Tolna Megyei Népújság, 1968. október (18. évfolyam, 230-256. szám)
1968-10-13 / 241. szám
Csányi László: UTAZÄ ügy terveztük, hogy a szeptembert Jugoszláviában töltjük, a dalmát tengerparton és a bos- nyák hegyek közt, s bár végtére semmi okunk sem volt, hogy változtassunk tervünkön, minden másként lett. „A világtörténelem” — mondtuk kissé nagyképűen, holott osak önző nyugalmunkat féltettük, amikor a csehszlovákiai események közepette, melyeket a világ egyik felének mohó és sanda érdeklődése kísért, itthon maradtunk. Persze más okunk is volt. Sürgetett egy régi, szívünk szerinti meghívás is, s így voltaképp csak a városneveket kellett behelyettesítenünk: Dubrovnikből Szombathely lett, Szarajevóból Kőszeg, s a bosnyák hegyiek helyett be kellett érnünk a Ság sejtelmes látványával. Be kellett érnünk? — a tenta meg sem száradt a szón, s már szemrehányón néz vissza, hisz az elmarasztaló lekicsinylés helyett kettős öröm várt: a tájban hullámzó hegy nemcsak örömteli látvány, hanem egy vers, s egy kicsit az if jóság emléke is: Mész. sze sötétedik már a Ság teteje... A megfogalmazás pontos, a kora őszi reggelben valóban „sötétedik”, mintha csak Berzsenyi illusztrációja lenne, * az emlékezet egy másik verset is sodor melléje, Káldi Jánosét, a barátét, s most már e kétszólamú kórus kísér bennünket Kemenesalján: A Ság fölnyújtja fejét s figyel Úgy áll a kései aranyban, mintha él akarna búcsúzni, kincset szórva, elfogyva lassan. Mi is kapunk kincseiből, miközben a oélldörnölki templom barokk tornyai között lassan béleúszifc a végtelenbe és emlékeinkbe. SÁRVÁR. VASÁRNAP Sárvárt legszívesebben Sylvester János disztichonjával kö- Bzöntenénk, ezekkel a ma is oly frissen zengő sorokkal, hirdetve a hajlékony nyelv örömét, de az állomástól hosszú az út, s a kopár utcák sivársága lelohasztja kedvünket. Geschrey Sámuel nevére hívják fel a figyelmünket, aki Sárvár szülötte volt, de építményei közül csak a luterá- nus templom szerénységében is nemes klasszicizmusában tudunk megnyugodni. A katolikus templom szögletébe rejtett barokk oszlop szenvedő Krisztusa a XVIII. század elejének művészetét villantja föl, aztán semmi, csak a századforduló meggazdagodott ízetlensége, a magyar kapitalizmus gyatra kérkedése, melynek nem volt múltja — jövője sem —, s a hirtelen jött vagyon örökkévalóságának kényszerképzete szabta meg minden tettét. Sárvár — álig gondolhatunk másra ezen a vasárnap délelőt- tön —, tulajdonképpen csaknem valamennyi városunk példája: az európai kapitalizmus hullámai elsöpörtek mindent, népi hagyományt, barokk ízlést, latin műveltség sugallta klasszicizmust: a nemzetközi pénzforgalommá] együtt járt a nemzetközi ízléstelenség is. Mert nem szabad felednünk, nem magyar sajátossággal állunk szemben: a pénz hatalma jelzálogjogi fogalommá változtatott mindent, s az építészet, mely korábban a sziépség és hasznosság kettősségében élt, most a használati érték egyeduralma alá került. Kisvárosainknál különösen szembetűnő, legjobban az olyan városban, mint Sárvár, ahol évszázadok hagyományára települt, rá a kapitalizmus türelmetlensége. Mert ahogv a kopár házsorok végére érünk, egyszerre — mintha forgószín nádori állnánk —, kitárul előttünk a Nádasdy-vSr pompája. Óvakodunk attól, hogv a múltba képzeljük magunkat, de éreznünk kell, hogy egy folyamat áramlásában állunk, mely egyszerre jelenti Európát és a hazad ízlést, a hagyományt és a haladást. A mohácsi temető Ka- nizsay Dorottyája volt a vár asszonya, az ő lányát, Orsikát vette el Nádasdy Tamás, s körülöttük igazi humanista udvar alakult ki. Tinóni, Sylvester János, Dévai Bíró Mátyás, Abády Benedek, Szegedi Körös Gáspár, a kor tudós orvosa, voltak Sárvár vendégei, az itteni nyomdában készült Sylvester Gramma- ticája, Uj Testamentuma, itt működött Magyari István, s innen vitték vérpadra Nádasdy Ferencet. Történelemnek épp elég, s aki Donato Grazdoli szép kapuján belép az újjáépített várba, valamit visszakap a múltból. Pontosabban annyit, amennyiért érdemes megállni Sárváron és végiggyalogolni a vigasztalanul hosszú fő utcát. A díszteremben HRM mester képei, itt is, a torony második emeletén is Dorfmeister freskói: századok emléked válnak emlékké bennünk. Aztán, sokáig üldögélünk a hajdani várárok hatalmas fűzei alatt. Árnyak suhannak a múltból, a derék Sylvesteré, ki innen ismétli pattogó szavait: Bódogok el jövetek, vesszetek el gonoszok. De Bornemissza Péter szánakozó szava is felcsendül: Hallottam Becsben egy Sylvester Jánost, magyart, hogy / feslett felesége miatt sokat szenvedett. A hóri- horgas Tinódi olvad bele a nyárfák árnyékába, s egy véres emlék is feltűnik, Báthory Erzsébeté. Diákok közelednek, nagy csapatban, táskarádiók böm- bölésébe burkolózva. Menjünk is tovább. JÁff, ALKONYATBAN Felejthetetlen perc: az alkonyaiból kiemelkedik a jáki templom. így, távolból, egyelőre inkább tömegével hat, zömöknek tűnik és súlyosnak, s a nyugati Nap vízszintes fénye sem képes felemelni. De amint közeledünk, változik a kép, egyre valószínűtlenebbé válik a domb, megnyúlnak a tornyok, s az épület hatalmas tömege mintha fokozatosan veszítene súlyából. Amikor ott állunk roppant Salai előtt, már nem földbe gyökerezett falait érezzük, szinte a nehézkedési erőtől is megszabadult, s száll vélünk együtt, az álombéli alkonyaiban, s eggyé válik múlttal és legszebb emlékeinkkel. Mi a titka? Névtelen mestere számára a táj nemcsak háttér volt, hanem éltető környezet, mellyel egy ütemre dobbant szíve: a tájjal együtt építkezett, a környezetet is az építészet elemének vette, meghatározó tényezőnek, melyhez alkalmazkodott, s ezzel a táj is alkalmazkodott szándékához. Ezt éreztük a Keszthely meleltti Egregy templománál is, s fokozottan éreztük a jaki domb ragyogásában. A középkor embere talán Istenhez érezte magát közelebb ezen a dombháton, mi a természet és az emberi munka szép egységét csodáljuk, s hódolunk az ismeretlen mesternek, aki a környező természetet igyekezett gazdagítani, miközben — magasabb fokon — maga is egyévált vele, hogy immár nem is nevét kutatjuk, mert beérjük — de menynyire beérjük! — a szépségnek ezzel a bonthatatlan egységével, amelyben mű és mester, természet és tervezett formák boldogan találkoznak. A véletlen folytán pontosan tudjuk, hogy a jáki templom mikor készült el. Omodé győri püspök egy birtokügyben kiállított oklevélben említi, hogy a feleket 1256. május 2-án a kolostortemplom felszentelése alkalmával eskette meg igazukra. Az oklevelek alapján élég pontosan nyomon követhető későbbi története is, egész a századfordulón végzett Schulek-féle restaurálásig. Amit nem tudunk, az építők neve. Megtaláltak ugyan néhány kőfaragójelét, ezek azonban csak a kváderfaragók köny- nyebb elszámolásait szolgálták, semmi egyebet. A középkor művésze, az Ismeretlen Művész, aki nem szerénységből rejti el nevét, s becsvágya hiányára is rögtön rácáfol maga a mű. S nem is fontos más, csak az alkotás, melyet mintha a természet szava hívna életre, környező világába olvad, azt egészíti ki, vagy pontosabban, annak ad értelmet. Megilletődve állunk a hatalmas épület előtt, mely úgy magasuk művészetünk kezdetén, mint bíztató jel, tudás és szorgalom, ízlés és kitartás múlhatatlan emléke. De vajon ennek látták-e az itt átvonuló török hadak, a prédára váró janicsárt elfogta-e az emberi munkának kijáró áhitat, s ha most idevetődnék egy madagaszkári, vagy egy kínai, alkotást látna-e benne, vagy pedig csak bizonyos köbméter faragott és egybeillesztett követ? Úti társnőm szorgalmasan fényképez, kívánságára Káldi Jancsival közre kell fognunk a kaput őrző oroszlánt is. Megdicsőülten állunk az ereszkedő Nap fényében, s Faust szavait ismétlem: Verweile doch, du bist so schön, — ha ugyan pontosan emlékszem. Mert a pillanat valóban ünnepi s szívesen maradnánk is. De már a jáki fiatalok is készülődnek, akiknek a templomtér vasárnapi találkahely, szövődő szerel meg színtere. Mert itt a dombon nemcsak a múlt áll előttünk, hanem a jövő is: új házak során nyugszik meg a szem, példázva, Rogy az építőkedv soha nem apadt el, s aki szétnéz a dombtetőről, joggal érzi, hogy ez a szép falú örökké élni fog. (Folytatjuk) . 4 r ~.v.v,v • '■\\A . SZILY GÉZA RAJZA MWÁSK PÁL: ősz Miit teknőbem firösztitt kisgyerek, fekszem hanyatt az asz arany vizében: köröttem sak fényié váliú testvérem, pufók kis bokrak, vétem furdenek. Anyókás erdőhang zsang szerteszét, bádoghangszert használ ezernyi szöcske, virág szín lobban mindenütt z zöldbe, és szívre hajién kék még fönt az ég. A törvény itt öröktől fogva áll: .-Szenteljetek mag égi, földi szépet, s adassék minden élőnek kímélet!” Lent zúg a város, tarka fénye vár. Fölál lak, g árnnyá lett ember-mivoltom kelletlenül botorkál át a lomban Gyula emléke Fiatalon, harmincéves korában halt meg, ötven évvel ezelőtt, de máris tisztává forrt, megérett tehetség birtokában. A törzsökös magyar középnemességből származott, s osztályának legértékesebb kvalitásait hordozta magában örökségképp: a kulturális érzékenységet, haladásvágyat, felelősségtudatot, s a bírálat parancsoló ösztönét. Annak a típusnak egyenes utóda, amely egy-egy Kármán, Kazinczy, Kölcsey alakjában kihalni látszott, s amelyet a múlt század második felének hanyatlása eltemetett, de Justh Zsigmondiban és Kaffka Margitban újra éledt, benne pedig utolsó sarjára lelt. Legközelebbi rokona Kaffka; mint a századeleji nemzedék legjobbjait, őt is a magas nyugati műveltség, haladottabb társadalmi formák kívánása sanyargatja, s szabadulni vágyik a magyar élet porából. Ezt jelzi első regényének címe: Porban, hőse ő maga, de korszerű típus is, érző, ideges lélek, tettre vágyó és tettre képtelen, önemésztő és vágyait dédelgető. Kaffka a női, Török a férfitípust rajzolta meg olyan művészi sikerrel, hogy a késői korok majd hozzá járhatnak tanulmányozni. K regényében a társadalom, a környezet rajza még csak háttér, hőse bukásának belső okai vannak: a tétlenség, az idomulni nem tudás, és így öngyilkossága, melyet gyermeke születése napján követ el, szimbólikussá válik: az önbírálat ítéletének végrehajtása. Második, s egyben legjobb regényében, a Zöldköves gyűrűben a tárgyat nemzedék-regénnyé szélesbíti, a társadalomnak már funkcionális szerepet juttat benne, s megmutatja a kibontakozás útját: a nemes úrnak bele kell illeszkednie a megváltozott rendbe, polgárrá válnia. Hőse, vál- ! ságok, belső küzdelmek árán, veszni hagyja birtokait, lemond JÁNKOVICH FERENC: Örök-űzo harc Megüzentem a bús emberiségnek: arcunkra játszva fest új orcát az erő. egyensúly, bátorság, — szürcsölve titkos forrását a létnek. Nemcsak, mikor támadnak, vagy ka védnök ha mohó lángra gyűl a száraz elme — Vallom, hogy a lét egyetlen értelme: a végső gyöngy, amelyhez nem ffiz érdek. Ha bárhonnan lángvesszőkkel űznétek: utamat én akkor is végig futnám, ilyen a vállalt sors a költők útján — Az én dolgom a szeretetben ébredt igazság, még a halálban is élet — eszmény s valóság örök-űző harcán. bárói címéről, hivatalt vállal, s lelkiismeretesén teljesíti kötelességét Török, látjuk, szigorúan veszi a bírálat parancsát, olyannyira, hogy harmadik, íróilag is gyenge regényében (Egon) túllő a célon, túlkompenzálja a lelkiismereti kérdést: arisztokrata hőse mintegy fordított kikeresztelke- dés útján „asszimilálódik”: áttér a zsidó vallásra, zsidólányt vesz feleségül és boltot nyit. Egyéb munkái (Ikrek című regénye és három kötetnyi elbeszélése) változatos tárgyúak és egyenetlen értékűek, némelyik a kezdet, az Indulás jegyeit viseli magán, gyakran kfsérletszerűek, vagy szeszély szülötteinek látszanak, de ahol eléri saját legmagasabb szintjét e kis műfajban is nagy regényeivel egyértékűt, s jelentősei alkot (Fehér virág). Török sokáig az irodalom peremvidékén élt, újságíróként robotolt, nyomorgott, s a küszködés felőrölte szervezetét. Két nagy regénye élete utolsó esztendeiben (1917—1918-ban) jelent meg, s velük egy csapásra „beérkezett”. 'Mohón élvezte az erkölcsi és anyagi sikert, habzsolta a bort, a szerelmet, de későn; hirtelen szívszélhüdés ette meg. Különös, hogy a Nyugat írói köre nem fogadta be, legalábbis nem állt melléje, holott Kaffka és Móricz közt volt és van a helye. Az elismerés is sokáig késett, negyedszázadba telt, míg Féja Géza méltatta érdeme szerint, sőt egyenesen Ady „közvetlen közelében” jelölte meg helyét (1943), s megint másfél évtized múlt el Galsai Pongrác tanulmányáig (1957), melynek zérósorai történeti távlatba illesztik alakját és életművének jelentőségét. „A zöldköves gyűrű*’ íróját méltán neveztük a nemesi irodalom utolsó, nagy magyar képviselőjének. Minden idegszálával érezte osztálya pusztulását, csak ahhoz nem volt ereje, hogy ezt a pusztulást végérvényesnek hirdesse. Az orvoshoz hasonlított, aki hozzátartozójának halálos betegségét felismeri ugyan, de a beteggel együtt magát is áltatja a gyógyulás lehetőségével, s fájdalomcsillapító szereket javait Kimondja a diagnózist, a következtetéseket azonban elferdíti. — Halála —- szerepéhez híven — szinte a történelem óraütésének pillanatában érte utol. 1918 őszén halt meg, azon a napon, amikor Tisza bejelentette, hogy a háborút elvesztettük. Halála napján ért meg az idő, s szóródott szét végképp az osztály, amelyet gyakran korholt, de amelynek életképességével váltig vigasztalta magét. VÁRKONYI NÁNDOR
