Tolna Megyei Népújság, 1969. január (19. évfolyam, 1-25. szám)
1969-01-19 / 15. szám
Szakonyi Károly: Főidőben IHÁSZ—KOVÁCS ÉVA: Egyszerű lesz Nyílegyenes úton találod meg Adyt. lábánál koszorú. A mutatók délhez közelednek, mire a többiek sírját is megleled. Belültetve szomorúfűzzel legbelül egy egész sziget av. övék. akik már száz, vagy annál is több éve, hogy partra szálltak: borostyánnal-befutott, letakart nemzedék: fiatal vének, vén fiatalok, szívükből hajt a folyondár, fakad a ciprus, a virág. Felettük már zöldek az ágak, szirommal terhesek. Madárfüttyök villámaitól zuhog le róluk az aranyeső, Abban fürdik, sarca habot ver, fekete marad a rigó. AZ OLVASO (Szubjektív sorok Fejes Endre új regényéről) — Na, már itt vagyok, csak kihúztam a kávéfőző dugóját. Halló! Halló, Ancsa! — Jó, hallom! Azt nézem, hogy mait mit fog mondani hol tölti a Szilvesztert? — Csak kihúztam a kávéfőző dugóját. Megkínálnálak egy csészével ... — Nevetett. — Hallod? — Jó, azt nézem, hogy most mit fog hazudni. — Ja, nem is figyeltem. Ez most a felesége? Egészen csinos. — Nem tudom a nevét, de mintha már láttam volna valamelyik filmben. Talán azt is Pietro Germi rendezte. — Ezeket mind ő rendezi, mi? Ért ezekhez a dolgokhoz. Ancsa belbúgott a készülékbe: — Állati! — Micsoda? — Hát nem nézed a képet? — Ja, igen, igen, csak elhelyezkedtem ... — Kati maga alá gyűrködte. a díszpámákat a he- verőn. Behúzódott a sarokba, ösz- szegömbölyödött, ügyeskedve szürcsölt a feketéből. Bal kezének hosszú ujjaival átfonta a zöld telefonkagylót. Szétbomlott vörös hajónak lugasából nézett ki a televízióra, a kékfényű szobában. — Ancsa? Öntök egy kis kaffét a kagylóba, jó? Elég erősre sikeredett hogy aztán megint ne tudjak aludni... — Rosszkedvűen felnevetett, igazgatta a fenekét a puha párnák között. — Klassz pasi, nem? — Ez az Ugo Micsoda? — Tognazzi. Hát nem? — Kicsit töpszli. — Töpszli a fejed! — Jaj, bocsáss meg, drágám, nem tudtam hogy beleestél. — Bizonytalan dünnyögés a vonal másik végén. Kati szürcsölt a kávéból. — Na jó, nézzük! Tognazzi a szalon óráját nézi. A terített asztal. Chianti, meg pezsgő. Tognazzi fehér ingben, szmokingnadrágban. A felesége kis köiénykében sürög-forog. Eteti az urát. A gyerekek. Tognazzi az órát nézi. mennie kell. „Maid a televízióban, éjfélkor ... majd integetek ...” Ancsát mintha csiklandoznák: — Fogadjunk, hogy átveri őket! — Naná! A rohadt dög! — Csak arra vagyok kíváncsi, melyik nőhöz megy? — A rohadt dög! — hajtogatta Kati. Tognazzi érzékeny búcsút vesz a családjától. Rohan. Snitt Hát persze, annál a nőcskénél! Aki az Elcsábítva és elhagyatva című filmben is játszott. Kis fekete nő, olyan, mint egy fiatal párduc. Ülnek a tévé előtt, éjfélkor. És Tognazzi, a stúdiózenész a képernyőn pezsgős poharat emel, kacsint... — Nézd, micsoda rohadt dög! Látod? Ancsa hangja: — A fene egye meg, ugrál a kép. Valahol bekapcsolhattak egy mosógépet. Mosógépet, főidőben! — Hát nem látod? — Kati felháborodottan magyarázta: — Ül a nőjénél! Persze, a haverokkal jóelőre felvetette ezt a A Központi Sajtószolgálat 1968- as pályázatán harmadik díjat nyert elbeszélés. szilveszteri képet. Látod? Halló! Csend. Csak a tévéből hallatszott a lehalkított szöveg. Meg az olasz muzsika. Kati letette a csészét, végighasalt a heverőn, arca elborult. Kétszer-háromszor belefújt a kagylóba. — Halló! Halló! — Na, megigazítottam. A fene egye meg őket! Mosógépet kapcsolnak be főidőben!... És mi lesz a harmadik nővel? Mert még ahhoz is el fog menni, fogadjunk! Halló! Kati? — Itt vagyok. — Mondom, még ahhoz is el fog menni. — Jó, hallom . — Mi bajod? — Semmi. — Á, te hülye, hát ez csak egy film. — Tudom. Tudom, hogy ez csak egy film. Van ott a kezed- ügyében óra? Hány óra lehet? — Nem, sajnos az óra a másik szobában van. Talán negyed tizenegy. Halló! Kati hanyatt dőlt. Aztán oldalt fordult, a falnak. Ancsa haneja utána kúszott a zöld készülékből: — Na, mit mondtam? Már ettől is búcsúzik! Állatian bírom! Kati ráugrott a zöld kagylóra. Térdepelt. — Mi a fenét bírsz ezen? Bediliztél? Csend. Olasz filmmuzsika. Harmonika vagy verkli, ahogy szokták. Kati hátat fordított a kék derengésnek. Kaparászó hangok a membránon. — Kati! Sírsz? A férfi színész torokhangja, női nevetés, római utcazaj, pedis a hang egészen halkra van állítva, hogv közben lehessen csevegni a telefonba. — Sírsz? Vagy mi van? — Most mondd meg!... — Kati gyerekesen szipogott. — Most mondd meg! ötkor végez a hivatalban. ötkor! És mindennap éjfélkor... Azért vette ezt a rohadt televíziót, hogy ő nyugodtan mindennap éjfélig ... — De mit mond? Mégis, mit mond? Valamit csak mond? — Vigyorog. — Mit csinál? — Vi-gyo-rog! — Hogy? Egyszerűen csak vigyorog? Részeg? 5 — Nem részeg. Megáll az ajtóban és vi-gyo-rog! — Nézd! Ennek is gyereke lesz! — Ancsa hangja az igazi filmélvezők hangja. — Te, én azt hiszem, leteszem a kagylót. — Jaj, ne, ne! Ne haragudj! Csak közben néztem a képet és ennek a fekete párducnak is... Bocsáss meg! Szóval, csak vigyorog? És te hagyod? — Mit? — Hát amit mondasz! Hogy nem jár haza. — Tehetetlen vagyok. — Meg se kérdezed, hogy hol járt? — Nem merem. — De hátha valami fontos dolga van valóban. — Minden nap? Ugyan már! — Hát persze, minden nap, az sok. Hát persze... — Te, én tényleg leteszem. Nem untatlak ezzel. Most hirtelen rám jött. Nézd csak a filmet. Én leteszem. Kikapcsolom, és... — Kati! — Csend. — Kati! Halló!... — Itt vagyok. — Ne marháskodj! Ha közel laknánk, odamennék most hozzád. Jó lenne? Ez a telefon sem., t sem ér! — Te!... Tudod, az is lehet, gy nincs nője. Hogy nincs senkije. Csak az a gyanús, hogy vigyorog. — Hát az rém dühítő lehet. — Már arra is gondoltam, hogy egyszerűen csak nincs kedve hazajönni. — De akkor meg mit csinál estig? — Jaj, ebbe beleőrülök! Becsúszkált térden a heverő sarkába, a falig, a párnák közé. Már össze-vissza gubancolódtak a párnák. Két kézzel szorongatta a zöld kagylót: — És az a vigyorgás, tudod!... — Ez nem fér a fejembe. — Ancsa mintha csak véletlenül beszélne a telefonba. Hirtelen felkiáltott: — Jaj, nézted a képet? Ne haragudj, de szegény... — Nem néztem a képet! Nem nézek semmit! Semmit! — Csak azért, mert szegény... nézd! Meghalt! — Mit csinált? — Tognazzi. Meghalt. Jaj, nézd gyorsan! Ül a postán egy fotelban, holtan. Nem bírta... Költögetik. de hiába... Ó, de sajnálom... — Meghalt?! — Konyec! Isten büntetése, mi? Láttad? Kati lassan a tévé felé fordult, szétbomlott vörös haja mögül nézte az elsötétülő képet. Ancsa hangja reménykedővé vált, szeretett volna visszatérni Tog- nazzi-ra. — Láttad? Halló, Kati! — Legalább erre gondolna. — Kati bámulta a homályos képernyőt. — Erre. Hogy izgulok érte, nem történt-e valami baja. — Eh, ilyesmire ne gondolj! — De hátha! Hátha éppen ma jött volna időben! Csak valahol, valami... Ilyenkor már mindig az jár a fejemben, hogy felhívom a mentőket, a rendőrséget, a kórházakat... — Hülyeség! — Tudod, ha megtartottuk volna. — Mit? — A gye-re-ket! Ha a gyereket megtartottuk volna, talán akkor... De éppen attól féltem, hogy majd idegesíti. — Kata felnevetett, kurtán, bele a kagylóba. — Hogy akkor majd nem jár haza... — Mert az ember spekulál. — Mit mondasz? — Mondom: mert az ember mindig ki akarja számítani, hogy hogyan jobb. Megette a fene. Nézed a híradót? — Nem. — Várj, én is kikapcsolom. Kata nem mozdult, a sarkán guggolt, zsibbadt a lába, de nem helyezkedett kényelembe. A képernyőn egymást váltogatták a városok, utcák, tankok, gyárak, gépek. Tarkóra szorított kézzel fehér inges fiatalok futottak a fal mellett. Repülő zuhant a fák közé. Egy néger miniszter arca. Az ENSZ tárgyalóterme. A bemondó öblös, tárgyilagos hangja. — Itt vagyok — hallotta Ancsát a vonalból. — Kati? — Mondd csak. — Mit? — Nem tudom. PÁLOS ROZIT A: SOLVEIG Tűlevelű fák tájtalan ég bűvölt magányom kontinense Veronika virággal írok egy szót mindennap a kék levegőbe Majd a szél — gondolom — helyére hajtja Várakozásom közege dal naptüze mint a hajam hószínű már Hiányod sokszoros éjén jöttüd bizonyossága a csillag „Pedig szerettem az életet.” Ez a gyilkossá vált fiú utolsó, kétségbeesett felkiáltása. Reménytelen summázása egy eltékozolt életnek. Néhány évvel ezelőtt megrendítő tragédiáról adtak tudósítást a lapok. Egy vidékről Pestre került fiatalember, afféle szürke veréb, hogy magának lányismerősöket szerezzen, diplomatának adta ki magát. Egy áldozatát elhagyott helyre csalta és borotvával átvágta a nyakát. Fejes Endre új regénye (Jó estét nyár, jó estét szerelem) ebből a bűnügyből meríti témáját. Keresem az okot: mi késztette Fejest, hogy regényt ír jön' Szí György bűnügyéből? Mi ragadta meg? A szűkszavú rendőri jelentés egy érdekes> momentumot tartalmaz: Sz. György, a gyilkos „albérleti szobában lakott, de környezetét maga által kitalált, csodálatos élményeinek elmondásával próbálta elkápráztatni”. Az Elet produkált egy Fejes-hőst, s az író ezt az alakot műve centrumába állította. Tettenérhető a rokonság Fejes hősei között. Emlékezzünk csak a ködből-hold- fényből szőtt Hazudósra, vagy a féktelenségében is emberi Hábet- ler Janira. Mert milyen ember is Edman Viktor? (Nevezzük mi is így a mű főhősét.) Egy-egy szituációban elő-előbukkan eredeti énjének alapvető jellemvonása: a félszegség, gátlásosság. Ilyenkor általában környezetének ostoba fecsegése átsegíti ezen az állapoton. Ez az egyik arca. A másik: „ ... sovány arcán, szája szögletében megjelenik az a kegyetlen, támadásra kész, ellenszenves vonás”. Jellegzetesen Ja- nus-arcú ember Edman Viktor, idegeiben skizofrénia lappang. A Hazudóstól távol állt a kegyetlenség, Hábetler Jani számára még „méltányos ítéletet” kér az író. Viktor nem számíthat kegyelemre. Hábetler Jani, a Rozsda- temető szereplője „némely dolgot nem értett meg a világból, ezért volt tehetetlen”. Edman Viktor, ha szűklátókörűén is, érti a világot, s az emberi butaság ellenérzést vált ki belőle. Az ötletet, az áldiplomataságot szinte a szájába rágják. Elkövetkezendő gyilkosságának módját és részleteit is készen kapja, úgy csipegeti fel szadista, gyilkosságokról beszélgető, kéjesen borzongó átlagemberektől. Viktor nem akarja a felkínálkozó testeket, csak szcretet- re vágyik. Furcsán tiszta ez a kékruhás fiú. Miként Dante Ver- giliusszal, úgy járja végig Edman Viktorral az olvasó a pokol bugyrait. Egy-egy. család meaismerésa újabb stációt jelent Viktor számára. Juhászék egyszerű emberek, Hűvösék józan kispolgárok, Karácsony Nagyék a vidéki értelmiség képviselői. Csak egyben egyeznek: jó partit szeretnének lányaiknak biztosítani. Kegyetlen történet ez. Kegyetlen, de éppen ezért figyelmeztető. Mementó a „jön egy királyfi tán” szemlélete ellen. Viktor arcáról olvasni lehetne, de nem oft vas senki: a diplomatát akarják látni ebben a zavart, kopott ruhás fiúban. Ö pedig szeretné, ha görög zászló nélkül is emberként bánnának vele. Szemlélete torz; csak a rosszat veszi észre maga körül: a fiatal testeket habzsoló szatírokat, a pénzért mért szerelmet. (Citadellái jelenet.) így válik botcsinálta Ariellé, a bosz- szú angyalává. A kék ruhás fiú nem talál igazi társat magának. Juhász Katalin talán több, mint amennyit másoknak látni enged magából, Hűvös Ilonka szinte testvére Viktornak, Varga Veronikához a szánalom fűzi, életének nagy szerelme a Karácsony Nagy-lány ki akarja használni. Talán Hűvös Ilonka a legjellegzetesebb Fejes-hős Viktoron kívül. Filmszerűen peregnek az események. A görög sorstragédiákra emlékeztet ez a regény. Ennek külső megnyilvánulásai: a kórusként alkalmazott közértes lányok jelenetei, a zárt forma. Nem véletlen az sem, hogy az író a bűnügy Sz. Györgyének álnevei közül éppen az Edman Viktort, a görög nevet használja. A kék ruhás fiú magában hordozza a görög tragédiák hőseinek jellemében is fellelhető végzetességet. Tragédiájának saját maga a közvetlen okozója, a körülmények csak segítik ennek kibomlásában. A katarzis nem következik be, Viktor sorsa csak a bukás lehet. Az író az emberi lélek mélységéig ereszkedik le. Truman Capote, a Hidegvérrel írója dolgozott hasonló módon, vagy a klasszikusok közül talán Dosztojevszkij a Bűn és bűnhődésben. (Furcsa, egyező motívum, hogy a három regényben a főhősök idegen, hallott ötletek alapján jutnak el a gyilkosság gondolatáig.) Megváltozott-e Fejes Endre írói hangja? Bizonyos mértékig igen. Kevesebb a fölöslegesnek tűnő szószaporítás, a szofisztikus problémázgatás, előző műveihez viszonyítva. Keményebb lett a hang, szűkszavúbb az író. örök közhely: „kevesebb többet mond”. Helyzeteit nagy gonddal dolgozza ki. Gondolok itt elsősorban az írói bravúrnak számító előlegezett egérfogó jelenetre a borbélynál. „Ezért a lányért éltem volna...” — mondhatná Viktor is Sarkadi Imre Elveszett paradicsomának Zoltánjával. Igen: szerette Karácsony Nagy Zsuzsannát. És akarta, hogy a lány annak szeresse, aki valójában. Tettének elkövetése után, amikor feladja magát, buggyan fel belőle a torokszorító vallomás: ..Pedig szerettem az életet.” Arthur Miller soraival• ..emlékét némi ... nyugtalansággal gyászolom.” LESKÓ LÁSZLÓ
