Tolna Megyei Népújság, 1968. december (18. évfolyam, 282-306. szám)
1968-12-31 / 306. szám
Mindannyiőfik élő halottja „Amit a nyájas olvasó mai számunk ezen rovatában talál, az kétségkívül igen meg fogja lepni, valamint meglepett minket is, midőn a beküldött kéziratot először olvastuk.” Az irodalomtörténet végül is egyértelműen leszögezte. hogy Petőfi elesett a segesvári csatában. Ma már semmi okunk nincs, hogy kételkedjünk e fájó megállapításban. Csakhogy a nagy ember nem hal meg olyan köny- nyen, végórájának dátuma ösz- szefonódik az újraszületéssel, továbbéléssel. Némelykor nem .is csak az életműben él tovább, nem is csak az eszmei örökség nagysága próbálja elhitetni velünk, hogy a kegyetlen valóság tán nem is igaz. hanem százezrek hiszik komolyan, hogy tovább él maga a test is. Mint Petőfi esetében. Minden Petőfivel és korával foglalkozó irodalomtörténész megannyi Petőfi-emlékkel találkozott, ami nélkülözte a tárgyi megalapozottságot. s a tudományos mérlegeléskor kezdetben nem is vette senki komolyan. Te ezekről végül kiderült, hogy nagyon is fontos kellékei legnagyobb költőnk életrajzának, nélkülük nem kerek a tudományos megítélés, hiszen éppen ezek az emlékek, a nép körében születő és terjedő mende-mondák mutatják, hogy Petőfinek sokkal mélyebb gyökere volt a népben, mint ahogyan azt sokan vélték. A kiegyezés hivatalos kritikája ezt egyszerűen be sem merte volna ismerni. Legendák terjengtek arról. hogy Petőfi nem halt meg a segesvári csatában, hanem itt látták, ott látták. Jelentkeztek a szemtanúk is, s ami mindennél többet mutat, ez esetben még a „minden csoda három napig tart” mondás sem bizonyult igaznak. Évek-évtizedek múltával is első számú beszédtéma volt mindaz, amit valaki Petőfiről állított. Akkor is, amikor a kiegyezés szele már érződött, s akkor is, amikor a magyar uralkodó osztály aláírta a kiegyezési okmányokat. Petőfi nem halhatott meg! A biológiai lény összeforrt a forradalom elvont eszméjével, maga lett a Forradalom. S tán az sem véletlen, hogy vidék-járásom közepette egyszer így szól egy nagy dorogi parasztember: — Olyan dokumentum van a birtokomban, amit ha megmutatok. .. Előrebocsátom, hogy Nagydo- rog néhány kilométerre fekszik Sárszentlőrinctől, s nem sokkal többre Borjádtól. e hiteles Pető- fi-emlékekben oly gazdag helyektől. A szóban forgó parasztember Béres István. Elővesz égy darabokra kopott újságlapot. Az ami ki tudja honnan, melyik elődjétől származik, de több mint egy évszázadot vészelt át. így: vészelt át, mert, sok helyen a. kopott újság, papír bizony olvasatlanul tűzre kerül. Az újság a Pesten kiadott Va- sárnapi Újság, A fejlécen szereplő dátum: 1861. február 10. — Petőfiről a legfontosabbat nem jól tudjuk — adja kezembe az újságot bizonyságul. Olvasom: — Több ízben mondtuk, hogy nem adhatunk semmit az u. n. harmadik személyek állításaira; nem hallgatunk arra, aki azt mondja: „úgy hallotta; azt beszélik; hitelles embertől tudja” stb. Nekünk olyan ember kell — mondtuk — aki először hiteles ember, azután maga áll elő személyesen: íme itt vagyok -én N(. N.; én láttam Petőfit 1849. után, én beszéltem vele!” Tisztelt olvasó, alább látni fogod, hogy ezen óhajtásunk csodálatos módon teljesült. Tessék elolvasni Kápli Lajos lelkész úr leveleit. Kápli Lajos (Levele Kis-Ba- both-on kelt) azt írja magáról a levélben: „... ki az ügyhöz tiszta lelkiismerettel s alapos meggyőződéssel szólhatok.” Alább: „Petőfi Sándor nálam volt !! 1851-ben, július közepén, egy csütörtökön délután 3 órakor tért be hajlékomba, ö magát, mihelyt szobámba belépett. Petőfi Istvánnak nevezte, de én, ki őt életének négy feltűnő korából — úgymint gyermekkorából Lőrincz- ről, kiszolgált katonakorából Sopronból, másodízben deákkorából Pápáról, s költőkorából SzekCSANÄDY JÁNOS: Új féli rapszódia Szilveszter zosd szele ezerkilométeres határokon rokon győzelmi dal. Mert nincs vége semminek ami elhal, gyengeségünkkel hullik el csa' mint a fák levele, vörösbor, könnyű szárnyak, dérmarta szőlőszárak ... Nyomukba köd pörög, ezerkilométeres határokon hó hömpölyög, szitál a város-ékkövekre, s fémes sasok nagyívű röpte kérdez szárnyaló kedv, te fényes: ó, szálltál, szálltál-e már északi égövekre? A Föld válla föllött, ahol az erő ezer gyökere évszázados fenyőket nyújt a csillagok ember-ostromolta fénvkörébe; ahol a vadász sapkáján csillag csillan; az éji csapda nyomán jártál-e már, ahol fagyroppantó hidegben a szabadság tiszta oxigénje tolul torkodba és megzokogtat szinte szilveszter éjjelén hazád ózondús lehelnie: torkodba és torkodból tódulón az ezerkilométeres határokon rokon győzelmi dal! szárúról — ismerem, arcvonásaiban azonnal ráismertem, s minden további tartózkodás nélkül nyilván ítám előtte meggyőződése' met, mondván, hogy én Istvánt nem ismertem, nem is láttam soha, de Sándort igen, s te nem is István, hanem maga a nagy, s kedves költő Sándor, az én egyik régi s igen kedves barátom vagy, — itt nincs okod félni, légy nyugodt, gondodat •'iselem. E férfias határozott nyilatkozatom után ő sem titkolózott többé. Elsőbb is családját említette, azután elbeszélő, mikép menekült meg Erdélyben az orosz fegyverektől, elpanaszolá bujdosásának keserűségeit.. Esküvel vallott fogadkozás, hogy nincs tévedés... Említi, hogy nagyszerűen fel tudta idézni az összes közös emléküket, együttlétük minden apró mozzanatát, tehát márcsak ezért sem lehetett ál-Petőfi... És ki tudja, hogy Kápli Lajos lelkész hányadik volt a „hiteles” szemtanúk sorában. Amikor végigolvastam az újság megfelelő részét, Béres István kérdően rám néz; — Na, ugye? Nem akartam hosszas Petőfi- magyarázatba kezdeni, mert őt várta a javítanivaló vontató — lévén szerelő —, s nekem is sietnem kellett, ezért csak ennyit mondtam: Minden Petőfi-emlék nagyon hasznos. Adja kölcsön az újságot, tán tudok róla írni. Mivel egy hiteles tanú — a helybeli, sőt utcabéli származású Kovács Pál tanír — is jelen volt. megkaotam. A Vasárnapi Újság e példánya azonban hosz- szú éveken keresztül lapult a fiókomban, ám Béres István. — tisztéletére legyen mondva — többször rámízent, hogy mi van az újsággal mikor küldöm visz- sza nehogy elveszítsem. Igen. még ma is olyan jó abbán a hitben élni, hogy Petőfi életét nem olthatta ki az ellenség golyo.ia vagy kardja S hogy születési évfordulóján éppen haláláról. beszélünk, kegv^'e+s^rtés nélkül tehetiük, mert Ö halálával tulajdonképoen újraszületett s ma is köz+’í*',<- él. BODA FERENC KÁLIM JÁNOS: Újévi fohász Űjesztendő, töltsd meg » síkokat és hegyeket virággal és gyümölccsel, adj a madaraknak éneket, a tengereknek nyugalmat, az erdei tisztásoknak gyógyító napsütést, s add. Hogy az emberek esténként mindig hazataláljanak. ámen. JANKÓVICH FERENC: Veled maradtam Végre győztem önnön háborúmon, egy kis napfény áttűzött borúmon' Futó mosoly volt, pici gyermeké... Míg áll a háború, a szörnyeké... Miért, míg gyermek: bíztatás, mosoly — és mire felnő: kárhozás, pokol? Van unokám... Nem hiába kesergek: hogy miért lesz ördöggé a gyermek? Hamis gyógyszer a bölcsesség, belátom, Rossz orvosság az ég derűje, mákony. Többet ér sok rossz „gondolat” helyet.«, egy ezüsthíd a Balaton felett?... Karácsonyra, lm, veled itt maradtam, — Kár, hogy az ezüsthíd is járhatatlan! Vigaszom is te vagy, kis legény, rsillagszóróm szemedben a fény. Nem tudom, mire megnőisz, lelkem-lelkc. íénykorona borul-e még fejedre? Arcodon megmarad-e a mosoly? S mi vár? A kard? A kereszt? vagy * toll? A vágy az vágy... Ez nem csalóka álom. ha meghalok Is, átüt a halálon és mindenen túl csillagzik reád: hogy tebenned már szebb lesz a világ. Ö, V" LOVÁSZ PÁL; Újév Jöttén a szívedet csapszékként zengeted. s ital és dal között örömre bűvölöd. Mégis, ó mondd, mién leng rajta a lepel, s mögé, mint megszeppen« gyerek; miért lesel?! JCtiíd a feles extern ... \ Küld a feleségem, menjek a pincébe. Nem menek, nem menek, édes fiam, kincsem. Küld a feleségem, eriggy a pincébe. Nem menek, nem menek, édes fiam, kincsem. Küld a feleségem, mars le a pincébe. Jó van no, jól van, no, megyek a pincébe. Le is megyek nyomban, kezemben a balta. A sufniban körülnézek, meglátom a tüsköt. Szép nagy tuskó, lehet vagy tíz kiló, ha nem több. Tavaly télen, amikor utoljára lenn jártam a pincében, még nem volt több öt-hat kilónál, azóta szedte magára a többit. Hogy mitől hízik egy tuskó, nem tudom. Meglököm a lábammal, meg se moccan. Barnásfeketén terpeszkedik a sufni közepén, s neadjisten, hogy arrébb menne. Belerúgok még egyszer. Nem mozdul, de mintha morogna valamit, hogy hagyjon engem békén, nagyságos úr. Ez én vagyok. — Menj arrébb, mert széjjelváglak! — mondom fennhangon, és felkapom a baltát. Nem megy arrébb. Megmakacsolta magát. Elkap az indulat és belevágom- a baltát. Na, most megkaptad. Nem mozdul most sem. Kihúzom a baltát a fából, azaz, hogy csak húznám, de nem jön. — Ereszted el, te! Nem ereszti. — Utoljára mondom, ereszd el! Nem ereszti. Erre ráugrom a baltára, és iszonyatos erővel tépem, ki a fából. De hiába erőlködöm, hiába csikorgatom a fogamat. A tuskó nem rest, ő is rám ugrik, baltával a szájában. Az utolsó percben ugróm félre. Mindketten lihegünk, és újabb fogásokon törjük a fejünket. Ekkor hátulról próbálom megközelíteni, és két kézzel húzom kifelé a baltát. A tuskó húzza vissza. Ekkor magasba lendítem, a lendítés túl jól sikerült, a tuskó hosszú pillanatokig ott libeg a fejem fölött, .mint Damoklész tuskója, és én nem tudom visszarántani, mert az ellenfelem szabálytalanul ki akarja csavarni a karomat, és hátrafelé húzza a baltát. Most vagy teljesen ki fordid a karom. vagy feladom est a menetet. és leejtem a földre. Az utóbbit teszem: a. tuskó nagy robajjal leesik és elgáncsol. — Ereszd el, ha mondom/ Nem ereszti. Sőt, amikor megragadom a balta nyelét, felrepít a levegőbe és megforgat néhányszor a feje körül. Aztán én következem: én is felrepítem a levegőbe a tüsköt, és néhányszor megforgatom- a fejem körül, majd odavágom a sarokba, hogy csak úgy nyekken. A balta azonban még mindig nála van. Nem adja. Na várj csak, fogsz te még sírni, ahol senki se lát! Kis pihenő után a tuskó újra rámtámad, és körbe- körbe kerget a sufniban, miközben kiseb'B- nagvobb hasáb fákat vagdos utánam. Egy ügyes mozdulattal elkapom a balta nyelét, de az is lehet, hogy a balta nyele kapott él engem, mindegy, aztán teljes erőbedobással fel akarom tépni a tüsköt a földről, uram segíts! A tuskó maradt odalenn én azonban felperdültem. a magasba és a baltára támaszkodva úgy álltam ott a levegőben, mint egy gyertya, majd lezuhantam a szénporra. — Utoljára mondom, ereszd el! — üvöltöm. — Nem bántalak! Veszek neked másik bal* tát. Szebbet ennél, csillogóbbat. Veszek neked lombfűrészt, kisautót, villanyvasutat, törökmézet, léggömböt, csak ereszd el! Nem ereszti. Tüsköt még így nem utáltam, mint ezt. Megpróbálok a lelkére beszélni, de hiába minden, mintha süket füleknek beszélnék — Tudod mit? Tartsd meg a baltát! Legközelebb dinamittal jövök! — mondom dühösen, és kilépek a sufniból. A tuskó, mint egy vad madár, vijjogva repül utánam, a fejem irányában. Szerencsére, addigra már becsuktam a sufniajtót, annak vágódott neki, pincét rázó dördüléssel. így történt. Ez úton. kérdem■ az illetékeseket, meddig tűrik még, hogy garázda tüskök, sötét pincékben rátámadjanak i-édtelev. honpolgárokra ? MIKES GYŐRT,V
