Tolna Megyei Népújság, 1968. szeptember (18. évfolyam, 205-229. szám)
1968-09-01 / 205. szám
Csányi Lászlóné felvéted TÉNAGY SÁNDOR: Te is kisöcsém, Larry Jacobs Te is, kisöcsém, Larry Jacobs, félredobod játékaidat, ceruzát rágsz hatévesen, hogy negyedórára költőként ráncold homlokod s Vietnam gyógyulását kívánd, a háború végét, hogy girbe-görbe betűiddel a kitépett irkalapra rajzold Mr. Közvélemény óhaját: te is, Larry Jacobs, kis amerikai az első á-ból. tudod már, hogy tíz év múlva nem a történelemkönyvnek: csak saját versednek hihetsz. VARJÜVÁR ZOMBÄN Zománckísérletek a bonyhádi gyárban Tolna és Baranya közös tervei KALDI JANOS: Tanévnyitásra Szeptember eleje. Fogy a lomb. Utolsót lobban a sok virág. Falun, városban ilyen tájban elmosolyodnak az iskolák. Kitárulnak szelíd kapuik, mint megannyi nagy-nagy anyaszív, amely várja, hívja ölelőn elinduló, édes fiait. Kipp-kopp. Felsír az örök kopaj. Hozza ezt magával minden ősz. Ez a reggelnek szívverése, fiatalos, vidám, ismerős. Kipp-kopp. Hogy száll az évre az év'. Elmúlnak a lombok, a fények. Csak e kopogás jön egyformán, akár egy szapora kis ének. Csak ez megy, megy tovább, örökké, e gyors lépés, amíg hull a dér. föl-föl egész a csillagokig, — és higgyétek el, hogy odaér. Sereg István a „Népművészet mestere" Az unokák is tudják az ugrás magyar csárdást Az ősi magyar kultúrát hozza gyár csárdást. Összesen husaon- el a múltból a modern világba az a korát meghazudtoló, 65 esztendős parasztember, akivel a MűVajon lesz-e a bonyhádi Perczel-kastélyban zománcmúzeum? Reméljük, igen. S ha lesz, nem árt tudni, honnan indult az egész. Lantos Ferenc pécsi festőművész és tanár szinte véletlenül került a bonyhádi zománcgyárba. De amint odekerült, azonnal megbűvölte festői fantáziáját az a rengeteg, kiaknázatlan lehetőség, ami ebben a póriasnak bélyegzett anyagban rejlik. Hiszen miért is érdekelheti a festőt az az anyag, amiből lábasokat, fazekakat, jelzőtáblát„ vizesvödröt és más egyebet készítenek? A kísérletek immár vagy fél éve folynak. Pécsett, a városi könyvtárban fali zománckompozíció díszeleg, Budapesten állított ki Lantos Ferenc néhány zománcképet, s már érdeklődnek máshonnan is... Amikor ellátogattunk a bonyhádi zománcgyárba, s bejutottunk a „Malom" feliratú ajtón át a laboratórium két kis helyiségébe, ott találtuk Lantos Ferencet, amint az égetetlen, megszáradt zománcrétegre rajzolga- tott, egy, kb. egy négyzetméter?s nagy lemezen. A laborvezető. Reicher Ödönné és Bertalan Sándor, a gyár esztergályosa voltak még a teremheti. Az egyik miniatűr égetőkemence lábához támasztott képeket mutatják. Lantos Ferenc, korábban „valódi” grafikaként pmert kompozíciói láthatók két lemezen, az egyiken fémszürke átmenetekkel vörös és fekete színben. Három kisebb lemez a fújópisztollyal felvitt színek hatásait kutatja A budapesti kiállítás kritikusa egyébként a kiállított néhány képről akkor így foglalta össze a lényeget: „Az új technika önálló kép és több lapból álló dekoratív igényű kompozíció kialakítására egyaránt alkalmas. Ilyen értelemben tehát határeset a hagyományos táblakép és a nagyobb falfelületeket díszítő iparművészeti alkotások között?'. Ennek az utóbbinak az alkalmazására éppen itt, a zománcgyár utcai hoinlokzatán kerül sor. Kimegyünk a gyár bejáratához, ahol a deszkaállványtól még nehezen látható a falrész, ahová a zománcok kerülnek. A földön kiterítve a négyzetalakú lapok már sejtetik, milyen hatású lesz ez a falkompozíció. A munka viszony lag egyszerű és gyorsan halad. A zománclemezek visszahajtott széleit összecsavarozzák és a falba illesztik. Az iparművészet körébe tartozó falburkolatnak a következő előnyei vannak: — A zománc a hőre és időjárási változásokra érzéketlen — mondja a főmérnök, Máté Gyula —, lemossa az eső, mindig fényes marad, nem kell restaurálni, nem korrodeáX, bármilyen színben alkalmazható és a színei is állják az időt. Felszerelése egyszerű. A zománcburkolást nyugaton már régen alkalmazzák, falakat is készítenek belőle, habkönnyű műanyaggal összedolgozva. Itt a zománc épületdíszítő szerepéről van szó, erre is kiválóan alkalmas, jobb mint a kerámia, vagy a díszkő. — Ez itt a gyár falán afféle mintadarab — veszi át a szót Lantos Ferenc. — Azzal kísérleteztem, hogy különféle színek és geometriai formák alkalmazásául egy egységes hatású, mégis többféleképpen variálható faldíszítést alakítsak ki. Az elemeket tehát gyártani lehetne tömegesen, de a variálás révén mégis különböző falburkolatokat lehetne belőlük kihozni. A gyárban van táblarészleg is. Ez a részleg minden további nélkül gyárthatna ilyen zománctáblákat is, ha volna rá igény. Elkészült a táblakép — a rávitt és megszárított zománcrétegbe tűhegy-vékonyán karcolt rajz bontakozik ki, a foltokat ecsetvéggel, ujjheggyel alakította ki a festő, itt tehát előtűnik az előzőleg már ráégetett kék alapszín. Az égetetlen réteg rózsaszínű. Elvisszük az égetőbe, az emelőszerkezet kinyitja a 800 fokos kemence ajtaját, besiklik a lemez, öt perc és ismét előbukkan, de a rózsaszín borvörössé változott. Ahol a rávitt réteg vékonyabb volt, ott a kék és a vörös festői hatású egybejátszása látható. Lantos kedvtelve nézi a hatást. — Ez az, ami hallatlanul izgalmas a zománcban, ezek a színhatások, amiket előre nem is mindig sejt az ember. Az égetőmunkások egyébként Lantos első „kritikusai" és mindvégig legfőbb segítői közé tartoztak. A bonyhádi gyárban, látogatásunk óta amolyan művésztelep- féle ixin kialakulóban. Korniss Dezső és Gyarmathy Tihamér, és még többen is kezdtek érdeklődni a zománckísérletek iránt. A Baranya és Tolna megyei Tanácsok tárgyalásokat folytattak arról, hogy támogatják a kezdeményezést. A művésztelep — éppúgy, mint sok más társa — úgy működne, hogy — hulladékanyagra támaszkodva — ellátnák a művészeket anyaggal, valamint ellátást, lakást biztosítanának nekik, meghatározott időre. A készült művekből pedig a művészek néhányat itt hagynának. Ez esetben megvetnék az alapját egy zománcmúzeumnak, amelyet kitűnően el lehetne helyezni például a Perczel-kastély- ban, esetleg — más elképzelések szerint — a parkjában, a szabadtéri épületzománcra koncentrálva. Mindenképpen szép és nagy perspektívával rendelkező kezdeményezésről van szó. velődésügyi Minisztérium aulájában beszélgettünk. Alkotmányunk ünnepén — Sereg István is — a „Népművészet mestere” kitüntetést kapta. — Tolna megyében, Madocsán születtem, ott is élek. Még kis legényke voltam — alig hétesztendős —, amikor a lakodalmakon, szüreti mulatságokon a cigányzene hangjára táncolni kezdtem. Nagyapám, apám is táncos lábúak voltak, tőlük örököltem a tehetséget. Egyszer meglátott Földesi János, és az ő segítségével 1950- ben Madocsán megalakítottuk a földművesszövetkezeti népi tánccsoportot. — Kikből áll a csoport? — Három kategória van: a gyerekek, a fiatalok és mi, idősebbek. Én ugyan fiatal menyecskével táncolok, de az unokáim is mind tudják már az ugrós manyolcan vagyunk és sokfelé mutatjuk be ezt az ősi táncot. — Merrefelé utaztak eddig? — Pécsett, Esztergomban, Szek- szárdon voltunk. 1962-ben Budapesten, a televízió stúdiójában is szerepeltünk. 1966-ban pedig részt vettünk a Madách Színházban tartott néptáncfesztiválon. Ide is eljöttünk valamennyien, hogy a kitüntetés átadása után, Kalocsán, a népművészeti bemutatón szerepeljünk — mondja büszkén. — Próbáik vannak-e? — Persze. Sokat kell gyakorolnunk. Az idősebbek átadják a fiataloknak a tapasztalataikat. Jómagam — ha valami lakodalom van a faluban — sokszor még ma is bemutatom a régi magyar táncot. Egyébként egyszer filmen is szerepeltünk: a „Szevasz Vera” című magyar film esküvői jelenetében táncoltunk. — Különben mivel foglalkozik? — A madocsai termelőszövetkezetben dolgozom és a munka mellett felfrissülést jelent nekem a tánc. Egész életem szépségét adja, hogy ezt az ősi magyar táncot nem hagyjuk kiveszni. — Milyen tervei vannak? — Amíg csak élek, táncolni szeretnék, mert muzsika és tánc nélkül üres volna az életem, értelmetlen a munkám. Sereg István bácsi egyike azoknak a népművészeknek, akik a magyar ősi kultúrát és a hiteles hagyományokat átmentik a mába. GÁSPÁR JUDIT Érsekújvárt lajos: Rózsabimbó akkor feslett, mikor olyan hamar est lett azon a szép napon. ezüst sarlót éleztek fent, hogy álmából ébredt a csend s járta a vidéket, sírjukból talán a holtak is figyeltek, meghajoltak a fák szerelmesen, fehér ruhás szűz kamillák hunyták szemük ... majd kinyitják, gondoltam magamban. olyan csodás volt az éjjel, még a cincérek is kéjjel pödörték bajszukat. Lesz idő mikor már nem leszek, elfáradnak írni a kezek, s ki tudja hol. mikor, megáll a gépezet. — De lehet köröttem néma csend, vagy lárma, egy szót mondok majd ki utoljára: ANNA.
