Tolna Megyei Népújság, 1968. december (18. évfolyam, 282-306. szám)

1968-12-08 / 288. szám

Tbiery Árpád:

Tea az erdei házban

Ambrus reménykedve közeledett a csónakkikötőhöz. Időnként az öregfényű vízre pillantott, s a néhány négyzetméter nagyságú, romantikus kis szigetre, amely a csónakázó tó közepén hervadozott az őszben. Ambrus belenyugodott már, hogy az időjárás és a saját élhetetlensége elrontotta ezt a kirándulónapot. Azt gondolta: megérdem- letr. a sorsomat! Hogy lehet egy ilyen helyre kirándulni, ahol még egy rendes vendéglő sincs... Délre megnézett mindent, amit a prospektus alapján érdemesnek tartott. A kihalt faházak mögött kíváncsian behatolt az erdőbe, de egy idő után, mint a legtöbb városi ember: elbizonytalanodott. A madarak hangja felerősödött, s úgy tűnt, bent a sűrűben a vadak csörtetését hallja. Felderült az arca, amikor a csónakkikötőben megpillantotta az öreget, s azt gondolta: ebből a bosszú délutánból elüthetek itt egy-két. órát.

Az öreg a stég szélén guggolt, az egyik csónak láncába kapaszkodva. Műbőrkabátja mint egy leeresztett szárny, leért a víz színéig. Hátrafésült fehér kóc- haja középen megritkult már. Sodort cigarettájából minden szippantás után füst szökött fel. Az öreg a vízzel volt elfoglalva.

— Pénztár nincs itt? — kérdezte Ambrus a háttérben álló üvegkalitkára pillantva.

Az öreg fel se nézeitt.

— Nincs. Vége a szezonnak — mondta, majd az alumínium csónakokra mutatott. — A jövő héten ezeket a teknőket is behordják a színbe. Elseje óta a busz is naponta már csak egyszer jön, egyszer megy.

— Én is jól kifogtam — mérgelődött Ambrus és megállt az öreg közelében. — A vendéglőt is csak ebédre nyitották ki.

Az öreg felnézett. Sovány arca barátságosan megmozdult.

— Kiránduló? — kérdezte.

— Olyasmi.

— Nálunk már elkezdődött a téli időszak.

— A vendéglőt azért nyitva hagyhatták volna — dohogott Ambrus.

Az öreg egy ideig a csónak láncával babrált, mintha esélyeket latolgatott volna magában. Felállt, végignézett Ambruson. A kezével csinált egy mozdulatot, amely egyszerre volt barátságos és bizonytalan. A magányos emberek kezdő mozdulata ez.

— Ha meg nem sértem magát, meghívom egy teára — mondta. Egy fehér mellényű kis házra mutatott, amely az erdei út bejáratánál állt a tölgyek oltalmában. — Ott fönt lakom.

— Elmehetek — mondta Ambrus beleegyezve. Valójában örült a meghívásnak, mert kezdett hideg lenni, a mély, huzatos völgyben feltámadt a szél. Már fent jártak a gyalogűton, amikor megkérdezte az öregtől: — Maga a csónakos?

— Mindenes vagyok én itt, a tónál.

Szemben velük egy kerékpáros ember egyensúlyozott a keskeny ösvényen. Kitértek előle. Amikor a kerékpár odaért hozzájuk, az öreg meghajolt, s derűsen köszönt.

— Jónapot, doktor!

A doktor morgott valamit, de nem állt meg. Az öreg vidáman nézett utána

— Mindig mondom neki, hogy a zalatnai temetőben van egy sírfelirat, amelyik így szóil: „Itt nyugszik Grim József orvos. Akiket meggyógyított, azok mind mellette nyugszanak”. Erre aztán az orvosunk mindig megharagszik rám.

Az öreg csöndesen felnevetett, s mentek tovább.

Ambrus meglepődve rázott szét az öreg házában. A dróthálóval kerített udvar zsúfoltságából. a hordóik, csónakmaradványok, szonszó mok sokaságából csak a nvúlkotrecek magasodtak fci. A szobában a falon két Lenin-portré nézett szembe az ablaktol. A polcon vastag politikai könyvek porosodtak. Az öreg a konyhában rendezkedett, s Ambrus, míg a teára várt, úgy érezte: egész héten a szerszámokhoz szokott ujjad, mintha megduzzadtak volna ebben a vasárnapi semmittevésben.

Az öreg a teába egy kis pálinkát is töltött.

— Egyedül él? — kérdezte Ambrus, beleszáirosölve a forró, illatos teába.

— Mint legényember. Azzal a különbséggel, hogy én özvegy vagyok. A lányaim gyakran kijönnek hozzám. Magukkal hozzák az unokákat is.

— Az az érzésem — mondta Ambrus körülpillantva a szobában —, hogy maga hajdan valami nagy ember volt.

Az öreg meglepődve nézett Ambrusra.

— Én?. .., nem... — mosolyo- dott él. Egy ideig a teáscsészét forgatta maga előtt, aztán a szekrény mél véből égy nagy dobozt vett elő. Csontos öreg keze kiválasztott egy fakult fényképet, és letette Ambrus elé. Vágott, fiatal arc nézett határozottan Ambrusra, mintha választ várt volna egy magától érthető. komoly kérdésre. Körben vö- röskatorák álltak, mögöttük az erdő fái hatalmasok voltak.

— Hasonlítok erre? — kérdezte az öreg egy kis komikus szorongással.

— Nem nagyon... — mondta

Ambrus.

— Pedig én vagyok.

Az öreg fakult, vörös igazolványokat, olvashatatlan tábori lapokat szedett elő a dobozból, egy percre felidézve Szibériát, a faigy hazáját, ahol nyáron előre megásták a isírgödröket, hogy télen, is tudjanak temetni. A térítőn régi vöröskatonák üdvözletei szóródtak szét, tört széli! "fényképek, feljegyzések, címek tömege.

— Ezt a képet akkor csinálták, amikor a moszkvai nemzetközi vörösparancsnoki iskolán voltam — mondta, majd a képet gyorsan elkeverte a kiterített papírok közé. — A századparancsnokom három hete halt meg. Ott voltam a temetésén. Derék ember volt, mondhatom... Omszk, Csita, Berezovto, így mentünk együtt — számolt az ujjain, — a következő nyáron megint Omszkhan voltam. Egyszer csak jöttek, hogy ki ért a főzéshez. Tizenhárom éves koromtól a mészárosszakmában dolgoztam, jelentkeztem hát rögtön. Decemberben megkezdődött a földalatti mozgalom. Tagja lettem az illegális szervezetnek, mert az apám után beleszület- tem a munkáséi vekbe. Én az elejétől kezdve mindig csak balra léptem. Ott kint is, amikor tagja lettem a bolsevikok pártjának, azt mondtam magamnak: vagy munkásrend lesz. vagy meghalok! így éltem én...

A tea elfogyott. Az öreg akkor egy kevés pálinkát töltött a csészékbe. Hegyes, borostás álla előreugrott.

— Ligetit aljasul meggyilkolták Kolcsakék! — fakad ki hirtelen. — A zászlóalj-parancsnokom volt. Csak miután megsebesült, akkor tudták fogságba ejteni a nyomorultak.

Ambrus látta, hogy az öregben keserű és lankadatlan a harag, mintha mindez csak az előző héten történt volna. Szinte látszott, ahogy kezd szétáradni benne a múlt eíőbb csak dagá- lyoskodva, majd zuhatagszerűen Szinte látni lehetett a lelkét, amint egymásra zúdultak benne az emlékek, az egyik már porrá őrlődve az időben, a másik értelmét, vonásait visszanyerve, s t-tel met kaptak a tárgyak, a

'ozdulatok i6.

— Egyszer Leninnel is találkoztam — mondta az öreg, és a pár csöpp italt egy gyors mozdulattal lehajtotta. — Mi. a vörösparancsnoki iskblások a brianszki erdőben hordtuk a dorongfát. Lenin integetett nekünk, magyaroknak... 1921 májusában a harcokban szerzett reuma megtámadta a lábomat. Nem tudtam talpraállni. Az orvos azt mondta: Maga, Balog elvtárs, már nem mehet vissza a zászlóaljhoz. A moszkvai magyar pártbizottságon meg azt kérdezték: ha akarom, megbízatással hazaküldenek Magyar- országra ...

Érzelgősség nélküli, száraz csönd borította be őket.

Ambrusnak úgy tűnt, mintha valahol olvasta volna már az öreg nevét, de ebben nem volt egészen biztos, így hát, nem említette meg.

— Hány éves maga? — szólalt meg végül kissé ügyetlenül.

— Hetvenhárom. Vagyis legalább háromszor annyi, mint

maga.

A varrógépen — amelyen valaha az öreg felesége varrogatott

— hasra fektetve egy vekkeróra figyelmeztette őket az idő múlására. Kint sötétedett már. Az öreg az ujjával megérintette az arcát. Bizonytalan mozdulat volt, mintha úgy érezte volna: adós maradt valamivel.

— így élek én — mondta, és felállt.

Ambrus az óráját igazgatta a karján.

— Azt hiszem, mennem kell.

Az öreg bólintott. A dobozt

visszarakta a szekrénybe, a szekrényt kulcsra zárta, a kulcsot egy fiókba rejtette.

— Lekísérem az autóbuszhoz

— mondta.

Az autóbusz a megállóban

vesztegelt. Utas nem ült benne, csak a sofőr bóbiskolt a kormánykerékre dőlve.

Az öreg megállt a kocsi végénél.

— Jöjjön el tavasszal — nyújtotta a kezét. — Uj csónakokat hoznak, öröm lesz azokkal evezni. Aztán főzök megint egy teát.

— Igazán finom volt...

— Hagyja csak! Ne dicsérje

Nem szólt többet, pedig Ambrus a lelke mélyén még várt valamit. Nem tudta, hogy mit, de várt, az öreg azonban eltűnt a fák sötétjében. Ambrus — míg a hegyvidék szerpentinjein kanyargóit vele az autóbusz — tűnődve kérdezgette magától miért van az, hogy mindenáron túl akarjuk szárnyalni az öregeket, s magyarázatul egyelőre csak annyit tudott, hogy a ta vasszal biztos eljön majd a tóra, egy nagyot csónakázni.

CS£KHÁT JÓZSEF:

ÍTÉLET

ítélethozatalra vonulnak vissza bennem a gondolatok, s kegyeimet magamnak nem adhatok.

Vagyok, aki a korhadt ágat

kesében tartva fölállhat,

bevallhatja, hogy a hurokkal

fenyegető nehéz időben

megsüketűlt,

behunyta szemét,

féltette kenyerét, nyakát. ~

... akiben a tüzesre kalapált hamispénzcsengésű rátartiságon ötvenszer is túladtak a fák, elmondhatja, hogy a kezébe* rózsálian ág van; az őszirózsás napokban tanult kisbaba-léptei nyomtalanul eltűntek a puszta porában.

Nem lőtték el a jobb karomat, katona is csak egyszer voltam, amikor álmom csatateréről hátracipeltek,

s le kellett vágni a lábam.

Helyettem másra várt a kin, aki a mozgalom fiaként hagyta kézjegyét » rettegett falon. •

t.i tudta, hogy estig többszőr is rácresztik sz éhes oroszlánt;

mégis ím ült ho"v meg se moccant vesztőhelyén, a sziklán

Utód, aki a számvetéskor a sír előtt megállhat, engesctelésül ejt le egy szívével díszített ágat.

SALDI JÁNOS:

Szombathely, távolból

Cipelem már a fél világot; a he gyeit és tengereit;

milliárdnyi arc világít bennem,

s mindegyik szétmoshatatlan;

viszem a világvárosok fény-zokogású állomásait,

a kiáltásként fölnyúló tornyok üzenetét,

a sugárutak villámlását,

a Keleti Tenger szüntelen, félvad zsoltárait,

Becs, Berlin, Varsó mlndig-nyíló, dús-bozóté énekét; de te a középen sütsz, Szombathely, egyhangúan, anyaszelíd fénnyel, szeptemberi égboltoddal; ha szólok, te szólsz, száz-harangú kisváros, te sírsz a szélbe, virágok anyja, diákéveim ezüst-emlékű, őszi csengője, világgá-tárt, hívó kar;

ha rádgondolok, Derkovits szomorú-szép szeme néz felém, és Berzsenyi dörgi verseit a holdban égő püspökvár felé.

Magyarország felfedezése — Az „Olyasó népért“

beszélgetés Darvas Józseffel, az írószövetség elnökével

Sajtó és rádió hírt adott a Magyarország felfedezése című sorozatról, az írószövetség vállalkozásáról, amelynek első köteteit hazánk felszabadulásának 25. évfordulójára kívánják megjelentetni. A sorozat céljáról és körvonalairól kérdeztük Darvas Józsefet

— Szeretnénk írói eszközökkel feltárni — mondta az írószövetség elnöke —, milyen a mai magyar valóság. Célunk: reális számvetést tenni arról, hogy mik az eredmények, a hiányok, mulasztások, hoű. tartunk a szocializmus építésében, s mik a feloldandó ellentmondások? Tehát: segíteni a jövő megtervezését. A vállalkozás, amely, ben mintegy huszonöt író vállalt részt, valamelyest kapcsolódik a két világháború közötti falukutató mozgalom hagyományaihoz. Valamelyest, mondom, mert a magyar valóság, amelyet ma vizsgálunk, megváltozott. Megváltoztak a történelmi körülmények is. A falukutató mozgalom főleg csak a parasztság sorsával foglalkozott, ami már akkor is egyoldalúságot jelentett. Most természetesen a társadalom valamennyi számottevő rétesének feltérképezésére teszünk kísérletet, hogv a valósáé hű feltárása segítsen a tói politikánknak, a mi rendszerünknek. Mun. kánkhan arra törekszünk, hogy érvényesüljön a marxista tudatosság, a sokoldalú, ha tetszik, tudományos igényű elemzés. Persze, írók írják ezeket a köteteket, nem tudósok. Ahány író, annyiféle stílusban. A készülő sorozat híre jó visszhangra talált. Országszerte megértették: a társadalmi önismeret elmélyítésére törekszünk, segíteni akarunk, anélkül, hogy az irodalomnak kizárólagos, vagy akár soron kívüli szerepet tulajdonítanánk múlt és jelen megismerésében.

ÖRVENDETES SPONTANEITÁS

— Az írószövetség másik nagyszabású kezdeményezése az „Olvasó népért” mozgalom. Tájékoztatna haladásáról?

— Az elmúlt húsz év nagy és •szép eredményeire építő társadalmi mozgalom az „Olvasó népért” visszhangja igen bíztató. Mi csak őszre terveztük felhívásunk kibocsátását, ám a munka már a nyáron megindult. Az örvendetes spontaneitás arról győz meg, hogy időben szóltunk erről a kérdésről. Mondanék né- h*nv konkrétumot A debreceni K< re Oh Lajos Tud omá n vég ve - tóm illetékes tanszéke felajánlotta: felméréseket végez, segít feltárni az olvasás, a kultúra fehér foltjait A SZŐ VOSZ könyvterjesztő apparátusa a most zajló őszi könyvheteket már célkitűzé- seink szellemében rendezi. író— olvasó találkozókat rendez olyan falvakban és településeken, ahol még soha nem járt senki írástudó. Felajánlotta közreműködését a KISZ, a SZOT, a Televízió, a Rádió, segít a sajtó és aok más intézmény, szervezet.

GONDOK AZ ISKOLÁVAL

— Tartózkodást érzünk a pedagógus- fórumokon — folytatta Darvas József. — Holott egyik legfontosabb célunk a fiatalok megnyerése, a felnövő nemzedékek olvasókedvének felkeltése. Nem gondolunk tantervi változtatásokra, de úgy érezzük: helyes vcúna módszeresen megvizsgálni az irodalomoktatás módszereit, a javítás lehetőségeit. Ez sok évtizedes probléma. A helyzet sokat javult, de ma sem mondhatjuk még, hogy az iskola mindent megtesz az irodalom, az olvasás megszerettetéséért