Tolna Megyei Népújság, 1968. december (18. évfolyam, 282-306. szám)
1968-12-01 / 282. szám
Hertha Bnícsu: =r"i3r rr" 1 If# I f >«■ Korai még a • r Jeg • • • A révhez kanyarodó lejtős úton a katona megérkezett a folyóhoz. Izgatottan a vízre pillantott, aztán beleszívta a tüdejét a párás növéfiyiüatú levegővel. A part köveihez már vékony jellemezek nőttek, s ha egy-egy hullám vé- gigömlött a cslpkeszegélyen, recsegve szakadoztak. A folyó felett, mint valami titkos fohász, halk zizegés úszott a tenger felé. A tövekhez kötözött komp korlátjain dér szakállazott. és az oldalához halk csörrenésekkel finom jégtáblák ütódtek. Még világos volt, de a szürke téli felhők a végtelenben már a folyót étintették. A katona némán nézte a vizet, az alacsony hófelhőket, aztáin a szigetet. A parti fű- i'seket néhol köd takarta, másutt deresen elővilágítottak, akár a magasabb homokpadok. A túlsó parton kigyulladt n révház lámpása, aztán beljebb, a köves út mehtén is bágyatag fénypontok tűntek elő. A Duna két partjára leereszkedett az alkony, de a víz felett még percekig lebegett egy ólomszürke fopzforeszkáló fény. Végül az is beleveszett a téli este sötétjébe. — Na, gyerek, átmennél.. .? — hallatszott egy nyers, vastag hang. A katona megfordult. A komp megöregedett, nyűtt ruhájú kormányosa állt mögötte. — Jóestét! Hazamén nék a szigetre. .. Járnak még...? — Járunk hát... Hatkor megyünk legközelebb, ha addig be nem áll a víz. Láthatod, zajlik a Duna... — Szabadságra megyek, át kell jutnom... — Gyere be az irodába, melegszel addig — mondta a hajós. Az iroda ajtaja a Duna fölé nyílott. Kgyetlen, olajos padlójú helyiség vélt az egész. Az ajtó közelében néhány bádogkanna állt és egy töredezett zománcú vízesvödör. A sarokban vaskályha izzott, a kályha mellett egy öregasszony ült. Az asztal a hosz- szabbik fal közepe táján helyezkedett el, átmeneti bizonytalanságban. láthatólag örökké tologatták. ahogy éppen a szükség kívánta. A vontatóhajó vezetője, a matróz és a jegyszedő az asztal mellett kártyáztak. Amikor á kormányos és a katona belépett, a hajóvezető félnézett a kártyáiból: — Mi van öreg? — Még nem állt be... Alighanem kitart reggelig... Ez a katona is át akar menni... Hazaengedték szabadságra... — Jóestét — mondta a katona. A hajósok odabólintottaK, aztán visszabújtak a kártyáikba. A kormányos széket tolt a katona felé, aztán maga is leült. Zsíros szélű tányérsapkáját leemelte, megvakarta a fejbúbját, majd a feile ócolt hajzat tetejére visszanyomta. A katona a kormányos feje felett piszkosszürke vonalat látott végighúzódni. Az utolsó árvíz alkalmával pontosan az volt a Duna szintje. A katona tudta ezt jól de azért odabökött a falra: — Látom maguk sűrűn meszelnek. .. A kormányos a falra pillan- tött, aztán bütykös kézfejével legyintett: — Meszelünk mi, de hiába. Előgyüh újra. Még a régi árvizek stráfja is meglátszik, itt e, látod? Hiába... Beieette magát a kőbe... — Ilyen a víz... — Üyen a Duna... Azt mondod szabadságra mész... — Szabadságra, hat nap... — Ez a legszebb a katonaéletben. .. Szeretőd van-e?... Vagy tán menyasszonyod? ■ Amikor bevonultam, úgy volt, hogy van... Most is kell, hölgy legyen... — így van ez a katonaéletben. .. Emlékszem, amikor én gyüttem haza a frontrul a tisztek beszédet tartottak a határon. .. — Bádogdóznit húzott elő te lassan pödrtehez látott. — Azt mondták, hogy semmin sem szabad meglepődni... Ha az ember huzamosan távol van, sok minden megtörténhet, ez emberi dolog. .. Addig nekem ez eszembe sem jutott, de ahogy ezt mondták. ideges lettem... Nem is az asszonyhoz mentem, hanem az anyámékhoz. Csak ültem es faggattam az anyámat, hogy mi újság a faluban? Mit hallani? Nem beszélnek-e a népek valami furcsát? De nem beszéltek, nem is beszélhettek, mert rendes feleségem volt. .. Persze te nem a frontról gyüsz, itt a levelek is járnak rendesen... De soha nem lehet tudni. A lányok hamisak. Igaz-e néném? — mondta, s miközben a kályha mellett üldögélő öregasszonyra pillantott, a cigarettát a szájába tette. Sárgaréz, töltényhüvelyből készült öngyújtót húzott elő és tángralob- bantóttá. Úgy égett, mint egy fáklya. — Látod, ez a masina is onnan van még ... Megőriztem ... Az öregasszony bólogatva nézte a kormányost, aztán megszólalt: — Manapság a lányok bemászkálnak a városba, és úgy gyünnek haza, mint a tépett macskák ... Az én időmben ... — Mószkálás volt akkor is ... — Vásárkor ... Vagy nagy Má- ria-ünnepeken... Vittük a zászlókat és énekeltünk ... — Emlékszem a búcsúsokra.... — dörmögte a kormányos. — Mit mond, fiam? — Emlékszem én a búcsúsokra .. Napestig énekeltek, szép énekük volt... De este aztán, ahol megszálltak, följebb csúsztak a szoknyák a kelleténél... — Volt köztük, nem mondom... De nagyon áhítatos népek voltak mind. Nem, mint manapság... Ezek a lányok már nem tudják, hogy mi az elég ... Hálaisten, az én fiaim még a háború előtt megnősültek.., A katona nézte a régi árvizek penészfoltját és hallgatott. Kimondhatatlan, kellemetlen gondolat kínozta. Valahol a gyomra táján mart a húsába, aztán felment a fejébe. Ott bizsergett a haja alatt. A kormányos ránézett. — Mi az gyerek, megkukultál? — Hány óra van? • — Van még időnk ... Látom te már mennél, de ugye nem csaphatjuk be a népeket. Hatra számítanak ... Ha ugyan az idő kitart addig ... — Korai még a jég — mondta a katona. — Kora, vagy késő, a folyó- nak nem számit. Ez csak hordja a jeget onnan föntről és beáll egy szép napon. Lehet, hogy csak három hét múlva áll be, de az is lehet, hogy már összefagytak a táblák... Aztán mondd csak?... Lűni megtanultál? — Mindent megtanul a mai katona — válaszolta, de a gondolatai már a szigeten jártak. — „Nem olyan lány az Anna.,. Ámbár elég szemre való lány ... Aki pedig szemre való, azt nagyon kerülgetik... A prédára maradt lányt nagyon kerülgetik. Vigyáz rá az anyja... Átellen- ben lakik a Hu jder K,álmán... Mondták még annak idején, hogy a Hujder kerülgette... flém olyan lány az Anna ... Egyik ilyen, másik olyan, de ha prédára marad, bizony mindegyik olyan... A Hujder átjárt más faluba, ott volt neki valakije.;. Ha ott találom mégis... Ha én valakit ott találok, megölöm... Bedobom a jégbe ... Vagy semmit sem szólok, csak megfordulok és megyék vissza ... Még haza sem megyek, csak vissza és jelentkezem továbbszolgálónak... Kitétetem magamat valami mesz- szi helyre ... Egyszer aztán májd hazamegyek, mint tisztes, vagy mint hadnagy... De rn sem nézek, még a házukra sem... Annyi lesz nekem. rv”t a levegő ... Az anyjuk tépettfülű keservit...” — így ette magát a katona, és csak akkgr könnyebbült meg egy kicsit, amikor a hideg dunai szél az arcába csapott. A vontatóhajó reflektorfénye a túlparti fűzfákon táncolt. A jég bizony sok helyen megállt, s ahogy a komp sodródva úszott a sziget felé, pengve, csattogva töredezett. A kompon két elkésett lovas kocsi, az öregasszony, és néhány kerékpáros munkás utazott. Amikor kikötöttek, nem sokat nézelődött. Atlépkedett a felfordított ladikok tetején, és sietve eltűnt a nyárfák között húzódó országúton. A falu szélén a kertek alá kanyarodott. Kutyák ugattak, árnyak rezzentek szét. Nehéz bagó fejekben megeredt a hó. Gyorsan belepte a köpenyét, sapkáját, szemöldökét. A szérüs- kerten át, belopakodott az udvarra. Meg-megállt, s arra gondolt, legjobb lenne megfordulni, nem nézni, nem kérdezni semmit ... Csak menni a hóesésben, menni amerre a vadak járnak, varjak tanyáznak ... Alacsony konyhaablakhoz érkezett. Megállt. Az ablakot függöny fedte, de rések azért mindkét oldalon maradtak. Az üveghez hajolt, s lehelete megolvasztotta a keretre rakódott pelyheket. A tűzhely közelében fiatal, pőrére vetkőzött lány hajladozott. Mosakodott... A katona leheletétől ekkor már párasziget keletkezett az ablaküvegen. — „Úgy, hát mosakodol... Mosakodol valakinek... Piros az arcod ... Elárul az arcod mindent ... Megvárom mire készülsz” — morgott magában a katona, s ahogy nézte a szép fiatal lányt, egyre nagyobbakat dobbant a szíve. — „Anna .. Ha mosakodol, hát mosakod ... Mindig tiszta lány voltál...” — Nem tudott tovább várni. Megkocogtatta az ablakot. A lány összerezzent. Maga elé kapta a törülközőt és kifelé bámult. Amikor megismerte a katonát, fényes vidámmá vált az arca. Integetett, nevetett... A katona ekkor úgy érezte, hogy a kormányos tisztjei annak idején bolondokat beszéltek a határon. Az öregasszony kárálását elvitte a szél. A katonát körültáncolták a hópelyhek. és megbékítette a fehér jószagú tél. A verandaajtóhoz lépkedett. Bekopogott. PAKOLITZ ISTVÁN: Epiteton Korszerű Korszerű Korszerű A csecsbimbócuppanlástól a koporsógöröngydübörgésig csak úgy ér valamit ez az egész hogyishívják ha korszerű Ha bonyolultan korszerű Alább nem is lehet adni Legföljebb a fokozásban ■ lehetséges némi megkülönböztetés Korszerű gondolkodás Korszerűbb emberi kapcsolatok Legkorszerűbben álcázott képmutatás (A korszerűtlen Biblia is megemlékezik holmi báránybörbe öltözött farkasokról) Ha a történelem korszerű tanítómester akkor sajnos csak gyönge-elégséges a korszerű tanulmányi eredmény s hajszálon múlhat a bukás Pótvizsga nincs Nosza a kisebbségben lévő korszerű rosszakarat nem világégésre csupán helyi és korszerűtlen háborúkra spekulál: Majd csak föloldozza bocsánatos bűnétől a kákán csomót sem kereső legislegkorszerübb Holnap Kaffka Margit emlékére ötven esztendeje halt meg, korai halála és felébe tört életműve ellenére, ma is legnagyobb klasszisú nőírónknak számít. E néhány sor csak emlékét idézi, nem méltatni kívánja, a letelt fél század irodalomtörténete elvégezte ezt a munkát, a nagy Nyugat-nemzedék élvonalában jelölve ki helyét, mint legjobb ember- és társadalom-ábrázolóink egyikét. Csak látásból ismertem, egyetemi hallgató koromban négy évig (1914—1918) a szomszédságában laktam, ő férjével és kisfiával a krisztinavárosi Márvány utca 29. számú házában, én a 27. szám alatt. Így elég gyakran összehozott vele a véletlen az utcán, vagy a villamosban. .Nem volt nehéz Játásbőlz felismerni, mert oly meglépő -alkatású és szinösszetételű ruhákat ?és kalapokat vnselt, hogy azok is , utána fordultak, akik nem tudták, -■kicsoda. De miért erőltessem pennámat a leírásával, midőn leg- dúsabb leleményü szatirikusunk, Szabó Dezső tollát vehetem kölcsön? Mint fiatal tanár, 1911-ben ismerkedett meg vele, egy kávéházi összejövetelen, több más író társaságában, s így ecseteli benyomásait: „Szegény Kaffka Margit, kivel később nagy barátságba kerültem, ezen az estén — de később is sokszor — HEGEDŐS LÁSZLÓ: Regölyi változásokra Ahogy szálltak az évek, mind ritkábban jöttem, de elszorult szívvel mindig, nemrégen is. Hogy elzakatolt kocsisorával mögöttem a pöfögő gőzmozdony s elszállt füstje is, zavartan, tétován s egy kicsit elfogódva, indultam a kaviccsal szórt, gödrös úton. Majd körülnéztem: változott-e tavaly óta, vagy féléve a táj, mely látta bánatom. És egyszer nem láttam többé a jegenyéket a csernédi dombok alatt s a réteken. Aztán eltűnt a malomkémény, zilált fészek, a büszkén evező gólyával odafenn, falun Végig a gazzal benőtt, komor árok, félfalu szemetjét nyelő, utat faló. S a sáros út, amelyet mind mélyebbre vágott zörgő kocsik száza, dübörgő vontató. Az út két felén növekvő nyárfák fogadtak, talán egy tavasszal, már nem tudom, mikor. Roskatag viskó helyén új ház, tágas ablak. S főinőtt égig magaslón, zúg a nyárfasor. Kivágott akácok helyére fűzek álltak 8 kertek sorakoznak páréi, tövis helyén. •:>,'-h’íí,rva a regölyi éjszakának, a falu egy útnak hagyott, sivár terén, a hold alatt épülni kezdő falat láttam, hagyomány és jövőbe-nézés otthonát. S föirémlett, mi annyiszor várt az éjszakában: félrészeg, támolygó, gajdoló ifjúság, sivár itthoni estét szidó ácsorgóknak unott ásítása útfélen, sarkokon. Mert nem elég az ital. £s a nemes szónak, időtöltésnek is ház kell, várral rokon, ahol minden épülni vágyó megtalálja szerény kedve célját, méltó küzdőterét. 1)1 a művelődés otthonra lelő háza, — fogadja jobb jövője hasznára e nép. A regölyi művelődési ház fel- avatásán felolvasta a költő. egy rosszul rendezett néprajzi múzeum hatását tette rám. Fején egy kalap rémlett, melyet roppant arányaival láthatóan gyötört, hogy az iir csak három dimenziót bocsát a rendelkezésére. A kalap sajátságos középlény volt egy afrikai bennszülött fa- • liisí ház, egy tigristank és egy dühbe duzzadt kanpulyka között. Blúza rávatalos fekete, de szoknyája rikító zöld volt. Aztán itt is, ott is néprajzi különlegességek lógtak le róla. Cipői ellenben zord tanítónői, majdnem férficipők voltak. Oda- szorítva székéhez, egy komoran összecsavart fekete esernyő hallgatott,-melyet az éjszaka folyamán időről időre féltő gonddal szorított magához". A karikatúra találó, de a bizarr külsőn túl Molt /.Jiöf/fca ■1Margit meg jelenésében, vagy talán lényében va- xUvmi, amit' •>«- ha szábad egészén ,,futó. benyomásoknak hitelt adni, — félénk tétovaságnak, megriadni kész bizonytalanságnak neveznék, s amit nem enyhített a macskaszerűen éles nézésíi, szinte hipnotikus erejű szemel: pillantása. „A mindent látó szemű asszony" — mondotta nekem akkoriban áhítattal egy fiatal, rajongó leány-olvasója. Az első világháborút követő spanyol járvány áldozata lett, fiátml együtt. Ennek a járványnak több halottja volt, mint a háborúnak, s noha bőven megszokhattuk a tömeghalált, mégis kísérteties látványt nyújtott, amint a halottas kocsik vágtatva vitték a koporsókat a temetők felé, hogy lebonyolíthassák a forgalmat. Kaffkát a Farkasréten temették, szomszédja lé-vén, idejében értesültem róla, s elkísértem utolsó útjára. Csúnya, sötét, nyirkos decemberi délután volt. Mikor a temetőbe értem, a ravatalozóhelyiség már megtelt, a kint álldogálók közül felismertem Schöpflin Aladárt és Hatvány Lajost. Bent Babits mondott gyászbeszédet, csakhamar kijött, sápadtan, megindültgn, s szótlan kézfogással üdvözölte a jelenlévőket. Aztán elindult a gyászmenet, mintegy százan lehettek, s körülállták a sírt. Ott Móricz Zsigmond rebegétt néhány szó búcsúztatót, zavartól vörös arccal, s oly élfogódott. cdig hallható hangon, hogy csak a mellette lévők érthették meg. Azóta is sajnálom, hogy sem Babits, sem Móricz beszédét nem hallhattam, mert a lapok nem írtak róluk, míg én bizonyára megjegyeztem volna szavaikat. A végén Hatvány betessékelte Schöpflint, Móriczot és Babitsot autójába, s elrobogtak. Elég rozoga, vászontetejű kocsi volt, de a háborúban ez is ritka jószág. A gyászoló közönség eloszlott, a sírnál csak az özvegy férj, s elárvult apa maradt egyedül, és sokáig csöndesen könnyezett. V ÁRKON Yl NÁNDOR
