Tolna Megyei Népújság, 1968. november (18. évfolyam, 257-281. szám)
1968-11-17 / 270. szám
Franz Kafka: Oracchus vadáss Két fiú ült a rakparton és kockázott. Egy férfi, az emlékmű lépcsőjén újságot olvasott, a kardsuhogtató hős árnyékában. A kútnál egy lány vizet engedett csöbreibe. Egy gyümölcsárus portékája mellett hevert és a tengert nézte. A nyitott ajtón át be lehetett látni a kocsmába, ahol két férfi bor mellett kártyázott. A kocsmáros egy asztalnál szunyókált. Halkan ringott egy bárka, s úgy tűnt, mintha egyenesen a kis kikötőbe irányították volna. Egy férfi, kék zubbonyban, partra lépett, s a bárka kötelét a gyűrűre csavarta. A hajósgazda mögött két férfi jelent meg, sötét kabátban, rajta ezüstgombokkal, egy ravatalt vittek, s a nagy virágmintás, rojtos selyemkendő alatt nyilvánvalóan egy ember feküdt. A jövevények nem okoztak feltűnést a rakparton, akkor sem, amikor letették a ravatalt, hogy megvárják a hajósgazdát, aki még a kötelekkel bajlódott; senki nem ment a közelükbe, nem kérdeztek tőlük semmit, s alaposabban meg se nézték őket. A vezetőt egy ideig fenntartotta egy asszony, karján gyereket tartott, s kibontott hajjal őgyel- gett a fedélzeten. Aztán már jött is, egy sárga, kétemeletes házra mutatott, amely ott állt balra, rögtön a víz mellett, a teherhordók megfogták tehát terhüket, s bevitték az alacsony, vékony oszlopokból formált kapun. Egy kisfiú kinyitotta az egyik ablakot, figyelte, amint a csapat eltűnt a házban és sietve be is csukta az ablakot. A kaput is becsukták; fekete, szépen faragott tölgyfakapu volt. A galambraj, amely eddig a harangtorony körül keringett. most leszállt a ház előtt. Úgy sorakoztak a galambok a ház előtt, mintha onnan várnák táplálékukat. Az egyik repült az első emeletig, s megkocogtatta az ablaküveget. Világos színű, ápolt, eleven madarak voltak. Az asz- szony a bárkából nagy ívben magot szórt nekik, összeszedték, aztán átrepültek az asszony fölött Egy férfi, cilinderén gyászszalaggal, jött a keskeny, erősen lejtős kis utcákon, melyek a kikötőhöz vezettek. Figyelmesen körülnézett, minden nyugtalanította, s amikor az egyik sarokban szemetet vett észre, arca eltorzult. Az emlékmű lépcsőin gyümölcshéj hevert, midőn elment mellette, botjával lepöckölte. Bezörgött az ajtón, s ugyanakkor fekete kesztyűs kezével leemelte cilinderét. Rögtön kinyitották, s vagy ötven kisfiú hajlongva fogta közre a tornácon. A hajósgazda lejött a lépcsőn, köszöntötte az urat, fölvezette, az első emeleten körbement vele a díszes tornácon, amely az udvart övezte, s miközben a gyerekek tisztes távolból nyomultak utánuk, a ház hátsó részében egy Franz Kafka (1*83—1924) a század egyik legnagyobb hatású Írója. Az elmúlt években valamennyi nagyobb művét lefordították, A pert, A kastélyt ás az Amerikát. Gracchus vadász című novellájának ez az első magyar fordítása. hűvös nagy terembe léptek, amellyel szemben már nem volt ház, csak kopár, sötétszürke sziklafalat lehetett látni. A teherhordók azzal foglalatoskodtak, hogy a ravatal fejénél néhány gyertyát állítsanak fel, meg is gyújtották, de nem adtak fényt, csak az addig nyugvó árnyakat riasztották fel, amelyek most lengtek a falon. A ravatalon visz- szahajtották a leplet. Egy férfi feküdt ott, haja és szakálla vadul egybenőtt, bőre barna, s talán egy vadászhoz lehetne hasonlítani. Mozdulatlanul feküdt, nem is lélegzett, szemei csukva, s a körülményekből arra lehetett következtetni, hogy valószínűleg halott. Az úr a ravatalhoz lépett, kezét a fekvő homlokára tette, aztán letérdelt és imádkozott. A hajósgazda intett a teherhordóknak, hogy távozzanak, azok ki is mentek, a gyerekeket, akik ott gyülekeztek, elkergették, s betették az ajtót. Az úrnak még ez a csend sem volt elegendő, végignézett a hajósgazdán, aki megértette pillantását, s átment a szomszédos szobába. A ravatalon fekvő férfi rögtön felnyitotta a szemét, fájdalmas mosollyal az úrhoz fordult, s így szólt: „Ki vagy?”. Az úr nem csodálkozott, felemelkedett és válaszolt: „Riva polgármestere”. A ravatalon fekvő férfi bólintott, erőtlenül egy székre mutatott, s miután a polgármester engedelmeskedett, megszólalt: „Tudtam, polgármester úr, csak az első pillanatban mindig elfelejtem, minden forog velem, s jobb ha megkérdezem, még akkor is, ha mindent tudok. Valószínűleg tudja, hogy Gracchus vadász vagyok.” — Tudom, — mondta a polgármester, — az éjszaka megkaptam a jelentést. Mélyen aludtunk. Éjfél: felé felkiált a feleségem: Salvatore — ez a nevem — nézd, egy galamb van az ablakban. Valóban galamb volt, de ákkora, mint egy tyúk. Fülemhez szállt és azt mondta: holnap jön a halott Gracchus vadász, fogadd a város nevében. A vadász bólintott, nyelve hegyével megnedvesítette ajkát: „Igen, a galambok előttem szállnak. Úgy gondolja, polgármester úr, hogy Rivában kell maradnom?” — Nem tudom megmondani, — felelte a polgármester. — Halott ön egyáltalán? — Igen. — mondta a vadász, — amint látja. Sok éve, nagyon sok éve lehet, hogy a Fekete-erdőben — ez Németországban van — lezuhantam egy szikláról, amikor egy zergét űztem. Azóta halott vagyok. — De él is, — mondta a polgármester. — Bizonyos értelemben, — szólt a vadász, — bizonyos értelemben élek is. Halotti sajkám elvétette az utat, rosszul kormányozták, vagy a vezető egy pillanatig figyelmetlenkedett, talán egy kis kitérőt tett gyönyörű hazámon át, vagy nem tudom, mi történt, csak azt tudom, hogy itt maradtam a földön és sajkám azóta földi vizeken jár. így utazom át, halálom után, a föld valamennyi országát, pedig csak hegyeiben szerettem élni. — A túlvilágból nem fe látott semmit? — kérdezte a polgár- mester, összeráncolt homlokkal. — Mindig az odavezető úton vagyok — felelte a vadász. — Ezen a végtelen úton járóik, egyszer fent, majd alant, jobbra, majd balra, soha meg nem állva. Pillangó lett a vadászból. Ne nevessen ezen. — Nem nevetek — tiltakozott a polgármester. — Nagyon megértő, — mondta a vadász. — Nem tudok megállapodni. Nagy lendületet veszek, s már látom, hogy megcsillan a fenti kapu, s öreg, oldj vizeken ringó sajkámban ébredek féL Hajdani halálom az oka mindennek, ez kísért egyre ladikomban. Júlia, a hajósgazda felesége, kopogtat, s hozza az ország italát, amelynek partjai felé utazunk. Priecsen fekszem, s nem lehet valami örömteli látvány bemoaskodódott halotti ingem, hajam és szakállam, amint kibogoeatlanul, szürkén és feketén egybefolyik, csontjaimat virágokkal díszített, nagy, hosszú rojtos női selyemkendő fedi. Fejemnél templomi gyertya világít. Szemben a falon egy kép, nyilván egy busmannt ábrázol, amint nekem szegezi dárdáját, mögötte hatalmas, festett pajzs, mely jószerivel betakarja. Hajón gyakran látni ilyen ostoba rajzokat, de valószínűleg ez a legostobább. Faládám egyébként üres. Oldalán lyuk van, ezen áramlik be a déli éjszakák melege, s hallom, amint a víz csapkodja az öreg bárkát. Itt fekszem azóta, hogy mint eleven Gracchus vadász otthon, a Fekete-erdőben, egy zergét űztem, s lezuhantam a hegyről. Minden a maga módján ment. Üldöztem, lezuhantam, elvéreztem egy szundikban, meghaltam, s ennek a bárkának kellett volna a túlvilágra szállítania. Jól emlékszem, először mélyen jókedvűen nyúltam végig ezen a priccsen. A hegyek soha nem hallottak tőlem olyan éneket, mint ez a négy, homályos fal. Szívesen éltem és szívesen haltam meg, mielőtt hajóra szálltam volna, örömmel vágtam sutba a batyumat, a táskát, fegyveremet, amit pedig addig büszkén hordtam, s úgy bújtam a halotti ingbe, mint egy lány a menyasszonyi ruhába. Aztán csak feküdtem és vártam. S akkor történt a szerencsétlenség. — Bajvégzet — mondta a polgármester, elhárító mozdulattal. — S ön nem vétkes ebben? — Nem, — mondta a vadász, — vadász voltam, ez csak nem bűn? Fekete-erdei vadász voltam, ahol akkor még farkasok tanyáztak. Lesbe álltam, lőttem, találtam, lenyúztam a bőrt, .ez csak nem bűn? Áldás volt munkámon. A Fekete-erdő nagy vadászának hívtak. Ez lenne bűn? — Nem vagyok hivatott eldönteni — mondta a polgármester, — de én sem látok ebben bűnt. De akkor ki a bűnös? — A hajósgazda, — szólt a vadász. — Senki nem olvassa el, amit itt írok, senki nem jön segítségemre, jóllehet segíteniük kellene, ezért marad zárva minden ház ajtaja, valamennyi ablak, mindenki ágyba bújt, fejére húzta a takarót, éjszakai szállásra vonult a világ. Ez szerencse is, mert senki nem tud rólam, s ha tudna is, nem tudná, hol vagyok, s ha ezt tudná, nem tudna ott tartani, s így nem tudná, hogyan segítsen rajtam. A gondolat, hogy rajtam segíteni kell, betegség, amit ágyban fekve lehet csak gyógyítani. Tudom ezt. s ezért non kiabálok segítségért, csak azokban a pillanatokban, mint például most, amikor nem tudok uralkodni magamon, s erősen erre gondolok. De az ilyen gondolatok elűzéséhez elég,1 ha szétnézek, s látom, hogy hol vagyok, — s ezt őszintén mondhatom —, immáron évszázadok óta. — Rendkívüli — mondta a polgármester —, rendkívüli. S most arra gondol, hogy nálunk marad, Rivában? — Nem gondolom — mondta mosolyogva a vadász, s mintha tréfálkoznék, kezét a polgármester térdére tette. — Itt vagyok, mást nem tudok, nem is tehetek többet. Sajkámnak nincs kormánya, a szél viszi, az a szél, amely a halál alsó régióiban fúj. Fordította: CSÁNYI LÁSZLÓ IHÁSZ-KOVÁCS ÉVA; Szélkeringo — Szélkeringo — pengesd, te fenyves, a virágok születnek a szélben, fák tapogatóznak a sziklák magasába: edzett, erős fák, a naphoz közelebb egy gondolattal. Társuk: szívem a köznapok rengetegében, — piros csokor —* mohák között dalról borongó: arról, hogy a nagy viharok idejében kapaszkodjunk össze, mi: ágak, virág és acélszívűek. taajnali-égbe-tekintők. Figyeljétek, ahogy felnő hangja a fák tetejéig, a vér színével rokon kiáltás: napra-zengő, felhőkig-lombosodő, amíg egy napon majd a szél kiszakítja a csontok orgonái közül, s az éjszaka hold-ezüst körfűrésze kettészeli pipacsos énekeit. Népművészeti események színhelye lesz Szekszárdi December 7—8-án országos tanácskozás lesz Szekszárdon a népviseletek színpadi felhasználásával kapcsolatban. Ezzel párhuzamosan népviseleti bemutatót tartanak, valamint bemutatják a népi hímzők és fafaragók legszebb munkáitt melyet az elmúlt tíz évben készítettek. Felvételünkön a dombóvári fafaragó-szakkör vezetője, a népművészet mestere, Balásy Gyula egyik új szobrán dolgozik. Foto: Baltó Jenő,
