Tolna Megyei Népújság, 1969. január (19. évfolyam, 1-25. szám)

1969-01-26 / 21. szám

PAKOLITZ ISTVÁN:

Betyársírok

CVeszprémi barátaimnak)

A gyöngyösi csárda mellett Két sírdomb van egymás mellett Egyik sírhant Vak Illésé A másik Kökes Pistáé

Nyárfából van kifaragva A két összetákolt fejfa Faragták juhászbicskával Sírással káromkodással

Messzehangzó szép harangszó Két szomorú vadgalamb szól Az egyik Illést siratja Másik a Pistát altatja

Répa Rozi is siratná Ha még győzné hogyha tudná Dehát akkor nem siratta Mind a két betyárt föladta

Szentgyörgynapkor holdfogytába Messzire látszik a csárda Nem integet a kút gémje:

Nincs pandúr a kármentőbe

Megy a betyár a két betyár A nagy csárdáig meg sem áll Répa Rozi választása Szóljon életre-halálra

Hogy mire a gulyás megfőtt ügy szerette mint a kettőt Mákonyi kevert az iccébe Altatót örökös éjre

V gyöngyösi betyárcsárda Pandúrokkal körülzárva A karabély kétszer dörren Két betyár borul a földre

Ezernyolcszázhatvankettő Verje meg a nagy Teremtő Répa Rozi a csárdába Pandúrok lábakapcája

Messzehangző szép harangszó Két szomorú vadgalamb szól Egyik zokog Vak Illésért Másik a Kökes Pistáért

Cziue Mihály;

Ady öröksége

Ötven esztendeje halt meg Ady Endre; sírjából ma is életet és hitet üzen. Költő aligha adhatott volna többet nemzetének: emberi méltóságra ébresztett. A megmaradásra és a megújulásra. A kortársak általa hitték magukat valakinek, embernek, magyarnak; a hazájukon kívül rekedteket ő bírta szóra mindenütt. A humánumban kiteljesedett magyarságot jelentette.

A huszadik század a magyar irodalomban. — köztudott már régen ez az igazság —, Ady Endrével kezdődik. Ö hozott új látást és új hangot; ő volt a nagy fölszabadító. Szinte felmérhetetlen a jelentősége: a magyar kultúra nagy megújulását, század- eleji virágzását Ady-koraként tárgyalhatná az irodalomtörténet. Ady nélkül nem születhetett volna meg az új magyar irodalom és aligha győzedelmeskedhetett volna széles körben a forradalmi gondolat. A századelő elégedetlensége és jobbra- vágyása talán művészi különcködéssé satnyult volna, ha nem jön valaki, aki világosan megfogalmazza a bajt — „ez a magyar Ugar” — feldobja a megAdy és Babits.

Ady és Csinszka.

talált igéket, és összefogja az elégedetlenek és újat keresők száz színű seregét.

Ez volt Ady Endre. A hét- szilvafás, kálvinista kisnemes Párizst járt fia. A „forró szívű, zengő szavú dalnok” — aki elsírta minden magyarok bánatát és harcra hívta a sötét vizek partján kesergőket. Ahogy Móricz Zsigmond mondta Ady ravatalánál ; „Az emberiség... még néma nyomorban hevert: Ady Endre már akkor a szabadságot zengte. A szívek gyáván és mindenbe beletörődve, korbács előtt meghunyászkodva gubbasztottak: Ady Endre mint egy fiatal isten szállott ki a magasba s az egekig dobta az új igazságok lángoló igéit. A lelkekben siket cs vak ködök gomolyogtak: Ady Endre lelkében már tisztán égett a felszabadulás örök fénye..

A magyarság előtt álló feladatokat ő fogalmazta legteljesebben. Költő volt, a teljes élet megszólaltatója. így hathatott mindenkire serkentőleg: a harcosok a fegyvertárat látták benne, az esztéták a vers meg- újítóját.

A század elejének jobbra törekvői egyszerre tisztelték Ady Endrében a költőt és a váteszt. A költőt, aki nagy lépéssel vitte tovább a verselés művészetét és a prófétát, a politikust, aki a tízezer fokra hevített vas izzásával élte át nemzetének és a korabeli Európának nagy kérdéseit. Nincsen kérdése a korabeli magyar és. európai történelemnek, amivel Ady nem birkózott volna: Százával vetette fel a gondolatokat, egy-egy strófájához, egy-egy cikkéhez köteteket kapcsolhatna lábjegyzetként a tudomány ma is. A szocializmusról, a militarizmusról, a cárizmusról, Kelet-Európáról, a kacsifeáfcezM császár mesíerkecféseírölt lényeges dolgokat tudott, s verseiben — a Magyar Ugaron, a Szentlélek karavánja, az Idő rostájában, a Mesebeli János, a Duna vallomása, a Magyar Messiások, a Magyar jakobinus dala, a Szétszóródás előtt —, a magyar történelem számos tanulságát és feladatát fogalmazta meg a századelő és a jövendő nemzedéke számára.

Úgy érezte, hogy nemzete a betelő sors huszonnegyedik órá- jához érkezett, ha késik a feudális lomokat eltakarító forradalom, a magyarság kihull az idő rostáján. Demokratikus, független Magyarországot akar. Úgy érezte, az avult idillt robbantani kell, hogy a robbanás helyén nőjön valami. Addig negyvennyolc és hatvanhét ellentétében gondolkodtak, Ady felismerte: a mameluk hairvanhetességgel és a sírvavigadó negyvennyolcassággal egyszerre szembe kell fordulni a szociális elégedetlenség talajáról, s a nemzetiszín zászlóra fel keli írni a szociális felszabadulás igéjét. Ezért ölelkeztette költészetében a magyar márciusokat és a vörös májusokat.

Nemcsak a maga népére gondolt. A magyar jakobinus az „elnyomottak és összetörtek”, a „magyarok és nem magyarok” egyforma keservét dalolta, s a „magyar, oláh és szláv bánat” egygyökerűségét. a Duna kilesett titkát. Lírájában ott vannak a Kárpátmedence közös gondjai és vágyálmai. Benne is, mint Bartókban, József Attilában és any- nyi jeles magyar alkotóban, ott élt a népek testvérré válásának eszméje. Jelzéseit, kiáltásait ezért, fogták fel már életében a szomszéd népek költői, románok, szer- bek. horvátok, ezért köszönthette a szlovák Hviesdosláv „hajnalló korszak hőseként”.

Lírája magyanságélménye, $ forradalmi demokratizmusa felől érthető leginkább. Innen érthető, hogy még a szerelemből

esolta maga mellé a szerelőkosárba, az adogatta neki a szerszámokat s kezelte a telefont, amivel a túloldalra a csörlőnek adott utasítást az öreg. Habos kivörösödött orral és elkékült kézzel tartotta a mikrofont és ha az öreg szólt, odadugta a szája elé.

Jól haladtak, két óra alatt már a víz közepe fölé értek, cite- rázott alattuk és felettük a drótkötél, apró tűként szúrt az arcukba a porzó dér. Nem volt még tizenegy óra, amikor Habos észrevette a két személygépkocsit. Megjöttek hát csodát látni ma is az elvtársak, gondolta, de nem tudott odafigyelni, mert Bretus mellett egy pillanatra sem bámulászhatott.

— Hé, mi van már? Nem hallottátok? — kiáltott Bretus a telefonba. Habos végignézett a drótköteleken és nem értette, mi a baj. Szabályos közökben a kengyelek s mindenütt egy-egy biztosított ember. Elöl pedig, mint a kapitány, az öreg Bretus. De mintha csakugyan megállt volna az a finom, libegő előremozgás, ami eddig közelítette őket a túlsó part felé. Habos nem hallotta, mit válaszoltak vissza a csörlőről, csak Bretus káromkodását. Nagyon szelíden tudott káromkodni az öreg. Egyszer azt mondta neki, látod, azért veszlek magam mellé, mert akkor nem jár el a szám. Irtó pocsék szám tud nekem lenni. Akkor megkérdezte Habos tőle, miért, mi a fenéért nem káromkodik előtte, hát micsoda ő, kislány? Bretus legyintett: eleget káromkodhatott teveled az apád. Úgy, hát Bretus ezt is tudta, Habos szívta a fogát, de attól kezdve nem lehetett levakarni az öregről.

Elakadt az egész, most már mindenki előtt nyilvánvaló volt. Bretus kiszállt a kosárból és a lépcsős átkötésen lement az alsó kötélre. Beakasztotta a csigát s csak úgy egy tenyérnyi ronggyal fékezve magát, visszacsúszott, középig. A biztosító hevedert csak most dobta át a drótkötélen. Már látta Habos is, hogy mi a baj, az öreg a levegőben lógva közelítette meg a kiugrott csigát s beleakasztotta a fogóját. Jól látszott, hogy a dróton síkosra olvadt a dér, s hogy a villás szájú fogó nem tud megkapaszkodni semmiben. Habos éppen el akart indulni, hogy segít valamiképp az öregnek, amikor nagyot perdült a kötél, — talán amikor helyreugrott a csiga és métereket meglódult a cső. Eszeveszett ingásba lendüli minden, Habos ijedten kapaszkodott a kosár szélébe, s látta, hogy az öreg Bretus válla fölött a soron következő kengyel szétnyírja a hevedert. A két duzzadt kéz rákapcsolódott a síkos kötélre, de már ott is volt néhány araszra a következő kengyel.

— Álljon meg a csörlő! Azonnal leállni! — üvöltött Habos a kagylóba. De úgy látszik, megszaladt a kötél, mert lassan ugyan, de úszott a cső, himbálózva húzta Bretus felé a következő kengyelt.

Habos egy pillanat, alatt úgy telít, mint az előbb az öreg. Le- siklott az átkötésen és könyökhajlatát beakasztva a drótba, csúszni kezdett az öreg felé. Koccanás nélkül érte el, hallotta nehéz lélegzését. Az öreg szeméből folyt a könny az erőlködéstől, a két lila kéz már csak a begörbült ujjhegyekkel kapaszkodott a kötélbe. Habos a lábával kapaszkodott meg, saját övét bekapcsolta az öreg karikájába s fent is átkulcsodta a drótkötélen.

— Eleresztheti — lihegte az öreg fülébe. Az behúnyta a szemét és furcsán billenve előreesett. Úgy maradt majdnem vízszintesen lógva a levegőben. Épp akkor ért oda a kengyel, de csak Habos térdét lökte meg. Habos nézte még az öreget, aztán kiakasztotta a lábát, függött egy pillanatig, majd meglendítette magát, mint valami tornász és a második előrelendülésnél eleresztette a kötelet. Szép ívben kerülte el a csövet s talppal esett a vízbe. Rém hideg volt a víz, egész testét ropogva szorongatta, de rögtön a felszínre tornázta magát és nagy tempókkal úszni kezdett a part felé.

Mire leszedték róla a vizes göncöt s pokrócokba csavarva befektették a szerkocsi sarkába, lehozták az öreget is. Kísérték vagy öten, támogatták, kérdezgették, s pálinkával itatták. Az öreg a derekát fájlalta, nyögve kucorgott mellette, de a szeme mosolygott.

— Na, Habos, ezt megcsináltuk — mondta.

Habos csak pislogott a pokrócok közül, égett a feje, zsibongott az egész teste.

Fél óra múlva átért a cső, hallották a kiáltozást. Aztán a víz loccsant, nem nagyot, hiszen finoman engedik a csövet a meder aljára, de az ő fiilük megismerte a neszeket. Egymásra mosolyogtak.

Harmadnap volt az utolsó munkanapjuk az ünnep előtt, már a túlparton táboroztak. Itt állt egy csónakház, befűtötték, abban tartották meg az ünnepséget. Habos csak a fizetésért jött, mondták neki, maradjon. Nem szólt semmit, csak akkor bólintott, amikor Bretus is azt mondta: maradjon. Az orvos telenyomta pirulákkal, égett a szeme, de amúgy nem érezte magát rosszul.

Habos csak arra figyelt fel, hogy az öreg Bretus megy ki az apró asztal elé, átvesz egy borítékot és nagy taps csattan. Aztán azt mondta a titkár, hogy hősies magatartásáért, életmentéséért és lélekjelenlétéért, amellyel megakadályozta az egész munkát megsemmisítéssel fenyegető üzemi balesetet, ő, mármint Habos, — persze a rendes nevét olvasták fel a papírról — külön prémiumot kap és örökös tagjává választják a brigádnak. Ha lehet, még nagyobb volt a taps, mint az előbb, lökdösték hátulról, hogy menjen az asztalhoz.

— Na, Habos, nem hallod? Rólad van szó! — mosolyogtak rá mindenünnen. Habosnak azonban még jobban égni kezdett a szeme és amikor felállt, nem az asztal elé lépett, hanem az ajtót célozta meg. Zokogott, azt még hallották. Kint kiáltozni kezdett:

— Nem kell nekem kitüntetés! Nem kell! Nem azért csináltam... Én nem vállaltam semmit, nekem nem kell semmi!

Az öreg Bretus ment ki érte, a vállát átfogva kísérte be. Habos bodros feje ott nyugodott az öreg fakult pufajkáján, de már nem sírt. Leült és ivott a borból, hagyta, hogy mindenki a kezét rázogassa.

— Hát nem olyan, mint Zrínyi? — mondta széles gesztussal az öreg Bretus. — csak éppen a ló hiányzik alóla.

Nevettek. Persze másként, mint egy hete, amikor Habos ott ült a műhelykocsi lépcsőjén.

HW

Ady Endre — Pór Bertalan festőművész rajza.

pénzből, mámorból & istenkere-: sésből is gyakorta politikum lett! nála.

A maga és népe sorsával birkózó költő egyetemes emberi titkok megfejtésére is törekedett. Átélte, érzékelte az ember helyét a mindenségben. vállalta a pokoljárást. Az időhöz és helyhez kötött társadalmi élményt az egyetemesbe emelte, akárcsak Bartók tette a zenében.

A kései Adynál születik meg, a „minden egész eltörött” hangún latéban a „csillagtávlat”, az új víziók. Korábban a magyar társadalmi forradalom sürgetője volt, most a világforradalom óhajtozójává válik. Az imperialista háborúval szembefordulva, rémlátomásoktól gyötörve, „kosarazott szájjal”, „lefojtott tüdővel” — írja az. emberiség vallomásait. Ember az embertelenségben” — írja egyik legszebb verse fölé. (1916). Akkor, mikor a szívét csakugyan puskatus zúzta, a szemét „ezer rémség” nyúzta. „Ember az embertelenségben: ez, ennyi a magyarság múlhatatlan, ércbe öntött békeszava, világaján- déka, — mint Fábry Zoltán írja —. Többet, szebbet nem mondhat. nem adhat senki...”

Igéi nem fakulhatnak; öröksége, mindig időszerű marad.