hogy a darab telt házak előtt bukna meg. legalábbis a bérleti előadásokon, ha Emmuska levetkőzne a második függöny előtt. Mindnyájan elnémultak erre a váratlan ellenvetésre. — Emmuska — kérdezte a fiatal szerződéses táncosnő. — akinek se melle, se feneke? Herczeg Antónia elmosolyodott, s oldalról az ősz hajú epizódistára tekintett. — Én — szólalt meg az intri- kus. ugyanolyan komoly arccal, mint amilyen álkomolyan a színésznő a vetkőzést javasolta — igazat adok neked, Tónikám, Olyan darabot, amelyne! se sztorija, se aktuális mondanivalója nincs, csak az erotika menthet meg, és ez ilyen darab. — De drága Pityi bácsi — vetette ellen a fiatal táncosnő — láttad te Emmuskáit levetkőzve az öltözőiében? — Cicám — válaszolta nyájasan az ősz intrikus — más az öltözőben, civilben vetkőzni és más a színpadon! Az egyikhez csak egy ruha és, egy dívány kell, a másikhoz tehetség is. A fiatal táncosnő, aki a pletyka szerint az igazgató szeretője volt. megbántottan elfordult a társaságtól és halkan odaszóít a lila hajú büfésnőnek: — Még egy konyakot, Lenkice! — Felírom szivecském — válaszolta együttérzően a büfésnő és egy gyűrött, lekávézott füzetet, szedett elő valahonnan. Eközben lépett be a társalgóba Emmuska bájos, szívareú öltöztetőnője, karján egy bíborszín estélyi ruhával. — A művésznő — kérdezte zavartan — nincs itt? _ A fiatal táncosnő — egyedül ő hallotta ezt a felszeg kérdést — mozdulatlanul, szinte dermedte«. bámult az öltöztetőnőre akinek a szoknyájába egy feltűnően csúnya négy-öt éves fiúcska kapaszkodott. A gyerek olyan csúnya volt, olyan, meghökkentően csúnya' hogy szinte elnémította a társaság többi tagját is. ~ Kit keresel, aranyom — izolált meg az epizódista nyájas reszvetfeli hangon. — Emmuska keresed? Igén válaszolta félszegon az anya. Hosszan hallgattak ezek után ,>s, nem néztek nem mertek egymásra nézni vagy megszólalni, nehogy elárulják magukat és ezzel megbántsák az anyát. — Azt mondta a művésznő — szólalt meg újra az öltöz+etönő — hogy vetessem be a derekát 4s... aztán... Herczeg Antónia kedvesen és kényszeredetten mosolygott a gyerekre. — A kisfiad, Rézike? — hajolt át a pulton a büfésnő is, mosolyogva. — Igen, a fiam — válaszolta az anya dacosan, s utána a társaság szemébe. nézett, mint aki kész megvédeni a fiát bármilyen támadással szemben. — Akarsz egy szelet csokoládét Lenke nénitől? — kérdezte a büfésnő. A kisfiú, aki eddig szótlanul és mozdulatlanul csimpaszkodott az anyja szoknyájába, ide- oda kezdte csavargatni a törzsét és a lábait. —- Nem szereti a csokoládét — válaszolta a fia helyett az öltöztetőnő, s áttette a bal karjára az estélyi ruhát, így próbálta eltakarni a fia arcát a felnőttek szeme elől. — Helyes kis kölyköd van — szólalt meg az őszhajú epizódista — helyre kis kölyök. Ez az ügyetlen és vigasztaló mondat éppolyan üresen pukkant szét, mint általában a hazugságok.______________ A Központi Sajtószolgálat 1968-as pályázatán harmadik díjat nyert elbeszélés. Kamomíy László: Színésznő a társalgóban O — Emmuska nincs itt, Rézike — szólalt meg a táncosnő — azt hiszem lement az öltözőbe. — Köszönöm — válaszolta az anya. hálásan. — Majd megmondjuk neki, hogy- kerested, Rézike! — Köszönöm művésznő — mondta az anya, és indulni készült. de nem tudott, mert a fia közben kereszbe rakta a lábait egymás előtt és rálépett az estélyi ruha szegélyére. Amíg visszavette a másik karjára az estélyit, a gyerek, akinek az ujjait előbb le kellett fejteni a szoknyájáról, előrelépett. és felmutatott a lámpára. — Lámpa — mondta. Csak most látszott igazán, hogy milyen csúnya kisgyerek, most. amikor újra felnézett a lámpára. Nyúlszája volt. operált n.yúl- srája, s olyan tág orrlika, hogy akár az eső is beleeshetett, ha magasra emelte a fejecskéjét, és hajszálai úgy meredtek előre a homloka fölé, mint a nyílvesz- szők. — Igen. kisfiam — válaszolta az anya —■ az ott egy lámpa. Olyan lámpabúra, amin lukak vannak. — Miért — kérdezte a gyerek. Az anya felsóhajtott és a háta mögé tekintett. — Azért kisfiam — válaszolta szelíden —, hogy ne világítson a színészbácsik és színésznénik szemébe a fény, ha itten társalognak. Ekkor robbant be Emmuska. — Rézike! — sisteregte a szokásos bemutató előtti hisztériával. — Hol lófrál maga? Már felkutattam magáért az egész szín-. házat. Az egész színházat! Fel s le rohangálok, fel s le futkosok a pincétől a padlásig és maga sehol! Én futkosok, maga meg itt, fecseg ezzel a ruhával. Ki vetetett a derekából? Nem! Látom, hogy nem vetetett ki. •— Nekem azt mondta a művésznő — kezdte bíborvörösen az öltöztetőnő —, hogy a társalgóban tetszik majd.., — Kivetetett a derekából, vagy nem? — kérdezte Emmuska és körülnézett. — Nem! Nem vetetett ki. mert maga is meg akar buktatni engem! Az öltöztetőnő elnémult erre az igazságtalanságra és elnémult Emmuska is, mert közben észrevette a gyereket, aki hisztériás indulata elől a büféspult oldalához simult. Hosszú csend támadt, de a társalgó egy másodperc alatt színpaddá változott, amikor Emmuska mosolyogni kezdett. Varázslatos mosolya volt Em- muskának, olyan mosolya, mint a komikáknak, derűt keltő, viszont- mosolyt ébresztő. A kisfiú azonban, mint. a csúnya és megfélemlített gyerekek, nem mosolygott vissza Emmus- kára, mert gyanakvó volt már az emberek iránt és egyedül csak az anyjában bízott — Zolika! — csapta össze a kezét a színésznő, amikor felismerte az anyja szeméről a gyereket, és azt is megértette, miért nem látta eddig- a színházban — te félsz tőlem? Hát olyan csúnya néni vagyok én, olyan csúnya? A gyerek közelebb lépett az anyjához, de úgy. hogy közben súrolta a hátával a büféspultot. — Művésznő — szólalt meg az anya és közben a gyerek felé nyújtotta a kezét — kivetettem az estélyi dere ... A színésznő aprókat legyintett és tovább nézte a kisfiút, aki lassan foglya lett Emmuska gyönyörű szemének. — Ugyanolyan szép, a szemed. — szólalt meg a színésznő — mint az anyukádnak. Ugyanolyan szép és szelíd. Az anya szeme bepárásodott. — És ugyanolyan pici, icipici, pisze és vidám orrod van, mint nekem. Ugye, gyerekek? Ugyanolyan szép, pisze és vidám orra van, mint énnekem. A gyerek felnézett és elmosolyodott. Elmosolyodott és mert itt nem volt kiközösített, mint az óvodában, megszépült az arca a mosolytól. — És a fogaid! — csapta össze a kezeit Emmuska. — Azok a pici fogaid! Hogy milyen szépek a te fogaid! Fogadjunk, hogy valódi tejfogaid vannak! — Tej! — válaszolta a gyerek. — Mutasd! Ham-ham! Mutasd! — mondta Emmuska. — Ham-ham! — utánozta a gyerek, némán. — Hi-iii! — hisztériázott Emmuska és a gyerek felé hajolt. — Hi-iii! — mutatta az ínyét a gyerek, s utána felmosolygott az anyjára. — Még egyszer — vezényelt Emmuska. — De most hosszabban, hangosabban és gyere utánam, hiii... i, hiiii... i. A színésznő kanyarogni kezdett a társalgóban, mint az ostor »és a gyerek felszabadultabban lépegetett utána. A többiek szótlanul figyelték a varázslatot. A színésznő már a fal előtt topogott, mint egy őrmester. Egy- szercsak hirtelen megfordult, ölbe kapta a fiúcskát s kétoldalt az arcához szorította az arcát. A kisfiú átölelte a nyakát és boldogan hozzásimult. — Ha tejfogaid vannak — mondta Emmuska — akkor te biztos nagyon szereted a tejcsokoládét, ugye? — Szeretem — válaszolta a gyerek. — Lenkice a legnagyobb tábla tejcsokoládét Zolikának! Lenkice átnvú’tötta a nagy tábla tejcsokoládéi: a gyereknek s utána halkan odasúgta: — Erre csak a művésznő volt képes! Emmuska bosszúsan összeráncolta a homlokát, mint mikor idő előtt beletapsolnak a monológjába, aztán letette a gyereket a földre és visszavezette az anyjához. — Puszi? — kérdezte, mikor leguwolt eléje. — Puszit nem kanok? Á gyerek kétoldalt megcsókolta a színésznő arcát. GALAMBOSI LÄSZLÖ: Mozdulatok A föld lélegzetet vesz mielőtt melléből felbuggyan a forrás. A Nap szempillájáról lefújja az éjszakát mielőtt elindul. A fű hullámot vet, akár a bárányok gyapja. mielőtt a szerelmesek alá hajol. A halál előtti mozdulat végig simítja az élet sörényes nyakát, hogy érezze még egyszer a küzdelem forróságát, a befejezés irgalmatlanságának létrejöttét. 8EffiSESSíffiSSSS — Ne haragudjon, Rézike, dt ma olyan ideges voltam, .. — Köszönöm, művésznő — válaszolta az öltöztetőnő, — én mindig tudtam, hogy a művésznő __ — Butaságokat beszél, Rézike! — szólt rá Emmuska. — És mars vissza az öltözőbe, öt perc múlva én is ott leszek. Az anya boldogan sietett vísz- sza. az alagsorba, Emmuska meg fáradtan lezuhant egy székre. — Csodálatos voltál — szólalt meg Herczeg Antónia — délelőtt is. A színésznő mosolygott. — Engedjétek hozzám a kisdedeket — szólalt meg az ősz epizódista. — Szegény — mondta a színésznő — szegény Pityi bácsi! Én ... meg fogok bukni pénteken! — Nem! — szólalt meg a fiatal táncosnő. — Te nem. Csak a darab. A színésznő elkomolyodott és szó nélkül elindult a kijárat felé. — örülök — nézett vissza a társalgó küszöbéről a fiatal táncosnőre — hogy... szeretsz entfern. Egyedül ‘e szeretsz itt, senki más, — tette hozzá és kiment. Csontos Gábor: Kötelek a víz felett A pilonok már álltak, a drótkötelek délutánra megfeszültek a két part között. A szél furcsa zenét pengetett az óriás húrokon. A szerelőkocsiba húzódott be a brigád, s mert kint voltak az igazgatóságtól is, nyitva hagyták az ajtót, hogy kicsavarodjon a nehéz, kék cigarettafüst. Igaz, pufajka volt rajtuk, az igazgatósági elvtársakon meg télikabát. Foga volt már az időnek, reggel bizony deres volt a vas, odaragadt az ember tenyere, ha gyorsan el akarta venni a kötélről. Habos legutoljára maradt, és mivel amúgy sem fért volna már be, a kocsi falépcsőjére ült le. Kifelé nézett, a víz felé és unott mozdulatokkal szedte elő a keménydobozos cigarettát, egyet kipöckölt és úgy harapta ki a többi közül a fogával. Utánozhatatlan volt az ilyesmiben, sokszor napokig mondogatták neki, ha effélét produkált. A gyufát a körmére égette, rányalt az ujja hegyére, megfordította a görbült szálat, s elégette a csonkját is. Bent közben a tizenhét embertől körülvéve az ütemtervet értékelte a két igazgatósági elvtárs, — az egyik műszaki, a másik a csúcstitkár —, s a felajánlásokra is rátértek. Az embereket ez érdekelte, mert idő előtt állították fel a pilonokat és tudták, hogy az ünnepre jócskán lehet jutalom is. Az öreg Bretus félfenékkel ült a sebtiben lócának kiképzett deszkán és markába fordítva hagyta kojtolni méregerős cigarettáját. Ujjai örökké begörbülten álltak, dagadtak és vizenyősek voltak. Minden rendben lévőnek látszott, elégedettek voltak a központban is a teljesítményükkel. A titkár aztán kiszólt a személy- kocsi sofőrjének, hogy hozza ,az üvegeket. Három-három üveget vitt oda a sofőr, a két karja alá szorítva. Az emberek bevették a kocsiba, Habos feje felett, s a titkár elé állítgatták, a satupad letisztított deszkájára. Az meg azt mondta: lássanak csak hozzá, megérdemlik, tíz nappal előbb állnak a pilonok, csak így tovább, nem kell a jeges folyón dolgozniuk a csövekkel, s ez újabb nyereséget jelenthet. Ezzel mindenki egyetértett. Benyomták ujjal a dugókat és sorra adták az üveget. Három ember vett birtokba egy-egy üveget Az öreg Szűcsről mindenki tudta, hogy kortyot sem iszik, s r műszaki elvtárs is csak egy kortynyit kért a zsebéből előszedet műanyag pohárba, Habosra meg nem gondolt senki. A Központi Sajtószolgálat 1968-as pályázatán harmadik dijat nyt elbeszélés. Habos ajkára fitymáló mosoly telepedett, s kipöckölte a csikket, messze a fű közé. A titkár kérdezte meg: — Hát ez a fiatal elvtárs nem iszik? — Ja, a Habos? A fene se tudja ennél. — Kell bor, Habos? — bökte meg az egyik hegesztő Habos vállát. Habos úgy húzta el a vállát, mint aki azt akarja mondani: mit nyulkálnak itt a vállához. Erre még a titkár is nevetett. Éppen nála volt az üveg. felállt és odaügyeskedte magát a lábak közt Habos mögé: — Tessék, elvtársam, huzza meg... Maga is megérdemli. Igaz, elvtársak? Én legalábbis nfem hallottam, hogy a brigád bármelyik tagja is elmaradt volna. Itt mindenki megtette a magáét... — Kösz... — mondta Habos. Válla felett feltartotta a kezét, anélkül, hogy a titkárra nézett volna, elvette az üveget és telecsurgatta a száját. Legalább egy arasznyira volt a szájától az üveg, s nem ment abból mellé egy csepp se. — Ritka gyerek ez, kérem! — mondta az öreg Bretus elismeréssel. — Hogy ez miket tud produkálni! — Marha jó! — nevetett egy másik ember, s maga a titkár is. — Igaz, hogy csak külső brigádtag, de arra is jó, hogy elnézze az ember... Ingyencirkusz... — kezdte a tréfamester Szabó. — Hagyd, te! —.szólt rá Bretus, — mit akarsz tőle? De aztán a titkár is megkérdezte: mit jelent az, hogy külső brigádtag? Úgy, válaszolták, hogy Habos nem akart brigádtag lenni. Tizenhét tagú a brigádjuk, de a csoport Habossal és az éjjeliőrrel együtt tizenkilenc. Az öreg sincs benne a brigádban, ami persze érthető. Ennél meg mindegy, ez btyan extra, mint a belsőfüles bili. Megint csak nevettek. De már a bor is beszélt belőlük. — Ez, nem is tudom, hogy kaphat-e a prémiumból — mondta valaki. — Hisz nem vállalt semmit. Azt mondta, hagyják őt békén a marháskodással. Mit ajánlgatnak? Nincs más bajuk? A titkár tulajdonképpen nem lepődött meg, úgy látszik, volt már dolga efféle legényekkel, a műszaki mgg egyebet sem tett. mint hallgatott. Bretus védelmére kelt a fiúnak: igaz, ő nem vállalt, de rendesen elvégzi a munkáját. A pénzét megérdemli. — Miért hívják Habosnak? — kérdezte a műszaklj — A haja miatt — mosolygott az ifjabbik Szűcs —, hát nézzen rá, micsoda Zrínyi-feje van. Csak épp a ló kéne alája. Erre már felállt Habos, nyújtózkodott egyet, s arrébb lépdelt. Teljességgel úgy viselkedett, mintha nem róla lett volna szó, vagy üntha rajta kívül senki az égvilágon ott nem volna... Másnap reggelibe kifehéredtek a drótkötelek. Pengett a fagyban i két ívelő húr. Amikor dolgozni kezdtek a csővel, úgy porzott a yakukba a fehérség, mintha havazott volna. A hegesztett csőkígyót a két autódaru emelte meg, lépésről lépésre tolta a víz irányába, ahol az emberek egymás után akasztották alája a kengyeleket. Fent a csigákat az öreg Bretus akasztotta és biztosította. Habost párán-
