Tolna Megyei Népújság, 1969. január (19. évfolyam, 1-25. szám)
1969-01-19 / 15. szám
Mártii Lariii JOBBÁGY KÁROLY: Foglalkozást változtatok Két jenki Roppert és Ron állt a bíróság előtt, kezükön bilincs.^ Szilveszter volt és a bíró mielőbb be akarta fejezni az ügyet. A vádlottak szintén szerettek volna szilveszterezni. Előre tudták, mivel végződik az egész, mégis akadályozták a bírót: jegyzőkönyvben nem rögzíthető, nyomdafestéket nem tűrő kifejezésekkel illették egymást. — Átkozott alak, — sziszegte Roppert és szemeivel majd felfalta a mellette álló Ront. — Miattad kerültem ebbe a tésztába. — Csendet! — szakította félbe a bíró, akit idegesített a szóváltás. — Mi a foglalkozása? — kérdezte Ropperttől. — Foglalkozás nélküli magánzó — válaszolta. — Tehát tolvaj? — folytatta a bíró. — Kinek' néz engem? Nagy- vállalkozó vagyok. — Jó, ezt jegyzőkönyvbe vesz- szük — mondta a bíró és Honhoz fordult: — És maga mivel foglalkozik? — Szabad ország szabad vállalkozója vagyok — mondta büszkén Ron, — üzleti ügyekkel foglalkozom. — Beismeri, hogy múlt éjszaka el akarta lopni Mr. Roppert gépkocsiját egy nagy kereskedelmi bank elől? — Hát ezt nem tagadhatom, hiszen a rendőrség odaért, mielőtt a kocsi elindult volna. Sehogy sem értem, mi a helyzet itt nálunk, az országban. Egyrészt teljes szabadságról beszélnek, másrészt viszont a rendőrség állandóan korlátozza a szabadságot. — Megtiltom, hogy bírálja a rendszert! — kiáltott fel a bíró. — Elvárom, hogy őszintén ismerje be — ez a business nem sikerült. A bíró a dühtől remegő Roppertra tekintett: — Mr. Roppert van-e válami követelése Mr. Rontól? — Igen! Követelem, hogy kártérítésként fizessen egymillió dollárt. — Milyen alapon követel ilyen hihetetlen összeget? — kérdezte a megdöbbent bíró. Roppert megrázta a bilincset és így felelt: — Arról van szó, bíró úr, hogy múlt éjszaka rendkívül sikeresen kiraboltam egy bankot. És ha nincs ez az alak, aki csak arra jó, hogy rendőrgolyók céltáblája legyen, akkor nem vesztettem volna el az egymilliót. — Megértem elkeseredését. Mr. Roppert, — mondta a bíró, — de nem zavarja, hogy bőröndjében lopott pénz volt? — Ez teljesen mellékes, — vágott közbe a vádlott. — Egy ilyen nyomorult autótolvaj miatt elvesztettem egymilliót és még rács mögé is dugnak. De ha most bankrablásért elítélnek, — amiből egy cent hasznom sincs, — akkor foglalkozást változtatok és író leszek. — Miért éppen író? — Mert akkor az egész szabad világ sajtója mellém áll. Nyilatkozók majd újságíróknak, valamelyik kollégám tiltakozni fog letartóztatásom miatt és követelni fogja, hogy tartsák tiszteletben az alkotói szabadságot. A bíró kalapácsával ráütött az asztalra és megszólalt: — Elég. Kihallgatását elnapolom. Szabadlábra helyezem, ha lelesz tízezer dollár óvadékot. — Még ma éjszaka megszer- zem! — derült fel Roppert arca. A bíró ismét Ron felé fordult. — Tudomásom szerint már háromszor ült börtönben, — mondta. — Nemcsak egyszerűen börtönben ültem, — helyesbített Ron. — Egy szabad ország börtönében mindenki szabadon választja meg, hogy foglalkozásának megfelelően mivel töltse az időt. A zsebtolvaj mesterség ott fabatkát sem ér, hiszen az ugyancsak ott lévők zsebében semmi mást nem talál az ember, mint dohányt, hasist, meg egy sor könnyűvérű lány címét. Néha ugyan akad egy-egy álkulcs, vagy fémreszelő, de ez ritka eset. A hamis pénzzel se megy az ember messzire, hiszen a börtönőrök védenceiket nem engedik ki az üzletbe. Azt is lehetne mondani, hogy az ember tanító, de minek, — hiszen a letartóztatottak okos emberek, a négereket pedig nincs értelme tanítani ... — Mit csinált akkor, amikor korábban börtönben ült? — kérdezte érdeklődéssel a bíró. akinek hirtelen eszébe jutott, hogy már jó tíz éve eltitkolja jövedelmét az adóügyi hatóságok előtt — Először azt mondtam, hogy pszichiáter vagyok — felelt alig titkolt büszkeséggel Ron. — Rendkívül népszerű voltam a rabok között, mert tényleg elhitték, hogy orvos vagyok. Kis borravalóért pihenni küldtem őket a bolondokházába. Másik alkalommal azt mondtam, hogy botanikus vagyok, és így naphosszat napoztam a kertben. Az egy cseppet sem zavart, hogy mellettem mindig ott napozott a börtönőr. Harmadszor azt mondtam a börtönigazgatónak, hogy a foglalkozásom archeológus. Ezúttal is módot adtak rá hogy akadálytalanul hódoljak foglalkozásomnak. Igaz, ez nem tartott sokáig, mert amikor a börtön fala mellett végeztem ásatást, az őrök észrevették, hogy figyelmetlenségem miatt két föld alatti alagutat ástam és ezen a büntetés letöltése előtt honvággyal küszködő rabok távoztak. De most okosabb leszek! Azt mondom, hogy író vagyok. — De hát tudomásom szerint még életében nem írt semmit, hacsak azt nem számítom, hogy hamis csekkekre írta alá a nevét? Miről akar írni? — A szabadságról! — kiáltott fel Ron. — A szabadságunkat még tovább kell tökéletesítenünk. Hát nem szégyen, hogy csak postán rendelhetünk, vagy fegyver- szaküzletben vásárolhatunk lőfegyvert? Ha igazi szabadság volna nálunk, akkor minden ember módot kapna rá, hogy bárhol beszerezze a pisztolyt, vagy a géppuskát, — a gyógyszertárban, a kenyeresboltban, a trafikban, vagy éppen az étkezőkocsiban. És milyen szégyen, hogy illegálisan kell árusítani a kábítószereket. Meg akarom énekelni szabadságunkat, ezer oldalt akarok róla írni... — Mennyi időre van szüksége ehhez? — kérdezte a bíró, kalapácsával az asztalra ütve, hogy felmérje a leendő író lelkesedését. — Gondolom, egy évnél több nem kell, bíró úr. — Jó, — volt a válasz. — Egyévi börtönre, pontosabban teljes állami ellátásra ítélem. Sok sikert kívánok az alkotáshoz. A bíró most Roppertra tekintett, aki kicsit zavartan és irigyen figyelte az autótolvajt. — Bíró úr, — kezdte komolyan Roppert. — Mégsem tesaem le a tízezer dollár óvadékot. Inkább és is az állami ellátást választom és nekifogok dicsőíteni az életformánkat. — Szabadon választhat, szabad országban él — mondta a bíró... — Miről suttognak ott? — kérdezte a börtönőr a letartóztatottakat, amikor a rácsos rabszállítókocsin a börtön felé haladtak. — Csak úgy, a szabadságról beszélgetünk — mondta Ron. — Nálunk nem kell suttogni a szabadságról. Hangosan kell beszélni róla. Fordította: Baranyi Ilona Francia képzőművészeti kiállítás vyílt meg a Magyar Nemzeti Galériában. Képünkön: Rival George« Charles alkotása. Kikötő Dunkcraue-ben. í.MTI-fotó — Szebellédy Géza felvétele) Egy sejtnyi erdő Napsugár ömlik végig testemen, érintésétől bőröm feltüzel, ahogyan fekszem, majdnem meztelent s a szél szaladgál mellemen le-fel. Hiába minden, miméit nyugalom megjátszott béke, mely most szenderít Háborúktól zúg fenn a nyárfalomb, mely könnyen végleg a földre terít. Aggódó szemmel nézek szerte-szét jön-e egy békés, egy másik csapat megmenteni a költő szellemét, a fényt, a dalt s az enyhe árnyakat — amely erősebb, mint a robbaná«- s a földieknél nagyobb hatalom, zászlója Nap — egy égi lobbanás — ott tündöklik fán, bokron és falon. Az égre néztem. Kéken ragyogott. Am... messziről egy óriás sereg, hófehér felhők száza lovagolt.,. — Énértem mind, hogy megsegítsenek! — fölöttünk vígan lobogott a fény, nem láttam végét, számuk annyi volt. — Számat befogtam, féltem, hogy szegény testem elárul mindent, felsikolt. — És megindult az első támadás. A levegőben milliárd, kicsi ejtőernyő — hogy is lehetne más! — kezdett lebegni, földre szállani. Ez az új harcmód. Nincs ellenszere Ejtőernyősök. Néztem, földre ront divíziójuk, jöttek egyre le... ..................................................* ** *.....................*.................* *** ............ = , é s akkor láttam búsan — én. bolond — hogy csak a nyárfa pelyhes, kis magoi rejtő, lehelet-súly termése száll. Betölti lenn a puszta, elhagyott földet, hol fajtám háborút csinál. És nem is értem jött ez a sereg, a természetet menti, tartja fenn... A pelyhecskék, mint sok, kicsiny gyerek fejem körül futkosnak szüntelen. És kergetőztek félig húnyt szemem előtt, majd lassan mindegyik megállt. Egy sejtnyi erdő! Lombjuk hirtelen — úgy láttam — megnő s felettem kitárt karjuk már óv, páncélt borítva rám. fülem hajolva, mint hajdan anyám. Szép magyar nyelv „Tessék kérni44 Kereskedelmi nyelvgyakorlatunkban egyre terjed a „tessék kérni" felszólítás, az elárusító nem azt kérdezi: mivel szolgálhatok, mit adhatok, vagy esetleg mit parancsol, hanem így: tessék kérni. Most már csak a folytatás hiányzik, amit ennek analógiájára így képzelhetünk el: — Legyen szíves, adjon fél kiló kenyeret. — Leszek szíves. Ha így folytatódik, a kérni ige sajátos jelentésváltozáson megy át, jóllehet a vevő nem „kér”, hanem pénzért vásárol olyan személytől, aki havi fizetést kap azért, hogy kiszolgálja a vevőt. A jelentésváltozás nem ritka a nyelvekben, néhány magyar példa nemegyszer mulatságos módosulásokra figyelmeztet. Bölcs szavunk eredeti jelentése varázsló, táltos, a jámbor a XVI. században még jó ember, de száz év múlva már bolond, csúf a jelentése, s ha ilyen gorombaságot nem is, valami szolidan elmarasztalót ma is érzünk benne. Móka szavunk állatnév volt eredetileg, a mókust jelentette, mint Balassi versében: Friss hószínű móka, Porcogó Annóka. Aki mint a mókus játszik, mókáz. A büszke a régiségben büdös, mint Bethlen Miklós önéletírásában is: Egy büszke, magát pézsmázó úr- fi... Bérezi Géza, legnagyobb nyelvtudósunk, magyarázata szerint: „A jelentésváltozás alapja az érzelmi, hangulati rokonság, mely a rossz szag és a kevélység hatása között fennáll.” Korhely szavunk története még furcsább rokonságot mutat: Eredetije a német Chorherr, vagyis kanonok, aminek a reformáció adott mihaszna dologkerülő, evő- ivó jelentést. A trágya a XVI— XVII. században még „édes fűszer”, Gyöngyösi is ezért írt „Csókkal trágyáit ölelésről”, ami ma ugyancsak visszataszító hatást keltene. A jelentésváltozásra tehát van példa bőven, s mai nyelvgyakorlatunkból sem hiányzik. Az aljanyelvből indult el, de — sajnos — egyre jobban terjed az ilyen kifejezés, „ráfázott, befürdött az ürge". Éz valami olyasmit afkar jelenteni, hogy az illető pórul járt, ráfizetett, kudarcot vallott, belebukott valamibe, esetleg megadta az árát. A „ráfázott" és a „befürdött1’, függetlenül attól, hogy szerencsétlen szóalkotás, a fázással vagy a fürdéssel semmi kapcsolatban nincs, ahogy az ürge is meg nem nevezett embert jelöl, nem pedig négylábút. A szavak jelentése változik, ilyen esetekben remélhetőleg csak átmenetileg. Ahogy a kérni igéé is, már ami a kereskedelmi szóhasználatot illeti, ahol az eladó és a vevő közötti . demokratikus viszonyt akarja, elég sután, kifejezni a „tessék kérni”. Holott a vevő rendszerint vásárol, nem kér. amitől már nincs is messze, a kéregét, s ami egyébként csak azt jelenti, hogy gyakran, többször kér, akárcsak a vevő, amikor az elárusító éppen mással van■ elfoglalva . . . CSÁNYI LÁSZLÓ
