Tolna Megyei Népújság, 1968. szeptember (18. évfolyam, 205-229. szám)
1968-09-13 / 215. szám
A paksi gondokról Válasz a közvélemény kérdéseire A Tolna megyei Népújság ez év áprilisában közvélemény-kutatást végzett olvasói körében. A lapról alkotott vélemények mellett — mintegy segítségként — kértük azt is, írják meg, milyen problémák foglalkoztatják az olvasókat, mely területekről kiktől várnak kérdéseikre válaszokat. A szerkesztő bizottság és kiadóhivatal e tanácsokat, kéréseket megszívlelve folyamatosan módját ejti, hogy az illetékesekkel megbeszélve, a problémákra választ adjon. A következő beszélgetést Aradi Imrével, a Paksi Községi Tanács elnökével folytattuk a közvéleménykutatás során felmerült kérdésekről. — A tanácselnöktől megkérdezném azt, ami egyéni problémám is, mikor lesz Pakson a Péter utca „kinyitva?” — hangzik a kérdés. — A kérdés jogos — mondta elöljáróban Aradi elvtárs — hiszen ez mintegy 2 éve húzódó probléma. Akkor indult meg ugyanis azon a területen a lakásépítkezés. Azóta több mint 10 lakóház épült. S a lakóknak nagyot kell kerülniök, hogy lakásukhoz jussanak. — Már a kezdet kezdetén szerettük volna a megfelelő közlekedést biztosítani az új épületcsoporthoz: Ha pénzünk lett volna, már akkor megkezdjük. Ennek hiányában nem tehettük, hiszen a tervezési költségek mellett, kisajátítási eljárást is kellett indítani. — Ezeket az előfeltételeket ez év tavaszára biztosítottuk. De mégsem indulhatott meg a munka, éppen a kisajátítási eljárás végleges rendezése miatt nem. Hiába volt meg a terv, a feltétlen szükséglet, a megoldáshoz a pénz, a kisajátítási eljárás nem ment könnyen. Nem mindenki egyezett bele első szóra, hogy területéből az út céljára bizonyos részt elvegyünk. — Végül a kisajátítás egy fellebbezés folytán július óta húzódik. Akkor pedig már a pénzünk is megvolt a rendezésre. Vissza kellett mondani. A fellebbezés kapcsán a végső döntést most várjuk a megyei tanácstól. Ha ez a munkálatokra kedvező lesz, nagyon hamar végét tudjuk vetni a jogos és általunk is kívánatosnak tartott probléma megoldása körül zajló huzavonának. — Megkérdeztetném, hogy a paksi Béke-szállót műemléknek tart.ják-e, vagy patfcänyfeszeßnelt? Wem Sríana belsőleg is tatarozni és szállodának használni — így szól egy másik paksi kérdés. — Közel egy évtizede vagyok a tanácsnál — mondja Aradi elvtárs — azóta szívügyemnek tekintem ezt. De megmondom őszintén, tehetetlenek vagyunk. Kilónyira gyűlt már az akta ebben az ügyben, s a rendezés mégis a holtponton van. A végleges rendezésre sincs sok reményünk. — Az igazság az, hogy a felújításra több millió forintra volna szükség, ami nincs. Nekünk a többi állami házak javítására is gondolnunk kell. amire 360 ezer forint áll rendelkezésre egy évben. Ezenkívül egy-egy nagyobb javításhoz tud segíteni a járás és a megye. Mindezt elvinné ez az egy épület, amit nem ér meg. Legalábbis, ahogy a Műemlék Felügyelőség gondolja. Velük van sok vita, a velük folytatott levelezés duzzadt fel kilónyira. Az utóbbi időben már nem is válaszolnak javaslatainkra. — A lényeg az, hogy sem felújítását — számunkra gazdaságos módon — sem bizonyos változtatásokkal történő újjáépítését nem engedélyezik, de maguk sem tesznek semmit a műemlék helyreállításáért. — Amit lehet azért megteszünk. A belső részt a bérlő rendbe tette. A tető azonban életveszélyes, ezért a szállodai rész használhatatlan. — Nem rajtunk múlik — mondja befejezésül Aradi elvtárs — hogy az ügy húzódik, halasztódik. SZALAI ENDRE Ki lesz a harmadik? z idős nő vizsgálódva nézte, mintegy „lei- mérte" az újonnan érkezőt. Bőröndje külföldi, útiruhája is külföldi szövetből készült — morfondírozott —, de látszólag úgy tett, mintha nem érdekelné más, mint a regény, amit olvasott. Az érkező lerakta holmiját, illedelmesen az ágyban fekvőhöz ment és bemutatkozott. Elmondta, hogy a szomszédos megyéből jött a harkányi reumakórházba, ahova mozgásszervi panaszokkal utalták be. — Lenne szíves megismertetni a házirenddel. Itt még nem voltam, nem ismerem a kialakult szokásokat, — mondta. A néni szemmel láthatóan felengedett. Elsorolta, mikor van a vizit, mikor és hova kell menni és tüzetesen, szakavatottan beszélt az egyes betegségekről, kezelési módokról, öt — úgymond — minden évben itt gyógykezelik. Tulajdonképpen a harkányi gyógykórháznak köszönheti, hogy még él, mozogni tud, és legyen nyugodt az új beteg is, mert itt mindent elkövetnek, hogy meggyógyuljon. — Az étkezéshez fel szoktunk öltözni, ebéd után három óráig csendóra van, s utána kilenc óráig, akinek kedve van, kimehet. Az új beteg, miután figyelmesen meghallgatta a néni mondókáját, bőröndje kirámolásához fogott, a néni pedig könyve után nyúlt. Mindegyik úgy tett, mint aki nagyon bele van merülve dolgába, de titkon tovább méregették egymást, — Vgy látom, nem hozott táskarádiót, és ez jó, mert legalább csend lesz. Némelyek egy percig sem tudnak meglenni táskarádió nélkül és képesek azt egész nap bömböltetni — kezdett beszélgetni az idősebbik. Én kifejezetten a csendet szeretem és szívesebben olvasok, mint beszélgetek. — Magam is szeretem a csendet és szívesen olvasok. — Nem dohányzik? Nem láttam sem öngyújtót, sem cigarettatárcát magánál? — Nem, nem dohányzom, legalábbis rendszeresen nem. — Ez jó, legalább nem rontja a szoba levegőjét. A szobarend ugyanis előírja, hogy a betegszobákban tilos a dohányzás, de sokan nem tartják be. Az osztályos orvos, vagy a nővér nem állja meg szó nélkül, ha észreveszi, de némelyiknek hiába beszélnek, falra hányt borsó. Az ilyeneket, ha rajtam múlna, azonnal haza- küldeném — mondja szigorúan. Lujzi néni előtt — így hívták az idős nőt — két dolog tisztázódott, de még mindig volt egy olyan kérdés, amely fantáziáját igen élénken foglalkoztatta. P-né, az új beteg testes fehérnép — állapította meg. Az ilyen testalkatú nők alvás közben horkolni szoktak. No bizony mi lesz, ha ez az asszony elkezdi húzni a nyúlbőrt? Vége lesz a nyugalomnak, a jótékony alvásnak — morfondírozott —, de úgy döntött, egyelőre nem feszegeti ezt a kényes és a betegszobákban sok vitára okot adó kérdést, megvárja, míg visszaérkezik a második számú szobatárs, Magdi, s akkor majd együtt szegezik az új betegnek a kérdést. — A mai napra végeztem a kezelésekkel — nyitott be a második számú szobatárs. Gyorsan elsorolta, túl van a súlyfürdőn, a galvánon, sőt már az injekciót megkapta és a masszázst is „felvette”. Közben észrevette az új szobatársat és zavartan elhallgatott. Lujzi néni hamarosan feltalálta magát, bemutatta az új beteget és gyorsan bekonferálta, amit eddig megtudott róla. — Képzelje, az új beteg nem hozott magával táskarádiót és nem is dohányzik. Egy dolgot azonban még nem tudunk, és ha nem haragszik, most megkérdezném, s a kérdező úgy látta, hogy Lujzi néni nézése a vastag pápaszem mögött harciasra változott. — Tessék csak kérdezni, bármi legyen is az. Elvégre hetekig szobatársak leszünk. Nem árt egyet-mást a kezdet kezdetén és melegében tisztázni, — jegyezte meg. — Mi eddig jól megvoltunk, az elődjével sem volt bajunk, fiatal létére alkalmazkodott hozzánk, — kezdte körülményesen. — Őszintén szólva féltünk a változástól, hogy vajon ki lesz a harmadik. Ezen nem szabad csodálkoznia, ebben a kórházban rengeteg ember megfordul, az ország minden tájáról jönnek ide. Sokan azt hiszik, hogy üdülőben vannak, holott ez kórház és annak megfelelően kell viselkedni. Azt már tudjuk, hogy kedves betegtársunk szereti a csendet és nem dohányzik, de megkérdezném, szokott-e horkolni, igen, vagy nem — mondta, s látszott rajta, örül, hogy túl van a kényes kérdésen. — Nem, nem szoktam — válaszolt habozva a kérdezett, de azt nem tudom, nem tudhatom, milyen hatással lesz rám az új környezet. Minden esetben nyugodtan szóljanak, ha úgy tapasztalják, hogy valami nincs rendben. A három nő majdnem három hetet töltött együtt szép egyetértésben. Időközben Lujzi néninek, majd Magdinak telt le a három hete. A régi betegek elmentek, az új régi lett, és úgy, olyan érzéssel várták az újonnan érkezőket, ahogy annak f dején őt várták a szobatársai. A betegszobák örökös témája foglalkoztatta őket is: milyen lesz az új beteg, csendes, vagy hangoskodó. Szeret-e rádiózni, cigarettázik-e és horkol-e. És az új beteg megérkezett. Első dolga volt, hogy bekapcsolta a rádiót, majd rágyújtott egy cigarettára és aztán fogott hozzá bőröndje kicsomagolásához. Utána — úgymond — mivel egész éjszaka utazott, lepihent. Arra kérte a szobatársait, ne zavarják és az ebéd miatt se keltsék fel. Alig tette le fejét, mély álomba merült és úgy fújta a kását és horkolt, d'e -úgy. hogy még a szomszéd szobába is áthallatszott. A szobatársaknak nem kellett a kényes kérdéseket külön-külön tisztázni, mindenre megkapták a kimerítő választ. Nem volt vesztegetni való ideje, mert legkésőbb egykét perc múlva újra elhalad előtte a kocsi, ellenkező irányban. Addig el kell határoznia, hogyan járjon el a lsét gengszter ellen. Minden eshetőségre készen kinyitotta revolverének tokját. William van Horn városi tisztviselő éppen akkor ment hivataláoa és szokás szerint megállt, hogy mint minden reggel, elcsevegjenek néhány percig Ezúttal azonban nem jutott szóhoz., mert Meredith idegesen rászólt: — Tűnj el innen. Bili. de gyorsan! Könnyen lehetséges. hogy hamarosan lövöldözés kezdődik. Rajta, rajta, tűnj el gyorsan! Közben a Chrysler megfordult és lassan az útkereszteződés felé gördült. Meredith intett a vezetőnek, álljon meg. — Szóval ezt az irányt kövessék — magyarázta. — Maradjanak meg a 6-os számú országúton, akkor eljutnak New Yorkba. Igyekezett minél barátságosabb hangot megütni, közben szeme mohón vizsgálta a kocsi belsejét. Megpillantotta a — 139 — vadonatújnak látszó nagy bőröndöt. Vajon mi lehet benne? Talán éppen a milliós zsákmány ... Gusciora gázt adott, a kocsi elindult. Meredith futásnak eredt, futólépésben tette meg hivataláig a nyolcvan métert. Felhívta Athen, a legközelebbi városka rendőrségét, közölte, hogy két gengszter van útban arrafelé egy fekete Chrysleren, és kérte, tartóztassák fel őket. Azután szolgálati kocsijába vágta magát és teljes gázzal elindult a két gengszter után. Athen előtt két keresztbe állított rendőrségi kocsi zárta el az országutat. A kocsik mögött hat rendőr állt lövésre tartott géppisztolyokkal. Felszólításra O’Keefe és Gusciora ellenkezés nélkül kiszállt. — Mit jelentsen ez? — tiltakozott O’Keefe elkeseredetten. — Mit akarnak tőlünk? — Nyugalom — intette le az egyik rendőr. — Majd megtudja idejekorán. Időközben Meredith is odaért. O’Keefe neki is feltette a fenti kérdést. — Tudni akarjuk, kicsodák maguk és mi keresni valójuk van Pennsylvania állam területén — válaszolta. — Bostoni telekügynökök vagyunk, Chicagóban volt dolgunk, s most New Yorkba utazunk, onnan pedig haza, Bostonba — magyarázta Pápaszemes. — Nem Joseph O’Keefe a neve? — kérdezte Meredith. — Az a nevem, de miért... — Társa pedig Stanley Gusciora? — Igen, de most aztán már engedjen utunkra. — Lassan a testtel. Ráérnek később is útnak indulni. Egyelőre velem jönnek, vissza Tovandába. — Nem tartóztathat le ok nélkül. Mit követtünk ei? — tiltakozott O’Keefe. — Azt majd megtudják, ha eljön az ideje. Athéni kollégái segítségével visszakísérte Tovandába, és a városi fogda egyik cellájába zárta őket. — 140 — O’Keefe dühöngve követelte, engedjék meg, hogy érintkezésbe lépjen egy ügyvéddel. — Nyugalom, csak nyugalom — utasította rendre Me- redith. — Annak is eljön az ideje. Okot keresett, ami feljogosítja a két letartóztatott gengszter bőröndjének átkutatására. Hamarosan meg is találta. Eszébe jutott, hogy ugyanaznap a kora reggeli órákban Clarence Jakway jelentette, hogy kertjéből ellopták fűnyíró gépét. Meredith nyomban átsietett David McNeal békebíró hivatalába. — Kérem, állítson ki engedélyt két letartóztatott személy holmijának átkutatására. Azzal gyanúsítom őket, hogy ma a kora reggeli órákban ellopták Clarence Jakway pázsitnyíró gépét. Ä két gyanúsított neve Joseph O’Keefe és Stanley Gusciora. Azonnal megkapta a motozási engedélyt, s visszament vele a fogdába és O’Keefe orra alá tartotta. — Feljelentést kaptunk, hogy egy fűnyíró gépet loptak s ennek alapján engedélyt kaptam holmijuk átkutatására. — Megőrült! — dühöngött O’Keefe. — Fűnyíró gép nem is fér el a bőröndben! Miért nem tart mindjárt személyi motozást? Hátha a nadrágzsebembe rejtettem a gépet! — Itt a kutatási engedély, tehát ne ellenkezzen, ne okozzon fölösleges nehézségeket. O’Keefe kétségbeesetten tördelte a kezét. — Mit kezdenék egy fűnyíró géppel? Hallgasson meg, az Isten szerelmére... Csakis félreértésről lehet szó! — Nyissa ki a bőröndjeit, akkor majd kiderül a félreértés. — Nem, nem, ezerszer nem! — kiáltott O’Keefe a 'megőrülés határán. — Követelem, engedje meg, hogy előbb egy ügyvéddel beszélhessek. Jogom van rá. — Szóval kényszerít, hogy erőszakkal nyissam fel a bőröndöket? — 141 — POZSONYI IGNÁCNÉ
