Tolna Megyei Népújság, 1968. szeptember (18. évfolyam, 205-229. szám)

1968-09-01 / 205. szám

Dávid József

I

EL JÉG yZÉS

Azt írja az Édes: mit szólnék ahhoz, ha ő férjhez menne? Van a faluban egy igen jóravaló özvegyember. Talán még emlékszem is rá. Egy bizonyos Kő Antal nevezetű. Ott lakik a Kakas-domb alatt. Darabka szőlője, fél háza is van. De ami a legfőbb, nyugdíjképes tsz-gazda. Már kétszer is járt nálunk. De ő — mármint az édesanyám — csak elküldözgeti, mondván: a fiam tudja ezt.. Hát mondanám meg, hogy mi legyen?

Azonnal expressz levelet küldtem, amiben áldásom adtam rájuk.

Három nap múlva jött a válasz:

Ha tehetem, menjek haza. Akkor Kő Antal tiszteletét tenné nálunk.

Derültem egy kicsit, de aztán elröstelltem magam és gyorsan táviratot küldtem: vasárnap otthon leszek.

bentünk, mint a kitollasodott madarak a fészekből. Pedig hogy fogadtam én is: nőjek csak meg édes. Majd aranyba, bársonyba öltöztetem én. Mosolygott. Tudta ő jól, hogy mire a magunk gazdái leszünk legfeljebb egy karton • szoknya ha lesz abból a bársonyból. Aranynak meg ott lesznek az unokák.

— Talán csak nincs valami bajod? — töltött a poharamba, s ijedten pislogott. Könnyes lett a szeme. Kötényéhez kapott, aztán mintha csak védekezne:

— A jázminbokor már megint kiszáradt a sírján. Pedig azt szerette szegény, nyugodjon. A tavasszal rózsafát ültettem. Már virított is a nyáron. Mert ugye lo- csolgatom... ne félj... azért ki- járogatok én majd oda.

Hirtelen elhallgatott. Kopogtak az ajtón.

— Gyertek már — hivogatott anyám az ajtóból, de Kő Antal még befelé menet elmondta, hogy az öreg, félig elszáradt körtefái is kiveszi. Helyébe barackot ültet. Az hamar terem...

Ott bent, az asztalnál — amíg ettünk — elnézegettem egy kicsit. Magas, kissé görnyedt hátú, szikár öregember. Olyan, mint amilyen az apám lehetett volna ha élne. Szájára csüngő deres bajuszáról, kezefejével törölgette az ételmaradékot Amikor a poharát emelte, anyámra nézett, s kínálta.

Anyám durcáskodott, adta a rátartit. Fejével nemet intett. Mondta, hogy szédül tőle. Nekünk is elég lenne már, s mintha a szeme fényével bátorítaná is jövendő emberét — szólj már, kezd el, ahogy illik, hiszen azért jött. haza a fiam.

— Csak beszélgetünk — néz

GALAMBOST LÁSZLÓ:

rji //

1 uz

SZILY GÉZA RAJZA

Anyám az állomáson várt.

Reszkető kézzel csimpaszkodott a nyakamba, s még ki sem bontakoztunk az ölelésből, máris mondta:

— Ugye édes fiam... azért... nem vetel meg. hogy vénségem- re..,

Szerettem volna ölbe kapni és dalolva, fütyülve szaladni vele végig a falun, hogy lássák: az én édesanyám nem is 68 éves, hanem egy viruló arcú kis menyasszony. Hogy a fekete delinkendője tulajdonképpen hófehér fátyol.

— Majd megismered. Derék ember. Ángyod is azt mondja, jól járnék vele. Megcsinál az mindent. A nyáron szőlőt is oltott nekem. Megreperálta a kaput, a disznóólát. .. hiszen tudod, hogy pocsékba volt a ház körül minden. Megfizettem én neki. Kínáltam egy kis borral. Hát csak megült... Mondogatta a sorsát, én meg az enyémet. Na jó, jó. Félre ne értsd... Igaz, hogy mondtad, menjek. Hívtatok. De ugye, mit is csinálnék én abban a városban? Itt szeretek én lenni csak a hegy alatt... Aztán hát Antal is mehetne... Nagy gyerekei vannak. .. Ki erre, ki arra. Azt mondja: amíg a kezét fel tudja emelni, nem szorul ő egyik gyerekére sem. De még azután is meglesz, mert ugye most nyugdíjat fog kapni... nekem is küldik azt a 260 forintot. Meg a kis szőlő... Ez, az, valahogy meglennénk. ..

— Hát én ennek csak örülni tudok, édesanyám — mondtam őszinte lelkesedéssel, ahogy haza- értünk.

Repdesett körülöttem, és szaladt a kamrába, pincébe. Terítette az asztalt.

önkéntelenül is édesapámra gondoltam, akit jószerint nem is ismertem, mert négyéves sem voltam. mikor elvitte tőlünk a halál. Anyám éppen gyerekágyas volt a harmadik húgommal. Később többször is férjhez mehetett volna, hiszen jó dolgos és szép asszony volt, de nem! Az ő gyerekeit ne lökdösse mostoha. Negyvenhárom évig hordta az özvegységet. Mi meg — amikor keservesen felnevelt — csak szétreb11^1

Úgy elpirult, mint egy hajadon. Kezét a szájához kapta, majd kötényén igazgatott, s riadtan nézett rám.

Hangosan mondtam, hogy: szabad!

Bizony énmár megnem ismertem volna Kő Antalt, — aki kezet szorított velem. Amikor anyám helyet mutatott neki a karos ládán, kérdezte, hogy vagyok. Én meg mintha csak megnémultam volna.

Dühös voltam magamra, mert a vonatban szépen elgondoltam, hogy kedvesen, melegen fogom köszönteni a kérőt, dicsérem okos elhatározását, meg efféléket, de mintha csak leragasztották volna a nyelvem. Anyám mentette a helyzetet, aki borral kínálta leendő mostohám, s közömbös dolgokról kezdett beszélni.

Pár perc múlva már politizáltuk, de hogy kifogyott a bor, invitáltam, hogy jöjjön le ő is a pincébe.

Kő Antal aztán ott lent a pincében elkezdte:

— Mondom anyádnak még a nyáron, búcsú előtt való nap, hogy egy fedél alatt tán mindkettőnknek jobb lenne. Hát csak rám csap azzal, hogy mit gondolok én? Mondom, ahogy dukál. Akkor meg, hogy húztam volna magamra tisztességesebb gúnyát — mert ugye munkából hazafelé jöttem — aztán lennék józan. Mert biztos teliszlopáltam magam a vejem pincéjében. Pedig hidd el fiam, még víz sem igen volt akkor nap a számban. De mit tehettem volna? Még székkel sem kínált ez a te kardos, jó anyád. Azért csak idevett a szívem. Már neked úgy mondom el, ahogyan volt. Igaz, egy kicsit érződött rajtam az ital. Búcsú volt. Kaptam én megint. Azt mondta, hogy megírja neked. Miért nem hagyom én őt békén?

Koccintottunk. Aztán még folytatta volna, de anyám leszólt, hogy hűvös van, megfázunk. Hát feljöttünk.

Az udvaron megállt, s a dorongfa rakásra mutatott:

— Ezt is én szereztem neki. Fuvarral együtt 400 forint. Kecskés, a szomszédból mindjárt mondta, hogy adna érte 600-at i6. Van esze a csipásnak. Többet ér ez majd nekünk. Négy culáp k‘- jön belőle, aztán egy csomó karó. Lesz ebből vagy háromszáz karó is. Meghasogatom én azt..

Lépett vagy hármat, aztán a házra intett:

— Ezt is rendbe kell hozni, fiam. Már majdnem mindenkié takaros a faluban. Ez se legyen itt csúfságnak. Mert még az éjszakába sem tud elbújni, hiszen villany ég a kaputok előrbt Úgy gondoltuk anyáddal, hogy az én fél házrészemet eladnám ő meg a szőlőt. Elég nekünk az is, ami az enyémen terem. Aztán rendbe ''sizük a házat. Van nékem egy 'ó kőművesmester cimborám a szomszéd faluban, megcsinálja az szépen,,.

engesztelő tekintettel édesanyámra és újabb mondókába kezd.

Gonosz nevethetnékem támad. De anyám int. Ki keil azt várni türelmesen, amig Kő Antal szabályosan megkéri a kezét.

Ez a pillanat sem várat sokáig magára:

— Akkor — kezdi az öreg felállva és ünnepélyes hangon — mit szólnál hozzá fiam? Mert én... ugye tőled kérhetem meg.

Bizony én nem tudtam szólni. Megölelgettem őket, és kezüket egymásba fontam.

Felborítva jászol, boglya, sír a szalma tüzes tornya. Juli néne seprőt patkói, meszet fröcsköl piros kontya.

Tűz táncol a levegőben, kárminvörös lepedőben, árny-csuklyások közre fogják, banya ül a kereplőben.

Suttyan a víz kakastolla, zsugorodik jászol, boglya, patkó úszik, füstös haj lóg bikanyakra csavarodva.

Fekete István :

Jó ember

Vannak kíváncsi olvasók, akik megnézik a könyv vagy elbeszélés végét, hogy jól végződik-e. Ezeket az érzékeny lelkeket megnyugtatom, ez az írás jól végződik és elárulom egyúttal, hogy a címben jelzett „jó ember” — én vagyok.

Elég későn jutottam hozzá, mert eddig mindenféle más címeket viseltem, amelyekről szerénységből csak keveset írok. Valamikor például jó atyám, ha megérkezett valahonnét, azt kérdezte:

— Itthon van az a „lókötő”?

Egyik drága, öreg tanárom pedig valamely helytelen cselekedetem után azt mondta:

— István, címeres akasztófavirág voltál és az is maradsz! — Ebben a megállapításban csak a címer adományozásának örültem, mert addig nem volt címerem és ezt nagyon nélkülöztem.

Ezek a régi címek is tetszettek nekem, de nem annyira, mint ez az új, amelyet ismeretlen atyától kaptam, aki kerítésünk mellett ment kisfiával és ablakomra mutatott:

— Látod, kisfiam, itt jó ember lakik.

Olyan meggyőződéssel mondta, hogy elhittem, s azóta érzem is, hogy jó ember vagyok.

A jóemberséghez fészekodúk kellenek, madáretetők az ablakba, napraforgómag (tökmag is jó), faggyú vagy szalonna (nem sózott) és mindezek megszerzésére bátorság és akarat. Az utóbbiak fontosak!

Az ismeretlen jó atya azért mutatott ablakomra, mert etetőimre úgy szálldostak a cinkék, rigók, csuszkák (népszerű nyelven: kurtakalapács ...), mint kaptárba a méhek s az éjszaka elveszett kalóriájukat akarták sürgősen pótolni.

Jó embernek lenni, bár felemelő érzés — nem mindig könnyű. Alázatosság is kell hozzá. Egyik

barátom —\ akitől napraforgómagot szoktam kunyerálni — például azt mondta, hogy nem csodálkozna, ha legközelebbi látogatáskor napraforgós pozsonyi hifiivel kínálnánk meg. Szóval meggyanúsított, hogy nem a madarak eszik meg az olajos magvakat, hanem kedves családom és vendégeink.

A sértést alázatosan lenyeltem és nyugodtan hivatkoztam madaraink nagy létszámára, mert körülbelül száz ilyen kis kosztosom van.

De még a nagymérvű napraforgómag-fogyasztás mellett is vannak zökkenők. Olykor úgy felemelkedik a fogyasztás, hogy egy szép este váratlanul elfogy az ennivaló és reggel már nem tudok etetni.

Most jön a bátorság, mert erre is szükség lehet.

A jóember jelölt fireg, forog ágyában, aztán zajtalanul felkel és kioson a kamrába, melyet spájznak nevezünk. Kioson és vacog a foga, mert a kamrában hidegebb van, mint kint és ő nem kelthet gyanút komolyabb öltözködéssel.

A kamra polcán egy tálban kockára vágott nyers szalonna van előkészítve másnapi olvasztásra. A kockákból hősünk tíztizenöt darabkát papírra kotor és a tál készletét megfelelően rendezi, hogy a hiány fel ne tűnjék . . . aztán akkorát tüsszent, hogy a befőttek hólyagpapírja majdnem beszakad.

De reggel aztán nagy az öröm, s az etetőkön olyan dobolás; ko- pácsolás kezdődik, hogy alig tudom megírni jóemberségem egyszerű történetét. Nem baj! A kis kék-sárga kabátkák alatt telik a begy, virul az élet és nekem is részem lesz a kiáltásban, amikor a kis cinkék azt kiáltják, hogy — Pipitér, pipitér! — üdvözölve

azt a kis virágot, melynek tudományosan százszorszép a neve, de a cinkék ezt még nem tudják.

Minden elképzelhető helyen meghúzódnak, ahová nehezebben oson be a nyest és valami kóborló menyét. Bevallom azt is, hogy a madárkák leleményessége több ízben erősen próbára tette büszkeségem is, mert egyesek a teraszon kitömött túzok farka alatt helyezkedtek el, megfelelő fészket csinálva a pompás madár tollai között. A benne rejlő molytenyészetet azonban nem bántották.

Csodálatos trófeám ezáltal kissé eltorzult, vadászbarátaim azonban még így is megcsodálják a hajdan tizenhét kilós madarat és a másik falon elhelyezett zord vadmacskakandúrt, amely — érthetetlen! — szintén évről évre kopottabb lett. Mi van ezzel a macskával? ...

Egyszer aztán megtudtam. Csendesen üldögéltem a teraszon, és gyönyörködtem a két kis cinegében. Izgatottan -tanácskoztak egy darabig, s mintha a kis „asz- szony” azt mondta volna a „fércnek:

— Eredj csak nyugodtan, ez nem bánt, ez jó ember ...

— Szabad? — cippantott a

„férj” és felre-pülve a gyilkosszemű kandúrra, pamacsokban tépte ki szőrét és vitte fészeknek.

Kicsit elszomorodtam, de nevettem is:

— A legszebb két trófeámat teszik tönkre ... — és áldozatosan, de. emelt fővel hagytam sorsára a két gyönyörű vadászzsákmányt, amelyeket — egy jó ember nem hazudik — nem én lőttem. Lakóelődöm hagyta itt nekem s a molyoknak..,