Tolna Megyei Népújság, 1968. november (18. évfolyam, 257-281. szám)
1968-11-13 / 266. szám
« Bemutatjuk a Fogtechnikai I általat szekszárdi laboratóriumát Hőskor, nagy távlatokkal Nemrég riportban számoltunk be a fogászati szakrendelés egy napjáról. Szólni kellett ebben a krónikában arról is, hogy a szükségesnél jóval hosszabb a várakozási idő azok számára, akik fogpótlásra szorulnak. A sok az eszkimó, kevés a fóka — szállóige kevés vonatkozásban igazabb, mint ebben volt. A fogszakorvosok munkáját nehezítette, hátráltatta, hogy a technikusi munkákat Pécsről kellett rendelni, kivárni; a távolság a legritkább esetben segít a gyors ügyintézésben. Mi sem természetesebb annál, hogy nagy várakozással tekintettünk a Fogtechnikai Vállalat szekszárdi 40. sz. laboratóriumának munkába lépése elé. Igaz, e létesítmény, mint ez látogatásunk első perceiben kiderült, pillanatnyilag csak Szekszárd „fogas” gondjait enyhíti, de a reménynél több, tervek beszélnek arról, hogy a laboratórium a teljes benépesítés után el fogja látni az egész megyét. Kalauzom, a fogtechnikai laboratórium vezetője, Szegedi János készségesen mutatja be ezt a kívül-belül modern, és ami igen lényeges, remekül felszerelt létesítmény. A vállalat Budapesten székelő központja több mint kétmilliós beruházással hozta létre a szekszárdi fog- technikai laboratóriumot. Uj- donat új szekszárdiként nem mondja, amit elhallgatni szerintem fölösleges. Mondom hát én: bizony lassan lett készen ez a fontos létesítmény, s ez nem dicséri éppen városgyarapító igyekezetünket. Ámbár, felejtsük ezt most el, mert szeptemberben csak munkához látott már a fogtechnikai laboratórium, megrendelésben sincs hiány, csak győzzék a tennivalókat! És ezzel el is érkeztünk a hősr kor első és legnagyobb problémájához. Jelenleg mindössze tizenegy dolgozója van a laboratóriumnak, a technikusi állománynak több mint ötven- százaléka gyakornok, ami gondtelivé, küzdelmessé teszi a kezdést, a mindennapi munkát. A kérdés, hogy miért csak Szekszárd ellátása, kiszolgálása a feladat — szinte fölösleges, any- nyira kézenfekvő a válasz. Míg sor nem kerül a tervezett létszámfejlesztésre, amit 25—30 főben határoztak meg, Szekszárd ellátására tudnak csak úgy vállalkozni, hogy azt zökkenők nélkül megoldják. — Milyen a kapcsolat a rendelőintézettel? ~ Jó- Közel is vagyunk egymáshoz, így az esetleges korrekciók azonnal elintéződhetnek. Szinte állandó a személyes és a telefonkapcsolat. — Egyik laboratóriumuk teljesen üres, és láttam üres helyeket az 1. sz. teremben a munkaasztal mellett. — Mint mondtam, nem dolgozunk még teljes létszámmal, bár ez olyan probléma, ami talán már a jövő évben, annak is az elején megoldódik. A központ szívesen telepít nagy gyakorlatú fogtechnikusokat Szekszárdra, jönni szándékozókban sincs hiány. De a letelepítés, a laboratórium szakképzett fogtechnikusokkal való benépesítése összefügg a lakásgondokkal. — Ezek szerint az említett létszámfejlesztés függvénye valaminek, ami általános problémát jelent Szekszárdon? — Igen. A jelenleg itt dolgozói- közül hárman bejárók, a zöm alNépujság 4 1968. november 13. bérletben lakik. Ez utóbbit szükségtelen kommentálni, tudjuk mit jelent Szekszárdon ez a „státusz”. — Sajnálatos módon az albérleti élet minden hátránya gyakornokainkat érinti legkeservesebben, hiszen az ő fizetésük alacsony. Ha lakáshoz tudnánk jutni, mégis csak arra kell gondolnunk, hogy régebbi szakembereket hozzunk le. A mostani létszám, nagyon induló létszám. — Nem teszi bonyodalmassá^ az anyagellátást, hogy központjuk Budapesten van? — Bár csak ez lenne már minden gondunk! Havonta, előrendelés alapján kapjuk meg a szükséges anyagmennyiséget. — Havonta hány munkadarab készül el? — Átlagosan száz fogsort készítünk és ismét száz úgynevezett fémtagot, ez a teljesítmény nyilván megsokszorozódik majd, amikor már nem lesznek foghíjasok a munkaasztalaink. Mit fűzhet ehhez az újságíró? Csak azt, hogy szívből kívánom magunknak azt, hogy mihamarabb teljes legyen a fogtechnikai laboratórium dolgozólétszáma a már gyakorlattal is rendelkező fogtechnikusok javára! Nemrég kollégák jártak itt Veszprémből — mesélik az 1. sz. teremben. Megcsodálták az épületet, a felszereltséget és irigykedve távoztak, úgymond „valóságos szanatórium ez a munkahely”. Valóban így van, noha a korszerűen, szépen berendezett fogtechnikai laboratóriumban korántsem szanatóriumi a munka irama. Eleve nem lehet az, hiszen a fogtechnikus darabbérben dolgozik, ugyanakkor nem dolgozhat akárhogyan. Hiszen ha kezébe netán visszakerül korrekcióra egy-egy esetleg kifogásolható munkadarab, nemcsak a várakozó fogsortulajdonos veszít, hanem a fogsor készítője is. Az előbbi időt, az utóbbi pénzt... — Egyébként nagyon sok látogatónk van az indulást követő hetekben, mert tudja csoda hogyan, elterjedt egy hír, hogy ez technikum. Nem győztük elhárítani a gyermekeiket beiskolázni kívánó szülők ostromát, hogy ez nem iskola, továbbá, hogy gyakornokainkkal a vállalat központja köt — korlátozott számban — szerződést. — Sikerült eloszlatni a tévhitet? — Szerencsére, igen, így csak a szükséges munkakapcsolat szolgáltat okot villámlátogatásokra, ez meg jó. — Eleinte még jóslásra is ajánlkoztak az erre járó-kelő cigányasszonyok — újságolják derűsen. — Senki nem volt kíváncsi a jövőjére? — Olyan jövendőmondásra senki, az intézmény jövője pedig biztosított. Munkanélküliségre nem panaszkodhatunk, sőt! Aztán, az sem jóslatokon áll, vagy bukik, hogy munkakapcsolatunk miként alakul. Szeretnénk köz- megelégedésre dolgozni és amint lehet, többet a mostaninál. Búcsúzóul kénytelen vagyok ismét az önzés bűnébe esni, mert azt kívánom, hogy a szándékot siker koronázza! fc. L öíven éve történt 1918. NOVEMBER 13. A belgrádi katonai egyezmény Ezen a napon írta alá Linder Béla tárca nélküli miniszter a magyar kormány nevében az úgynevezett belgrádi konvenciót, azt a katonai egyezményt, amely a békekötés megtörténtéiig a demarkációs vonalat a történelmi határokon belül szabta meg. Károlyi Mihály miniszterelnök 1918. november 7-én indult el a magyar népkormány több tagjával és szakértőivel a Millenium nevű gőzösön a híres belgrádi tárgyalásokra. Az antant balkáni hadseregének főparancsnokával, Franchet d’ Es- perey tábornokkal akarták tisztázni a függetlenné vált Magyarország fegyverletételével kapcsolatos helyzetet. Ez volt az első tárgyalás az önálló magyar állam és a győztesek között és ez volt az első lépés azon az úton, melyet a polgári demokratikus kormány, majd a Tanácsköztársaság kormánya végig kellett járjon az antant, de elsősorban Franciaország imperialista törekvéseit szolgáló vesszőfutásos pályán. A Monarchia vesztes serege — mint már megírtuk —, november 3-án Páduában az antant nevében fellépő Diaz tábornok előtt tette le a fegyvert. Itt csak az olasz front helyzetét tisztázták és olyan általános elveket, amelyek szerint, az osztrák—magyar csapatoknak ki kell vonulnia a háború során elfoglalt területekről. Kétségtelen volt, hogy a magyar kormánynak a tényleges helyzet alapján további tárgyalásokat kell folytatnia. Oka ennek egyrészről az volt, hogy a Balkán felől felfejlődő, több százezres francia—szerb sereg folytatta előnyomulását, a Mackensen német tábornagy vezetése alatt álló német csapatok Magyarország területén voltak. Ezek mellett a tények mellett elsősorban Károlyi Mihálynak, de környezetének is optimista elképzeléseik voltak abban a tekintetben, hogy Károlyi közismerten antantbarát háborús múltját a tárgyalásoknál gyü- mölcsöztetni lehet. Franchet d’ Esperey a magyar kormány puhatolózására kijelentette, hogy a páduai fegyverszüneti tárgyalások nem vonatkoznak a balkáni frontra. így került sor a sokat emlegetett belgrádi tárgyalásokra. A polgári, elsősorban a két háború közötti magyar irodalom elítélte Károlyi különtárgyalását és ezzel indokolta a fokozatosan növekvő francia igények feléledését. Mai történeti állásfoglalásaink szerint első következménye ennek a belgrádi tárgyalásnak az volt, hogy az antant elismerte ezzel a független Magyar- ország önálló kormányát. Az kétségtelen, hogy a belgrádi katonai konvenció a páduai fegyverszüneti szerződéssel szemben sokkal hátrányosabb feltételeket tartalmazott, ez viszont a tényleges helyzetből adódott. Az antanthatalmak a háború ideje alatt egymás után kötötték a titkos szerződéseket a Monarchiától elszakadni kívánó cseh, szlovák, hor- vát bizottságokkal, az Erdélyre aspiráló Romániával. Ezek a szerződések mind a Monarchia és elsősorban Magyarország területének rovására történtek. Károly király és Burián gróf 1918 októberében előterjesztett békejavaslatára Wilson nyíltan közölte, hogy a népek önrendelkezési jogát elismeri, tehát megváltoztatta korábbi álláspontját. A helyzet tragikuma, amit Károlyiék csak Belg- rádban tudtak meg az volt, hogy őket nem mint a történelmi Magyarország kormányát, hanem csak mint a magyar nemzeti terület kormányát fogadták. Ez azt jelentette, hogy a területi integritás, sérthetetlenség Károlyi által is annyira képviselt elvét a győztesek teljesen mellőzték. Károlyi antant-szimpátiájára épülő külpolitikájának első fiaskója ez volt. A másodikat Franchet tábornok szemébe mondta Károlyinak: A német szövetségben végigkíizdött háborúért a magyar kormánynak is fizetnie kell. Elképzelt személyes tekintélyét is sárba tiporta a gőgös francia tábornok: Bokányi a munkástanács képviseletében tagja volt a delegációnak, amikor ezt Franchet megtudta, Hatvány bárót figyelmeztette, fordítsa pontosan szavait „munkások vezérének. . ., mert az nem utazhatik el Svájcba, ha baj van, mint Károlyi gróf”. Mindezek tények ugyan, de a mai magyar történetírás igazoltnak látja a belgrádi tárgyalásokat. Magyarország területének megváltoztatása a belgrádi tárgyalások előtt, a győztes háború reményében, az antant részéről elintézett volt. A Franchet tábornok által közölt diktátum ennek csak a realizálása. Előnye a tárgyalásoknak az volt, hogy meghatározott bizonyos demarkációs vonalakat, az átadandó területek egy részén biztosította a magyar köz- igazgatás fenntartását a béketárgyalások döntéséig, nem intézkedett az ország északi határáról. Mindezek az adott helyzetben pozitívumok voltak a kormány szempontjából. Az alapvető hiba a belgrádi konvencióban az volt, hogy azt az antant nem tartotta be, a feltörő nemzetiségi államok területre éhes nemzeti burzsoáziájának kívánságai szerint azokat felrúgta. Ezek a kormányok Károlyit forradalmárnak tartották, az általa vezetett rendszert a bolsevizmus előkészítőjének tüntették fel és ezzel biztosították éhségük kielégítését. DR. PUSKAS ATTILA ' A tábornok nem fejezhette be a mondatot. Asztalán megcsörrent a telefon. Felemelte a kagylót. Arcáról leolvashatták. hogy a telefonáló valami fontos dolgot közöl. Amikor végeszakadt a beszélgetésnek, a tábornok így fordult a jelenlévőkhöz: Elvtársak, kénytelenek vagyunk félbeszakítani az értekezletet. Alksznisz alezredes, fáradjon le a fogadószobába. Itt van valaki, aki önként jelentkezett nálunk, mint az amerikai kémszolgálat ügynöke. Még tárgyi bizonyítékokat is hozott magával... Amikor az alezredes a fogadószobába lépett, a következő látvány fogadta: a szoba közepén, szanaszét a parketten rádió adó-vevőkészülék, miniatűr fényképezőgép, térképek, fegyverek és mérget tartalmazó ampullák hevertek. — Az amerikaiak szereltek fel mindezzel, — magyarázta egy izgatott, negyven év körüli férfi. Csak a pénzt nem tudtam magammal hozni, mert időközben feléltem. Negyvenöt- ezret adtak... Alksznisz alezredes nyugtatta a férfit. Beszéljen lassabban, kicsit részletesebben. — Több mint egy éve léptem át a határt. Velem egyidő- ben még két másik tagot is átdobtak, de róluk semmit sem tudok. Egy éve Lettországban élek, de nem teljesítettem az amerikaiak egyetlen megbízatását sem még hírt sem adtam magamról. Miért? Nyugat-Németországból jövök, ahol abban a meggyőződésben éltem, hogy hazám szolgasorban, népem pedig nyomorban sínylődik. Negyvennégyben hagytam el az országot. Hallottam ugyan az amnesztiáról, amellyel a szovjet kormány szabad visszatérést biztosított mindenkinek, de azt hittem ez csak trükk. A férfi elhallgatott, s engedély kért, hogy rágyújthasson. Néhány mély szippantás, majd így folytatta: — Amikor átléptem a határt, elhatároztam hogy először körülnézek az országban, kitapasztalom, hogyan élnek itt az emberek. Amikor ez megtörtént, rájöttem hogy becsaptak. Munkába álltam. És hogy teljesen nyugodtan élhessek végül is úgy döntöttem, kiásom ezeket a holmikat és elhozom ide. Hosszan, több órán át mesélte el Borisz élete történetét. Végre elmondhatott magáról mindent, nem kellett semmit eltitkolnia. Megkönnyebbült, zaklatott idegei megnyugodtak. Először beszámolt azokról a körülményekről, amelyeket Alksznisz már mások elbeszéléseiből is ismert; feltárta miként keveredett az amerikai felderítés gondosan kifeszített hálójába. Elbeszélése során egyszercsak Andi nevét említette. Az alezredes arca felélénkült, ügy látszik, Bromberg- nek nemcsak Zarinys bevetésében volt szerepe! Ezek szerint Andi sokkal nagyobb név az amerikai felderítésben, mint azt eredetileg gondolták?! — Mondja el, milyen körülmények között találkozott Andival? .. .A gyorsvonat késés nélkül érkezett Augsburgba. A peron egyszerre megélénkült, hordárok futkostak, fel-felber- regtek a motoros targoncák. Borisz leszállt a vonatról, és egyenesen bement az állomásépületbe. Könnyen megtalálta az éttermet, ahol a megbeszélés szerint az ajtótól legtávolabb — 35 — eső asztalnál kellett helyet foglalnia. Egy üveg sört rendelt. Nemsokára széles vállú férfi telepedett az asztalához. — Elnézést, ez maláta sör? — kérdezte. Igen, ez volt a jelmondat, amelyről fölismerhette az „illetékest”. — Maláta sör itt csak szombatonként van — válaszolt Borisz. ANDI, A TANÍTÖMESTER — Üdvözlöm, — szólt az ismeretlen. — Andi vagyok, hozzám lesz beosztva. Hogy utazott? — Köszönöm jól? — válaszolta Borisz és színültíg töltötte poharát. Andi nem sokat beszélt. Figyelmét teljesen lekötötte új beosztottjának külseje. A kopott zakó, a gyűrött ing, a lyukas cipő mindennél ékesebben tanúskodott a férfi Ínségéről. — Felesége, természetesen nincs? — kérdezte végül Andi. — Nincs. — Annál jobb. — Lehet, — mondta egykedvűen Borisz. Münchenig másodosztályon utaztak. Borisz elmerült a szembejövő szerelvények, s az állomások látványában. Csupán egyszer fordult utitársához: — Nagyon veszélyes? — Mi? — Amire tanítani fognak? Andi zsebébe nyúlt, előhúzott egy csomag vadonatúj bankjegyét. Leszámolt hétszáz márkát és átnyújtotta Borisznak. — Egy hónapra kapja. — Világos, — mondta Borisz, s tudta, hogy ez egyben felelet is a kérdésére. Münchenben sokáig rázkódtak a villamoson, míg a kis utcácskákat elhagyva egy kétemeletes vöröstéglás házhoz érkeztek. Beléptek a főkapun, s felmentek a második emeletre. — 36 —
