Tolna Megyei Népújság, 1968. október (18. évfolyam, 230-256. szám)
1968-10-27 / 253. szám
KAUM JANOS: Csányi László: ABEUNTI crcr Még (öl-föliűnsz az alkonyat aranyában, túl az évek fasorán; térdig jársz a virágok örvényeiben, fejed felett ingának a madarak elmosódó füzérei halványkék homályban. Összecsapnak mögötted a napok ágbogai, vékony hajtásai, s fogysz, tűnsz, felmerülsz, majd újra csak egy rezgő árny jelzi, merre is jársz, Ó, az idő eltakar; odaszórja mögéd a délutánokat, a búzavirágokat, a nyírfák omlatag haját, a régvolt énekek törmelékeit, a darabra tépett gyalogutakat: hegység nő ezekből, félelmetes, s azon már senki se juthat át. DEVECSERI GÁBOR: Három csendélet Egy fa alatt karos szék. A karosszék fölött fa. Köröttük kert. Mindez a kert közepén. Itt egykor emberek éltek. Ez az egykor most van. Tiszteljük magunkat. a. A gondolataim Miér libák, mik szétszórva, zöld égen legelésznek, mert pihenek és szabadságot adtam gazdájuknak, az észnek. & A bimbó oiy kevéssé vár, akár a nyomda, míg nézem és töprengek, ö magából az elhatározott formát kinyomja, mely illatos és szép, akár az álom: kár votna korrigálnom. emeli a gyűrött kalendáriumot, elsápad az arca, amikor meglátja a köteg pénzt, majd vigyorogva a bőröndbe teszi a szaggatott könyvet — Hátha csak olvasnivalót keresett — fordult meg benne a gondolat. — Talán a pénzt nem is látta benne — motyogta s ettől egy kicsit megenyhült. Tekintete az üres ólakra vetődött, ettől ismét elborult az agya. — Kirabolt a saját gyerekem — sírta hangosan. — Elvitte a pénzemet, kilopta a szememet, megsemmisített koldussá tett a saját lányom. Jaj, dehogyis kellett annak olvasnivaló, mit kezdett volna a harmincéves kalendáriummal. A csibék a napon sütkéreztek, de most nem gőgicsélt nekik. Az utcáról beköszönt valaki, azt sem vette észre. Galambok csaptak le a kertre a borsóvetésre, azzal sem törődött. Dúlt arcán elszaporodtak a ráncok, szeméből patakzott a könny, szinte tébolyul- tan jött-ment az udvaron. — Ezt is meg kellett élnem — tört fel belőle keservesen. Később visszament a szobába, majd ki a konyhába megint visz- sza a szétszórt holmi közé, sehol nem találta a helyét Agya egészen elborult, amikor asztalhoz ült és reszkető kézzel írni kezdett. „Mit téttől veilem, Lina?” — írta bevezetés, megszólítás nélkül. „Délelőtt bementem a szobába, benyúltam a szekrénybe, megnézni, ott van-e a keservesen össze- kuporgatott pénz, a süldő ára. Nem láttam sehol. Hazajöttél, Itthon voltál, azért, hogy tőnkre- tégy. A saját vérem, a gyerekem rabolt ki, az utolsó fillérig elvitte a megtakarított pénzemet. Ezért rakosgathattam, kuporgat- hattam, látszik, neked jobban kellett te szégyentelen! Az isten megver érte, Lina. Hogyan is tudtál ilyesmire vetemedni, Lina? Szégyen kimondani hogy a saját gyerekem lopott meg... Kétségbeesve könyörgöm neked, add vissza a pénzemet, a süldő árát, hiszen megveszekedek úgyis .. Kapkodva vetette papírra e sorokat leragasztotta a borítékot és sietett, hogy még elérje a déli vonatot Hadd vigye minél előbb, tudja meg minél hamarább a lánya, mit tett vele. Csak úgy öltözetlenül szaladt a postára, bedobta a levelet, s azt hitte, halántékán megpattannak az erek. Étien, szomjan kétségbeesetten lassan múlt az idő. Kora délután eszébe jutottak a kiscsibék, etetni, itatni kellene már őket. Kukoricadarát és vizet vitt nekik. Bedobálta a borító alá, nézte a kapkodó, verdeső jószágokat, mennyit erősödtek reggel óta. Szépek, elevenek voltak, fürgén kapkodták az ennivalót. A néne agya lassan világosodott, némi lelkiismeretfurdalást érzett a levél miatt. Már bánta is, hogy elküldte. Hátha mégsem Lina vitte el a pénzt, hátha... — Te jóságos isten! — csapott a homlokára. — Megbolondulok! Ledobta a tálacskát a kezéből, kötényében letörölte a darát uj- jairól és rohant be a konyhába. A hokedlit a konyhaszekrény elé állította, feltápászkodott rá. Felnyúlt. A poros szekrény tetején rátapintott valamire. A kalendárium. Vékony, finom porréteg szürkült a tetején. Egy helyen kinyílt, ahol a százforintosok lapultak benne. Egy marék pénz. Kereken ezer forint... Döbbenten állt a konyha közepén. Tehetetlenül szorította a markában a pénzt. Keze görcsösen tartotta az avatag kalendáriumot. Szédült. Felvillant benne a levél, s a megbántott Lina arca. Forróság öntötte el. A keserűségtől összefacsarodott a szíve, s a könnyek lassan, keserves gördii- léssel borították el arcát. Sírt. . . A gyerekét siratta. HL SZOMBATHELY FÉNYBEN 0 Ünnepélyes pillanat: ott állunk a szeptemberi fényben a római útelágazásnál, mellettünk a Szent I Quirinus bazilika mozaikmaradványai, a hajdani várfal, a fák mögül Hefele pompás székes- egyházának tornya magasodik és a püspökpalota: évszázadok rakódnak egymásra. S hogy teljes legyen a kép, a történelem valósággal megszemélyesedik, mert a fák között Szombathely nagy történésztudósát üdvözölhetjük, Géfin Gyulát. Nevem hallatára külön is megemeli kalapját, de a tisztelgés, sajnos, nem nekem szól, hanem a névnek, amit viselek, s akinek még ez is kevés lenne, itt áll mellettünk a múzeumalapító Smidt Lajos, aki épp ezekben a napokban ajándékozta páratlan gyűjteményét Vas megyének. Itt állunk hát a történelem árnyékában, évszázadok suhannak el a római út hatalmas kövein, mégis legszívesebben a barokk Szombathelynél időzünk, mely a történelem lecsillapodott hullámaiból végre a városiasodás reményével merült fel. Innen már egyenes út vezet hozzánk, s ha az első pillanatban még megütközve nézzük is a barokk szomszédságába települő modern Szombathelyt, rövid aggodalmunk a megbontott stílusegységért voltaképp gyanús pedantéria: épp a folyamat, a lankadatlan építőkedv bizonyítja, hogy Hefele, Maulbertsch, Dorfmeister világa napjaink praktikus szépre törekvő építészetét feltételezi. Szombathely titka ez a folytonosság, ahogy század rakodik századra, s nemcsak maradandó emléket hagy, de ösztönzését ís továbbadja. Az egymásnak ellentmondó kultúrák egységbe olvadnak, s amit ellentmondásnak hiszünk, látszólagos. Mert a latin Pannóniából egyenes az út a magyar Dunántúlhoz, még akkor is, ha tehetetlenül beékelődik ebbe a török másfél évszázada, azzal a végtére mégiscsak keserű ténnyel, hogy ez a történelmileg sem csekély idő tulajdonképpen kiesett a nemzet életéből. Mert Szombathely ugyan kikerülte a török hódítást, de hol van ennek nyoma? Sehol. Még a török kiűzése után is egy évszázadnak kellett elmúlnia, hogy a város magára találjon, s a német ösztönzés, mint a Dunántúl nagyobbik felében, beolvadjon kultúránkba. Most ismét a „mi lehetett volna” felesleges gondolata kisért, de a fájdalmas kérdés elől nem lehet kitérnünk: Szombathely századok gyűjtőmedencéje lehetett volna, Claudius városalapítása, a Colonia Claudia Savaria nem véletlenül vált fővárossá. Még Isis, a távoli és sejtelmes istennő is, beköltözött a városfaiak közé, s Horos anyja, ki egy személyben volt Ozíris húga és felesége, gazdag otthont talált. A messziről jött istennek kijáró tisztelettel állunk helyreállított temploma előtt, s bár nem leplezzük aggodalmunkat, az ifjú régésznő, Smidt Erzsébet behódoíásra késztető lelkesedésének nem tudunk ellentáll- ni: elhisszük, hogy a néhány friztöredék, melyből egyiptomi és római istenek alakjai állnak egybe, s a többi lelet, meggyőző bizonyíték. S miután épp Tyché, a boldogságot és szerencsét hozó istenasszony szobrától érkeztünk az élet és áldás .szentélyéhez, tisztelgünk Isis, a Magna Mater előtt is. Legszívesebben a bűvös szavakat rónánk a porba: SÁTOR »REPO nENET OPERA ROTAS a derék Arepo földművesről, amit bármely irányból olvasson is az ember, mindig ugyanazt a szöveget kapja, a szerencsének ugyanazzal a reménységével. Tyché, Isis, Arepo földműves emléke kísér most már nemcsak a szép Szombathelyen, hanem később is, amikor néhány pillanatra ismét felsejlik a Ság Bizonytalan vonala, s még azon túl, a győri utcákon is. GYÖK. FÉNYTÖRÉSBEN Győr az emlékek fénytörésében jelenik meg, derűsen, azzal az elpusztíthatatlan jókedvvel, amire csak nagyon öreg városok képesek. Megnyugodva vesszük tudomásul, hogy sokat visszakapott régi és átmenetileg elcsúfított szépségéből: az apátúr- házból kiköltöztették Tóth János könyvkereskedőt, s az Elite mozit is lebontották, hogy a régi várfal tövében múzeumot rendezzenek be. Az életem egy része — figyelmeztetem utitárs- nőmet, — s utcák, terek, hidak lényegüTnek át szinte nevemen szólító meghitt társakká, kölcsönös emlékké. Természetesen mindent megnézünk, s míg agyamban sajnos elég eredménytelenül kutatok a régi nevek után, akik társak és tanúk voltak ifjúkorom színpadán, a város most is azzal az élményt adó és megújító szépséggel kínálja kincseit, mint hajdanán, s mint minden nemzedéknek. Nem félünk a szellemidézéstől, s természetesen felkeressük az egykori intézetet is, mely néhány évemet vonta be, örökre jóvátehetetlenül, a keserűség gyászával. A mai kollégiumokhoz képest valóságos börtön volt, nem is annyira a test, mint inkább a lélek börtöne, s lám, otromba épülete ma is áll, bár lényegesen nemesebb célokat szolgál, de falai így is egy erőd, az értetlenség, konok butaság egykori fellegvárának benyomását keltik. P. úr, a hajdani, legendásan kövér igazgató után érdeklődöm, mert legalább azt jó lenne megkérdezni tőle, hogy annak idején miért lopta el az ennivalónkat, hogy mást ne is firtassunk. „Az’ Ur magához szólította” — mondja kegyes informátorom, amit ha szó szerint kell vennünk, föltétlenül azt jelenti, hogv P. főtisztelendő úr számára hosszas és kínos elszámolást jelentett. Diákok sétálnak a folyosókon, a mi lesúnyt, a vallás alázatába hajtott fejünk helyett jókedvűen és magabiztosan, s közöttük nehéz lenne elképzelni P. úr. másfél mázsás döher alakját. Pedig — halálos ágyamon is bizonyítom — itt, ezeken a folyosókon csörtetett végig, a nap minden szakában, gonoszul és üvöltve, ez volt itt a hálószobája, itt étkezett, habzsolva és falánkul, mindig oly mohón, mintha túlvilági útra készült volna. „A rossz, mit ember tesz, túléli őt, a jó gyakorta sírba száll vele” — figyelmeztet Shakespeare, de mit mondjunk, arról, akivel nem szállt sírba semmi jó? A kor volt rossz? — de ez nagyon egyszerűen hangoznék, mert az ostoba mentségen ma is átüvölt P. úr: „Az ilyen hülye menjen parasztnak!” Persze P. úr, mint maga a kor is, egy mindig anakronisztikus úri magatartást képviselt, a szolgabírák, vagy legrosszabb esetben falusi körjegyzők hetyke és félművelt alávalóságát, mely az értelmet a hatalommal cserélte fel, s számára a párbajképesség jelentette az emberség kezdetét. Mégis, ezen a késej tetemrehíváson, azt kérdezem, mit kellett elvesztegetnünk, ifjúságunk milyen hajórakományát süllyesztette el bennünk P. úr és a vele egyívásúak? Mert aki lemondott a párbaj képességről s a parasztnyúzó hatalom helyett a fiatal és egészséges ösztön csápjait az értelem és emberség igazsága és szépsége felé próbálta kinyújtani, mit kezdhetett P. úrral, aki megátalkodottan és jóvátehetetlen nehezedett életünkre? Régen megbocsátottam, hogy meglopta az ételünket, de valójában a fiatalságunkat lopta meg, amikor eltaposta a nyiladozó értelmet, s helyébe a sanyarú és oktalan diszciplínát állította, hogy egy vélt úriság hatalom-akarásába terelje a mindenre fogékony lelket A kérdést az életünkbe csempészett József Attila tette fel: ki az, aki bár sziszegve is, de „aljas, nyomorító hatalmakat” szolgál. Á P. úr-félék, akik végtére legtöbbször szegény paraszti sorsból ügyeskedtek fel magukat* s talán épp azért, hogy megmutassák rangjukat a parasztatyafi- ságnak, hitványul a „nyomorító hatalmak” leghangosabbjai lettek* s a mi világunkat is vélt úrisá- guk gőgjéhez akarták formálni* mert talmi fölemelkedésük örökkévalóságának bűvkörében éltek* s ezzel mértek mindent. A két háború közti provizórium lelki* s szükségszerűen pedagógiai csődjét példázták, de a gyökerek mélyebbre nyúltak, s itt kell visszatérnünk utazásunk igazabb és emberibb tanulságához. Mert a „két pogány közt”, de később is, a nemesi nemzet rögeszméjében, a jövőt építő szabadság mindig a mélyben bújkált, s ha valahol felszínre tört, a kiváltságok rendjébe ütközött, Még a reformkor nagy felbuzdulása is szükségszerűen megtorpant, amikor szembe találta magát Petőfi világszabadságot idéző jakobinus hitével, s a bukás csak a nemzetet sújtotta, nem kiváltságosait. A kiegyezés is a kiváltságosok alkuja volt, s akik a hatalom bástyáin kívülrekedtek, legföljebb abban reménykedhettek, hogy szerencse és szorgalom a „nyomorító hatalmak” sorába emeli őket S aki nem akart szolgabíró lenni, a kiegyezést nem bírta el, azt önmaga tehetetlenségi ereje sodorta egyre távolabb az önnön hatalmával igazolt társadalomtól, ahogy erre családunkban is volt példa. Lázadt, néha csak P. úr ellen, máskor egy emberibb tanulság igazában az alig körvonalazott jövőért, s ha fiatal lelkűnkben el is mosódtak a határok, mögöttük mégis föl-fölsejlett érték és megváltó értelem. Ez volt Győr tanulsága? Természetesen ez is, de nemcsak ez, A város, melyet hit és szorgalom tartott meg s emelt az idő fölé, tanított a szép formák szeretetére! arra, hogy érdeken, a nyomorító hatalmak önzésén túl meg tudjuk őrizni lelkünk méltóságát, s ha ez akkor is sikerült, amikor ismét meg nem szolgált keserűségek koszöntöttek ránk, hát Győrnek is része volt benne, mert a távolból is a szép tanulságot sugallta. P. úr szörnyeteg alakja lassan beleolvad a semmibe, amelyből vétetett, s a folyosókon, ahol egykor gonoszul és üvöltve csörtetett végig, zene hangzik fel, előbb itt, majd abban a teremben ütnek le egy akkordot, amonnan énekszó hangzik, melybe újabb és újabb szólamok vegyülnek, ránk pedig, a szétfoszlott látomás után, a szenvedéstől megdicsőült Bartók arca tekint le a folyosó falairól. A többi már igazán a mi dolgunk. Utitársnőm megáll a kapuban, s hosszan nézi a várost, amely úszik a szeptemberi fényben, a múltban, a holnapban, a jövendő századokban 1968. szeptember.
