Tolna Megyei Népújság, 1968. november (18. évfolyam, 257-281. szám)
1968-11-27 / 278. szám
• • • Hajó is őrzi nevét Látogatás a Gdansk-i Hajógyárban Gdansk. Bizony november végezi itt már alaposan fel kell öltözködni. Különösen akkor, ha az ember a Balti-tenger közelébe merészkedik. Bátorság kell szembenézni a fagyos tengeri széllel, olyan embernek, aki az enyhébb klímához . szokott. Akik itt élnek és dolgoznak, ez a legtermészetesebb, mindennapos. A Leninről elnevezett. Gdansk-i Hajógyár építődokkjai között hatalmas hajó testek és mellettük parányinak tűnő emberek. A gyár méreteinek szemléltetésére néhány adat: 18 ezren dolgoznak itt, s évenként átlagosan 30—32 hajót építenek általában 12 ezer tonnásokat. Járjuk a gyár különböző műhelyeit, ahol az egyes alkatrészek készülnek, nem mind. mert „besegít” ide 700 különböző üzem. hogy elkészülhessenek a hajóóriások. A finomforgácsoló üzemrészben vietnami fiatalokkal találkozunk. Itt tanulják 290-en a hajóépítő szakmát, de a Szovjetunióból, Bulgáriából és több más országból is sok fiaital jön Gdanskba elsajátítani ezt a mesterséget. Je— Készül a Kun Béla nevét viselő hajó a Gdansk-i gyárban. lenleg 4000 tanulója van a Leni n-gy árnak. Gyártmányaik világviszonylat, ban híresek. Felsorolni Js sok lenne a megrendelőket, de a szocialista országok mellett megemlíthetjük Norvégiát, Brazíliát, Mexikót. A teljesen automatizált konstrukciók — elsősorban teher- hajók és úszó halfeldolgozó kombinátok — a világ valamennyi tengerén és óceánján megtalálhatóak. Kísérőm, a gyár sajtófőnöke, Henryk Wojciechowski csak vezet a gyártenger öbleiben. Őszintén szólva már elfáradtam. Mintegy két órája járjuk a gyárvárost. Aztán az egyik öbölnél hatalmas hajóra mutat: — Ez is 12 ezer tonnás lesz. Az átlagosnál gyorsabban építjük, 9 hónap alatt, a Szovjetuniónak. Ismerős a neve? Olvasom a cirill.betűket: „Kun Béla”. A magyar internacionalistának ily módon is emléket állítanak. A szovjet flotta Gdanskban épülő és Kun Béla nevét viselő hajója hamarosan bejárja az óceánokat, s eljut a 'dlág minden kontinensére, éppúgy, mint az eszme, amelynek egész életét szentelte. Vincze György Régi inas — mai tanulók P anaszkodik az öreg szaki, pedig szereti a gyerekeket, akiket a kezére bíztak abból a meggondolásból, hogy jó szakmunkást csak jó szakmunkás tud nevelni. — Nem mondom, hogy nem dolgozom ve- /■Ho....lük szívesen, de nézze csak, játszódnak' ezek mindig, mindenben azt keresik, ami nevetni- . ... YíM'd és ha nincs, akkor csinálnak, .Úgy ismerem már őket, mint a tenyeremet, az igaz, megtesznek mindent amit kell, de ha rájuk jön, még azon is órákon át nevetnek, kuncognak, hogy a bajuszomon marad egy kenyérmorzsa A múltkor is... zuhogott az eső, meglehet olyankor ballábbal kel föl majd minden ember, bőrömig áztam mire ideértem az építkezésre, már folyt a viháncolás. Egyikük nagy hangon kereste a tettest, aki a táskájába téglákat tett előtte való nap. A fiú hazavitte a téglákat, valahogyan nem vette észre, hanem az anyja, az észrevette amikor csomagolta neki az ennivalót. A tettes persze, nem került elő, de volt mulatságra való. Valamit csak sejtett ez a Sanyi gyerek, ’ mert a naphosszat sunyi tó Lajcsi tányérjába öntötte délben az egész sótartó tartalmát. Csak úgy! Ingyen aztán megúszni nem lehet. Már kora délután kész volt a visszavágás. Lajcsi tintaceruza-reszelékkel kente be Sándor svájcisapkájának a peremét. Esernyőt nem tart mifölérik senki, így aztán mikor kellőképpen megázott a sapka, szép csorgások jelezték a gyerek ábrázatán, hogy alulmaradt a versenyben. Nézze, én is szeretek nevetni — melyik ember nem szeret —, az már igazán csak savanyú uborka inkább, nem ember. De sokal- lom én a fiúkban ezt a nagy életet, kivált olyankor, amikor kakaskodásba torkollna már a viccelődés. Ezért fordult meg a fejemben, hogy vesződjön velük más. Talán valami fiatalabb, aki megérti jobban ezt a férhetetlenséget. H osszan mondogatta az azértre a miértet, mintha önigazolásnak is szánná. A fiúk közben dolgoztak elmélyülten, semmi jelét nem adva annak a ..röhögős fakutyaságnak”, amit az idős • mester megsokallt. Akkor jutott eszembe, hogy nagyapámnak sok története közül igen szerettünk egyet, azt akár ezeregyedszer is szívesén néyott"'' nes, "ccUg hát, kegyetlen inastréfa volt az. rn :r-m/v kegyeletromboló is, de ahogy mondják, szegény ember vízzel főz, úgy szerez magának igazságot, ahogy tud. Nagyapa szabóinas volt egy jómódú mesternél, aki tartott három-négy segédet, ugyanennyi inassal. Persze, hiába hatott olyan varázslatosan az olló, tű, meg cérna művészete a mesterség rabszolgáira, a tanoncokra, mert amíg volt a ház körül tennivaló, addig szaladj ide, fuss amoda, tedd ezt, csináld amazt volt a nevük, és a mester anyósa ugyancsak értette, hogy kell az inasokat úgy kifárasztani, hogy estére kelve ne legyen kedvük leódalogni a padlásról, ahol a szálláshelyüket berendezték. Történt, hogy a nagyasszonyt pofonlegyintette a guta, hosszú ideig viaskodott a halállal, a háznépet még ágyából is dirigálva, mígnem megadta magát az elmúlásnak. á zon a vidéken háznál ravatalozták a holM takat és minél nagyobb volt a mód, annál népesebb, ceremóniásabb a végtisztesség. Pompásan felravatalozták a nagyasszonyt, végé-hossza nem volt a rokonság érkezésének. Sírtak, ettek, ittak és ez utóbbi oka annak, hogy éjszakára magára maradt a halott. Ezt használták ki az inasok. Szép csöndben leóvakodtak a padlásról, haditervük határozott volt, mert csakhamar előkerült társaik közül az, amelyiket a kamrába menesztettek az ablakon át. Amikor visszaérkezett, pocakos köcsögött szorongatott kettőt is, tele jó illatú szilvalekvárral. Ennek a fiúnak törte el a kezét az öregasszony lekvárfőzéskor, mert meglátta, hogy belenyúlt az üstbe. Egyik köcsög odakerült a padlásfeljárp- hoz, a másikkal mentek a ravátalos szobába, ahol szépen felültették az őrmester természetű asszonyságot, ölébe rakták a szilvásköcsögöt, de úgy, mintha nvalakodna éppen, még szája szögletére is pöttyéntettek egy kis szilvafoltot. Eddig kedveltük a mesét, mert ami a riadalmas másnapon következett, az már szomorú folytatás volt, másfajta igazságtevés. iJézem az öreg mestert, aki panaszolja a n tanítványok elevenségét, de aligha tömé csontját bármelyiknek is. A tanítványokra siklik a szemem és nem tudom elképzelni, hogy egymás között sokszor kegyetlen tréfálkozási szomjuk az öreg felé irányulna, önmagával viaskodva, tudja ezt az öreg is, azért nem hiszem, hogy igazán kenyértörésre kerül a sor. Az „ezek a mai fiatalok” azért csak kedvesek ieki, aki még inas volt és annyira más időkén, hogy végső soron meg kell értenie emezek'k. a tanulóknak felszabadult életvidámságát.. — H — rnPm! 1 1 i í«j i LJ 1 I ͧ8 i ilinl Miit i| jfí b |[í PH Harry Snook volt az ok. Foglalkozása szerint North Carolina legnagyobb újságjának, a Charlotte Observer című lapnak a riportere. Az állam fővárosából, Raleight-ből telefonon értesítették odaérkezéséről a börtönigazgátót. Körülbelül akkor indult kocsijával, amikor Christie a zuhany alatt állt. Azért olyan korán, mert tudta, hogy a Winston-Salem és Greensboro felé vezető autóúton — ezt az utat kellett használnia, hogy eljusson Ivy Bluffbe —, később roppant nagy a forgalom. Ebben az időben még szinte kihalt volt az autóút. A motelek fényreklámjai erőtlenül pislogtak a kődÖB novemberi hajnalon. A benzinkutak is még zárva voltak. Yanceville az utolsó városka Ivy Bluff előtt. Snook ott megivott egy kávét és az út felől érdeklődött. Azt a választ kapta, hogy hiába keres jelzőtáblát, amely a börtön felé elágazó utat mutatja. — Ott senkinek sincs keresnivalója. S akinek mégis dolga akad a börtönben^ az vagy tudja az utat, vagy odakísérik — mondta a vendéglős. Nagy nehezen mégis megtalálta a keskeny mellékutat. Néhány száz métert haladt egy erdőn keresztül, azután hirtelen előtte volt a fegyintézet, egy T-alakú téglaépület. Katonai táborhelyhez hasonlít, csak annyiban tér el tőle, hogy öt méter magas szögesdrót kerítés fogja körül. A drót. ban — Snook ezt jól tudta —, nagyfeszültségű áram kering'. Egy zászlórúd, a lomha szélben néha megmozduló csillagos lobogóval, néhány telefonpózna és három őrtorony magasodott az egyemeletes épület fölé. Az épületnek csalt a hátsó szárnyára húztak emeletet: a börtönszámyra. A riporter megállt kocsijával az egyik őrtorony tövében, és felkiáltott: — Harry Snook vagyok, az Observertől. Belépési engedélyem van. Az őr egy huzalon kis kosárkát bocsátott le. — Tegye be az engedélyt és valamilyen írásit, amivel < igazolja személyazonosságát. Azután felhúzta a kosaracskát, tüzetesen megnézte Snook belépési engedélyét és hajtási jogosítványát, majd az őrtoronyból telefonon felhívta a börtönigazgatót. Néhány perccel később ismét leeresztette az iratokat, s ugyanakkor halk, zümmögő hanggal, mintegy varázsszóra, megnyílt a fal Snook előtt; félrehúzódott a gombnyomásra működő kapu. Egy őr állt a kapuban, s végigtapogatta, nincs-e fegyver nála. Mill Meadows börtönigazgató az épület bejáratában állt, a fejebúbjára tolt kalappal, nyitott ingén, nyitott, könnyű zubbonnyal, ötvenéves volt, éppen azon a héten ünnepelte születésnapját. Izzadt ingének nagy zsebébe néhány irat vofft lazán begyűrve, továbbá egy csomag cigaretta, egy jegyzetfüzet és néhány golyóstoll. Elálló fülei csontkeretes szemüveget tartottak, a modem szemüveg szöges ellentétben volt közönséges, szinte durvának mondható arconásaival. Ajka hangtalanul mozgott, miközben a riporter belépési engedélyét olvasta. Mosolyogva zsebrevágta az iratot, baljával barátságosan Snook vállára csapott, jobbját kézfogásra nyújtotta. — Halló Harry, örülök, hogy megismerkedtünk. A nevem Bili, én vagyok az igazgató. Csak azt kérdem magától, hogyan sikerült belépési engedélyt szereznie? Tudja-e, hogy maga az első látogató, amióta Ivy Bluff létezik? Snook elfogadta a kezet és fanyarul mosolygott. A legtöbb amerikaitól eltérően nem szerette, ha rögtön a megismerkedés után keresztnevén szólítják. — Utána kell néznem bizonyos dolgóknak. Ezért kaptár1 Raleightben az illetékes hatóságoktól, az önök fölöt- teseitől belépési engedélyt — egészen kivételesen. Állítólag furcsa dolgok történnek itt. Ugyanis levelet kaptunk egy Tegvenctől. Névtelen levelet. — Levelet, Ivy Bluff bői? — Igen. Úgy látszik, valahogyan sikerült kicsempészni. — No és? — Erősen panaszkodott az itteni állapotokra. Az igazgató még hátrább tolta fején a kalapot. — Nem kell annyira komolyan venni. A gazfickók csak azt akarják, hogy a közvélemény foglalkozzon velük. Nem is tudom, hogyan adhattak magának belépési engedélyt egy névtelen panaszlevél alapján. Hova jutunk az ilyesmivel!? Valaki papírra vet néhány hazugságot, s máris látogatót kapunk, hogy itt szimatoljon. — Megállapodásom van a maga feljebbvalójával. Ha nem igaz, amit a levélíró állít, akkor a levelét nem közöljük a lapban. Úgy tekintjük, mintha meg sem kaptuk volna, de ellenkező esetben... Egyébként mi a véleménye, találok itt valami anyagot, amit érdemes megírni? — Nem hiszem.
