Tolna Megyei Népújság, 1968. december (18. évfolyam, 282-306. szám)

1968-12-24 / 302. szám

Százezer vers

aponta hányán ülnek le Magyarországon íróasztalukhoz, hogy jól-rosszul lejegyezzék gondolataikat? Vagy inkább így kellene kérdeznünk: mi az a rejtelmes erő, ami tollat ad azok kezébe is, akik egy karácsonyi üdvözletét is csak hosszas fejtörés után tudnak megfogalmazni? Úgy látszik, ez a kényszer ellenállhatatlan, versbe erőszakolja az étet nagy pillanatait, s költővé avatja azt is, aki egy szabatos tőmondatot sem tud egyébként kiagyalni.

Havonta két-háromszáz verset küldenek hozzám, s miután egy vidéki lap irodalmi rovatát szerkesztem, valamennyi vers e talmi maradandóság után kiált, a halhatat- lansagnak legalább Tolna megyei részén szeretne gyökeret ereszteni. Az önérzetesebbek személyesen jönnek, van, aki rögtön fel is akarja olvasni — ha van egy kis időm — összegyűjtött műveit; egyszer négy órán át hallgattam egyik legnagyobb költőnk testvéröccsének zöngeményeit! Arra is volt példa, hogy valaki este tíz órakor dörömbölt ajtómon. 3 szinte rám parancsolt, hogy azonnal olvassam el legújabb versét, alig félórája írta. A vérmesebbek a fenyegetéstől sem riadnak vissza, s képzeletükben a rendőrség, vagy a pártközpont, kedvezőtlen véleményem esetén, hóhérpallost suhogtat fejem fölött.

Hozzávetőleges és természetesen megbízhatatlan számításom szerint csak Tolna megyében, amely az ország egyik legkisebb megyéje, havonta legalább háromezer verset írnak, — a számítás szerény, csupán tízszerese annak, amit hozzám küldenek! — s ez azt jelenti, hogy az országban, a fővárost is beleszámítva, havonta körülbelül százezer vers keletkezik! Nem akarok hinni a szememnek, mielőtt leírtam volna, újra szoroztam: semmi kétség, ennyi. Az ember hátán végigfut a hideg: havonta százezer verssel lenne gazdagabb irodalmunk, ha a versek engednék. A versek szerencsére rosszak és nem enged ik, de legyünk őszinték, az irodalom sem engedi: ilyen termelésre nincs szükség, papír sincs rá, hogy kinyomassuk, de fül sincs elegendő, mely meghallgatná.

A kritika fölényesen legyint, pedig ennek a havi százezer versnek, vagy legalább nagyobb részének, fontos szerepe van: a szerzők, ahol gsak ezerét ejthetik, felolvassák műveiket, s családi körben, klubesten be is zsebelik az elismerést, amiért aztán mindig azok lakóinak, akiknek valamilyen formában hivatalból is kell versekkel foglalkoz- niok.

— Nem tetszik? — kérdezi tőlem gyanakodva egy ősz hajú költő.

— Nem, — vallom be szemrebbenés nélkül.

— ötvenedik érettségi találkozónkon is felolvastam. Mindenkinek könny szökött a szemébe. Csak nem akarja azt mondani, hogy azok valamennyien tudatlanok?

Épp az a baj, hogy a vers és az egész irodalom könyörtelenül kilépett a száz, százötven év előtti kedélyes és családias keretekből, ahol még Vers Volt, Mű, s az alkotás ténye is diadalt jelentett, mert a költő, a rímfaragó iskolamester is, vétesz volt, az istenek választottja. Ma az író — ne kerteljünk — árutermelő, hisz minden, amit megjelentetnek, akár a Tolna megyei Népújságban is, pénzben kifejezett értéket testesít meg, s az a százezer vers, ami hazánkban havonta készül, ilyen értékké szeretne válni.

Nehéz pontosan megállapítani, hány írásmű keletkezik, s reked ki a lapokból, de ami megjelenik, ami különböző példányszámban eljut a remélt, sőt sóvárgott olvasóhoz, az sem csekély, sőt még ebben a kis országban is az áttekinthetetlenség veszélyét hordja magában. Amikor még Széphalmon vettetett mérlegre minden leírt szó, a személyes elfogultság is a szent ügyet szolgálta, ma az elfogultság is szűk körre terjed, hisz a kortársak nevét is elég számon - tartani. Az állítólag ismert költőnő például tudatlanságomat sejtető rosszallással kérdezi, „valóban nem olvastam verseskönyvét?” Nem bizony, sőt az állítólag ismert költőnő nevét is folyton egy fordítás alá kényszeríti emlékezetem; azért még nem biztos, hogy méltatlan és botfülű barbár vagyok.

H

a ki is térünk a jogos aggodalom elől, hogy érdemes-e ezt az irdatlan mennyiséget szaporítani, újabb kétség kerül élénkbe: elképzelhető-e az irodalom egysége, akár egy nemzeten belül is? Az állítólag ismert költőnő például lehet, hogy a VII. kerületben világhíresség, de Sashalmon már nem, Pécsett pedig csak úgy szerepel neve a Jelenkor kartotékjain, hogy időnként verseket szokott küldeni. S épp ez a mennyiség, mely hányaveti számolással is, havonta száz- ezer új magyar verset jelent, a prózát nem is számítva, nem hordja-e magában a felaprózódás veszélyét, sőt parancsát? Az egész egyre kevésbé áttekinthető, de Pécs, vagy Debrecen költészete szépen elfér egy tanulmány keretében. A világirodalomban már régen lemondtunk az egységbe foglalás lehetőségéről, s aki még hiú reményekkel áltatná magát, ne feledje: 1966-ban 450 000 könyv jelent meg földünkön. Azt parancsolja ez a mennyiség, hogy vissza kell térnünk a kis egységekhez? — nem tudom. De a panaszok valahol egybefolynak: az ősz hajú dilettáns, aki megríkatta az érettségi találkozót, ugyanúgy hírnevét emlegeti, mint a nála vitathatatlanul jobb költőnő, akinek világhíre képtelen kitörni a VII. kerületből. S abban is egyek, hogy mindegyik áruvá szeretné változtatni írását, a hírnév mellé pénzt is akar, lehetőleg minél többet, mert a magasabb árfolyamon jegyzett vem értékesebb, igen, sub specie aeternitatis is értékesebb! Mit tegyünk?

A dilettantizmus is, legalább családi körben, értékként

jelenik meg, s a mennyiség következtében egyre ne- ezebb szétválasztani a jót az ócskaságtól, de a jóból, vagy i r^galább a közölhetőből is egyre több van, ami már talán na is, de később föltétlenül az áttekinthetetlenség, s ezzel együtt a hamis ítélet veszélyét hordja magában. Mert el- ismétlem: havonta legalább százezer verset írnak Magyar- országon a prózaírókról nem is beszélve. Az ipari termelés szempontjából ez azt jelenti, hogy a költők fogalmazva- nvaikkal együtt legalább ötvenezer ív papirost emésztenek el, aminek az önköltsége sem csekély. De mit jelent esztétikailag? CSÁNYI LÁSZLÖ

Egy rapszódikus beszélgetés, rapszódikus papírra vetése. Nagy témák, létfontosságú kérdések és meglepő válaszok. Hogy tökéletesek a definíciók, megfellebbezhetetlenek a válaszok — no arról szó sincs. Helyreigazításra azonban nincs szükség. Valamennyi határozott, megfontolt, ko moly gondolatvilágról vall. Negyedikesektől származnak e

Érettségi előtt állnak, csupán néhány hónap választja el őket a vizsgák izgalmától. Négy év közös munkája közben értek gyerekből felnőtté, alakult életfelfogásuk. formálódott világnézetük, hangoztattak véleményeket, választottak barátokat. Még néhány hónap, s valamennyien betöltik tizennyolcadik életévüket.

Tizennyolc év... Fiatalság, meggondolatlanság. vidámság, köny- nyedség, a nagy szerelmek és a gondtalan hónapok korszaka. De nemcsak ennyi. Határozottság, megfontoltság, komoly véleményalkotás, pályaválasztás élethivatás-keresés. felelősségérzet... és így tovább... és így tovább. . Tizennyolc éves korban a legszélsőségesebb az érzelem- és a gondolatvilág.

— Van barátod az osztályban?

— Az osztályban nincs sok barátom, sőt igazi egyáltalán nincs. Az osztály többségének szülei olyan beosztásban dolgoznak, ahol magas fizetés jár. Ezek az osztálytársaim nagyvonalúak, „jól” öltözöttek és nem tetszik nekik, ha valaki nem éppen miniszoknyát visel. Kirándulásokon mindig külön társaságot alakítanak. Nemegyszer naivnak neveztek azért, mert nem gyújtottam rá. Sóik zsebpénzük van. és így nem érthetik meg, mi az, ha az ember' nem kaphat zsebpénzt.

És neked van barátod az

osztályban?

— A Marika a legjobb barátnőm.

— Miért éppen ő?

ve] megtalálja a közös hangot, segítőkész, aktív.

— Én úgy fogalmaznék, hogy azt az embert tartom a legjobb közösségi embernek, aki saját érdekeivel jól összeegyezteti a közösség érdekeit, sőt alkalomadtán a sajátját alá tudja rendelni a közösség érdekeinek. Természetesen vegyen részt aktívan az osztály munkájában, képességei szerint segítsen a tanulá#ban gyengébben tanuló társainak. Az igazi közösségi embert szerintem arró] lehet megismerni, felismerni: ha hiányzik valamilyen osztályösszejövetelről, a többiek megérzik hiányát.

— S ki az akire ezt a jelzőt: „közösségi ember” nem mondhatjátok.

— Ne személyeskedjünk. Nevet nem említenék, a társaim úgyis tudják, hogy az osztályból kire gondolok. Jó tanuló. Otthon bevágja a leckét. Diáknyelven magántudósnak nevezzük, régente úgy hívták, a „magolósv, de mondták rá azt is, hogy „stréber”. Mindent tud, — de bárki kér tőle segítséget, soha nem segít. ö az osztály kalendáriuma: csak „felüti” a tanár és ő azonnal válaszol. Mindig ötöst kap. De mit ér mindez, ha kívülről nézi az osztályt, ha öncélú tanulást végez, s ha éppen ezért nem szereti szinte egyetlen osztálytársa sem. Politikailag különben tájékozatlan. KISZ-munkában nem

vesz részt, a. közös munkákból is ha lehet, kihúzza magát. Ha részt vesz, csak azért teszi, hogy ötös legyen a magatartása. Nem ért a közösség nyelvén. Csak önmagának él.

— Miért baj az, ha valaki csak

önmagának él?

— Az elsősorban az egyén baja. Az olyan ember előbb, vagy utóbb teljesen magára marad. Nem tud beleilleszkedni a társadalomba, tehát kitaszítja őt, magát a közösség önmagából.

— Ezt ti helyesnek tartjátok?

— Akin nem volt képes változtatni négy év, négy év egy osztályközösségben, aki nem vett részt egyetlen diákcsínyünkben, aki soha nem tudott egyetlen percre másra gondolni, csak önmagára, az — lehet, hogy kegyetlenül hangzik, — de nem érdemel mást.

Negyedik osztályosok. Tizennyolc évesek. Fiatalosan vidám és határozottan megfontolt generáció. Szélsőséges érzelem- és szélsőséges gondolatvilággal. Érzelmesek és ugyanakkor kegyetlenek is. Négy év közös munkája közben értek gyerekből felnőtté, alakult életfelfogásuk, formálódott világnézetük, hangoztattak véleményeket és választottak barátokat. S megtanulták, mikor lehet érzelmesnek és mikor kell kegyetlennek lenniük.

MÉRY ÉVA

— Azért vagyok szívesen vele, mert jól megértjük egymást. Majdnem mindenben megegyezik a véleményünk. Mindketten szeretünk olvasni, érdekelnek bennünket a filmek, és mint minden mai fiatal, mi is szeretjük a tánczenét. Egymásnak szívesen segítünk. Egymás tanácsát megfogadjuk. Jól el tudunk beszélgetni, s vitatkozni is különböző témákban. Az a jó, hogy világnézeti felfogásunk is azonos.

— Kati azt a szót használta: világnézet. Mi is az a világnézet?

— Az életről alkotott véleményünk.

— A világnézet a természetről, a társadalomról, az emberek gondolkodásáról alkotott vélemény, amely akkor válik tudományossá, ha rendszerezett.

— Csak az olyan világnézet ér valamit, amelyet az ember nemcsak elméletileg vall, hanem a gyakorlatban is aszerint él. Szerintem annak az embernek, akinek materialista a világképe, okvetlenül közösségi embernek kell lennie.

— Szerintetek ki a közösségi ember? Mondjuk, ki a közösségi ember itt az osztályban?

— Azt tartom közösségi embernek, aki törődik az osztállyal. Kirándulásokat szervez, osztály- problémákat intéz, olyan feladatokat is elvégez, ami nem az ő feladatköréhez tartozik, mindenkiModern betlehemesek