Tolna Megyei Népújság, 1968. október (18. évfolyam, 230-256. szám)
1968-10-25 / 251. szám
Szuperszonikus utasszállítás • * ^ Az utas „korábban“ érkezik az indulásnál Nincs már messze az idő, amikor az angol—francia kooperációban készülő „Concorde” nevű szuperszonikus utasszállító repülőgép prototípusa felemelkedik a Toulous-i repülőtérről. Ez a pillanat új korszakot nyit majd meg a légi személyszállítás történetében, hiszen 15 évvel ezelőtt a Párizs—New York közötti távolságot 14—15 óra alatt tette meg egy-' repülőgép (két közbenső leszállással), de még a mai legjobb gépekkel is 6—7 órát vesz igénybe ez az utazás. A „Concorde” menetideje 3,5 óra lesz az említett két város között, és az a furcsa helyzet fog előállni, hogy az utas ..korábban” fog megérkezni. mint ahogy elindult (ha pl. Párizsból 10.30-kor indul a repülőgép, New Yorkban 8.00 órakor száll le, a helyi idők figyelembevételével.). A „Concorde” kb. óránkénti 2300 kilométeres sebességgel fogja szelni a levegőt, 18—20 ezer méter magasságban. A hajtóművek teljesítményének fokozásával tulajdonképpen ennél nagyobb sebességet is elérhetne, ám egy lényeges konstrukciós probléma nehéz helyzet elé állítja a tervezőket. Arról van szó, hogy a súrlódás következtében már ennél a sebességnél is 125—150 C fokra hévül fel a géptörzs némely része (a mínusz 40—50 fokos környezet ellenére.). Nagyobb sebességnél pedig már 300 C fokos felmelegedéssel kellene számolni. A repülőgépek fő szerkezeti anyaga, az alumínium, szilárdságának tetemes csökkenése nélkül nem képes elviselni ezt a magas hőfokot. Különleges fémötvözetek alkalmazásával megoldható ugyan ez a probléma, így viszont lényegesen növekedne a repülőgép önsúlya. Az említett nehézség csak egy a sok közül, amelyeket le kell győzniük a hatalmas teljesítményű gép alkotóinak. Sok fejtörést okozott az ilyen nagy sebességgel való biztonságos repülés automatizált rendszerekkel való vezérlésének megoldása, valamint a fel- és leszállás zavartalan végrehajtásának biztosítása is. Külön gond még, hogy a repülőterek közelében élő lakosságét miként óvják meg a szokottnál jóval erősebb zajtól. A „Concorde” Olympus 593 típusú gép hajtóműve a szerelő' csarnokban. Az utazórepülés nagy magasságaiban a „Concorde” olyan környezetben fog haladni, ahol különböző sugárzások léphetnek fel. A Naprendszeren kívülről érkező kozmikus sugarak hatását elhanyagolhatónak tekintik a szakemberek, ám sokkal veszélyesebbnek ítélik meg a napkitörésből származó sugárzásokat. Tapasztalatilag megállapították, hogy intenzív vagy közepes napfolttevékenység esetén a pilótának 15 ezer méterre kell csökkentenie a repülési magasságot a biztonság érdekében. A repülőgépet olyan detektorokkal látják el, amelyek már előre jelzik a várható káros sugárhatást. A szuperszonikus óriásgép négy turbóreaktora együttesen kb. 60 000 kg tolóerőt fejt ki. Szükség is lesz erre az óriási „erőtartalékra”, hiszen 154 tonnás tömeget kell a levegőbe emelnie (ebből csak az üzemanyag súlya 84 tonnát tesz majd ki induláskor). A Szovjetunió ugyancsak „benevezett” a szuperszonikus versenybe. Már az 1965. évi párizsi repülőbemutatón nagy feltűnést keltett a TU—144 típusú gép modellje. Konstrukciós elveiben alig különbözik a „Concorde”-tói; 121 utasával 20 kilométer magasságban 2500 kilométeres óránkénti sebességgel fogja szelni a levegőtengert. A magával vitt üzemanyag 5600 kilométeres távolság megtételére lesz elegendő. Habár a „Concorde”-hoz képest valamelyes késéssel kezdtek hozzá Tu- poljev és munkatársai a TU— 144 megtervezéséhez és elkészítéséhez, valószínű, hogy beérték, sőt talán néhány héttel meg is előzik a francia—angol versenytársukat. Minden jel arra mutat hogy még 1968-ban „légre bo- csájtják” az első szovjet szuperszonikus utasszállító gépet.- ---------I C1111CX1. ctC k ét nagy versenytársától, épp ezért már évekkel ezelőtt beh rangozta, hogy ugyancsak éj egy szuperszonikus személyszál tó géptípust. Tervük azonban h napról hónapra késedelmet sze ved, mivel túl sokat akarn markolni a konstrukciós újdc Ságokból. Olyan különleges sz< kezeti anyagokkal számolni amelyek nagyobb sebességet kibírnának, ezekkel kapcsolatb viszont pillanatnyilag még hí nyoznak a behatóbb tapasztai taik. Késedelmük másik ol hogy gépüket változtatható n ‘“J*8“ szárnyakkal akarják i látni, ami ma még kiforratl megoldás. to repulogep-tervezők a pr pusok megjelenése után méi alább másfél éven át kis repüléseket terveznek, így - netrendszerű járatok sára csak az után kerülhet sor. MHBSB S Mozgó laboratórium az atléták nyomában Ultragyors lift Az 1972-es olimpiai játékok leendő színhelyén, a müncheni Oberwiesenielden épült a Német Szövetségi Köztársaság legmagasabb építménye, a 290 méter magas müncheni televiziótorony. A 195 méter magasban épült három kilátóteraszról élvezhetik a látogatók a femek kilátást. Két, egyénként 30 személy szállítására készült felvonó szállítja majd az olimpia vendégeit másodpercenként 6 méter sebességgel. A kilátóig a menetidő mindössze 45 másodperc. Népújság | Angol kutatók azt vizsgálják, melyek azok a feltételek amelyek a különböző távon futó versenyzőknek a legjobban megfelelnek kimagasló teljesítmények eléréséhez. Észrevették, hogy erre a kérdésre akkor lehet megnyugtatóan válaszolni, ha minden egyesj atlétánál egzakt mérésekkel megvizsgálják a futás közben kilélegzett levegőt. Másképp nem lehet ugyanis pontosan tudni, hogy egy-egy atléta mennyi oxigént fogyaszt, amikor I éppen legjobb teljesítményét adA vizsgálatot úgy végzik, hogy a futó szájába hajlékony csövet helyeznek, amely műanyag zsákban végződik. A cső másik vége a versenyzőt követő gépkocsiban van — ez a mozgó laboratórium. A kilégzett levegő a zsákba jut, onnan a csövön keresztül a „laboratóriumba”, ahol az összegyűlt levegőt részletes elemzésnek vetik alá. A tapasztalatok alapján például meg tudják mondani, milyen edzésnek a legcélszerűbb alávetni a sportolót ahhoz, hogy a versenyen jó esélyekkel induljon. 1968. október 25. i ja. 1956. január 12-én erős kísérettel Bostonba, az államügyészségre kísérték a börtönből a gengsztert. Aznap reggel kilenckor Byrne államügyész elé vezették. Jelen volt Powers is és egy gyorsíró, tucatnyi finoman kihegyezett ceruzával. Remélem1 józan belátásra tért és meggondolta magát — mondta Byrne. — Mi meggondolni valóm volna? — kérdezte vissza O’Keefe. Byrne igyekezett közömbösséget színlelni, közben semmi sem volt olyan kevéssé közömbös számára, mint a Brinks,- eset. Ha sikerül a Grand Jury elé terjesztenie O’Keefe beismerő vallomását, akkor nemcsak abban lehet biztos, hogy a legközelebbi választásokon újra megválasztják, hanem még magasabb állásra, a főügyészi állásra is pályázhat. — Talán könnyebben megértjük egymást, ha levétetem bilincseit — mondta, s utasította a fegyveres őrt, hogy szabadítsa meg a gengsztert bilincseitől. — Köszönöm. Nem is tudom, mivel érdemeltem ki szíves jóindulatát — mondta O’Keefe gúnyosan, közben azt gondolta magában: — Ez az ügyész a lelkét is ideadná, ha vallanék . . . — 247 — — Nem akar könnyíteni a lelkiismeretén? — kérdezte Byrne, és ujjaival idegesen dobolt az asztalon. O'Keefe lebiggyesztette ajkát, de de nem válaszolt. — Mit papol ez itt lelkiismeretről — gondolta. Powers, aki a gengszter mögött állt az asztalnál, alig észrevehető fejmozdulattal értésére adta az ügyésznek, ne hivatkozzon O’Keefe lelkiismeretére, vagy erkölcsi érzékére, ezzel nem sokra megy. Byrne körülményesen megtörölte a szemüvegét, hogy időt nyerjen a következő kérdésének megfogalmazásához. Volt egy .-ütőkártyája, de korainak találta még, hogy kijátssza, Powers úgy látszik, megértette habozásának okát, ezért fejbólintással jelezte, hogy itt az idő, hogy az adu az asztalra kerüljön. — Voltaképpen kit akar fedezni konok hallgatásával? — kérdezte Byrne. — Talán McGinnist? Miért? Azért, mert becsapta, mert nem adta ki a zsákmányrészét? A gengsztert meglepte, hogy az ügyész erről is tud. Szeme összeszűkült, minden érzéke éberré vált. — Nem ismerek senkit, aki a McGinnis nevet viseli — válaszolta elutasítóan. — Csakhogy előttünk van egykori szeretőjének, Helen Pokusnak a vallomása — játszotta ki ütőkártyáját az ügyész. — Beismerte, hogy a maga megbízásából elszegődött Mc- Ginnishez, hogy szemmel tartsa és megtudja, mikor utazik New Yorkba. — Az átkozott dög! — sziszegte O’Keefe. — Mit mondott kérem? — Azt mondtam, hazudik az a nő! Hazudik, csakhogy bajba keverjen. Bosszút akar állni rajtam, mert menesztettem, mert kiadtam az útját. Mi mást is várhatna el az ember hiúságukban megsértett, féltékeny nőktől? — Nem igaz, hogy maga kiadta az útját, és az sem igaz, hogy Helen Pokus bosszúból jelentkezett nálunk vallomástételre. Azért mondott el mindent, amit tud, hogy könnyít— 248 — sen a maga helyzetén, mert belátta, hogy magának is jobb így. — Ne mondjon ilyet, úgysem hiszem el. Azt sem hiszem, hogy Helen Pokus vallott — mondta O’Keefe, de hangjából hiányzott a meggyőződés. Byrne felvett az asztalról egy aktacsomót és a gengszternek nyújtotta. ^— Ha nem hiszi, olvassa el. Ez Helen Pokus saját kezűleg aláírt vallomása. O’Keefe rövidlátó szeme elé emelte a teleírt lapokat, beleolvasott, azután így szólt: — Hivatkozom alkotmányos jogomra, a vallomás megtagadásának jogára — mondta a törvényt ismerő ember hangján. — Nevem Joseph O’Keefe, s ezenfelül nincs mit mondanom. — Ne legyen ilyen megátalkodott, O’Keefe! — szakította félbe az államügyész. — A vallomás megtagadása mit sem segít magán. Más bizonyítékok is vannak a kezünkben, nem függünk attól, hogy hajlandó-e vallani. — Akkor miért hallgatnak ki egyáltalán? Byrne hallatlanná tette a kérdést. — Megpróbálom végre jobb belátásra bírni — mondta. — McGinnist fedezi, aki nemcsak becsapta, hanem gyilkost is felbérelt a meggyilkolására. S ha maga mostani büntetésének kitöltése után kiszabadul, biztos lehet, hogy McGinnis végre is hajtja szándékát: lepuffanlja, akár egy nyulat. Remélem, most már tisztán látja a helyzetét, és... — A nevem ... — Igen, tudom, a neve Joseph O’Keefe, s megtagadja a vallomástételt — kiáltott fel az államügyész indulatosan. — Az én nevem pedig Garrett Byrne, s vigyen el az ördög, ha később megvédem McGinnisszel szemben. Az ujjamat sem fogom megmozdítani az érdekében, erről már most biztosíthatom! — 249 —
