Tolna Megyei Népújság, 1968. szeptember (18. évfolyam, 205-229. szám)
1968-09-06 / 209. szám
Első napok az iskolában A nagyszünet kellős közepén érkezem, harsány rivalgás fogad. Dehogy az én tiszteletemre harsog az iskolaudvar népe! Teljes hangerővel a szünetet ünnepli, hogy rövid időre ki lehetett szabadulni az udvarra, nem kell feszesen ülni, figyelni, dolgozni. A nagyszünet paradicsomi boldogsága nem tart sokáig; a csengetésig el kell fogyasztani az uzsonnát, játszani, futkosni kell egyet, vagy megbámulni az iskolaudvaron dolgozó kőművesek munkáját. Inkább nyár végi, mint őszi nap pásztázza a zsibongással teli udvart. Az iskola legifjabb polgárait nagyon könnyű felismerni. Az elsősök, akár a kisbárányok egy kupacban nyüzsögnek, körükben csupán a hangzavar nagy. Szól a csengő, jelezve, hogy a munka újra kezdődik a frissen meszelt tantermekben. Párosával vonulnak el az osztályok. A kicsinyeknek sehogyan sem akar sikerülni a sorba állás. Kinek-kinek meg kell találnia padszomszédját és ez, ebben a sűrű gyülekezetben majdnem olyan nehéz, mint szalmakazalban megtalálni egy gombostűt. Egy zsák bolha... — Tanító néni, elvesztettem a páromat! — panaszolja egy kislány, de annyira kétségbeesve, mintha most rögtön földre ros- kadna az égbolt ettől a bejelentéstől'. Az égbolt meg sem' moccan, a tanító néni szelíden kézen- fogja az elárvult leánykát és (né- hány pillanat múlva párja mfellé sorakoztatja. — Ez az osztály most még egy zsák bolha 1 — mondja nevetve Horváth Julianna, a Bátaszéki 1. sz. Általános Iskola I/a. osztályának tanítónője. A mamák, papák, felnőttek nem is hiszik, mennyire találó ez a meghatározás, jóllehet a huszonkilenc gyermek közül csak egy nem járt óvodába. Az óvodát „végzettek” hamarabb illeszkednek bele az iskolai élet rendjébe, közösséghez szokottak, tehát bátrak, elevenek. Még óvodások voltak, a tanító néni sűrűn meglátogatta őket az óvodában, hogy megismerkedjék jövendő tanítványaival. Akkor őt nevezték a „nagy óvó néninek”. Hogy most a megszólítás tanító néni? Csöpp gondot sem jelent a buksi fejeknek. Egyedül Erzsiké van megszeppenve. Ö bizony sirdogált már, sőt! Még szökni is próbált, pedig a tanító néni elkövet mindent, hogy Erzsiké félelme feloldódjék, észrevegye, hogy itt ugyanolyan kislányok és kisfiúk vannak, mint ő, Az első napok programja a szoktatás. Furcsán hangzik felnőtt fül számára, pedig a tudás fundamentumának lerakása ezzel kezdődik. Az osztályt alkotó huszonkilenc gyermek ezelőtt még néhány nappal játék-centrumú világban élt, képzeletük csapongó, kezük-lábuk telítve mozgásenergiával és mozgásigénnyel. És mennyi a mondanivalójuk! Rengeteg. Míg figyelem a lassan helyre jutó, izgő-mozgó emberpalántákat, az jut eszembe, vajon hány felnőtt emlékezik vissza tisztán első tanítójának nevére, arcvonásaira? Hányán mérték fel, felnőtten, érett ésszel, hogy mit köszönhetnek annak a pedagógusnak, aki meglátta bennük a leendő embert és első lépéseiket segítette a tanulásban? A mese és a folytatása — Gyerekek, most csöndben elővesszük a tolltartókat — hallom Horváth Julianna hangját. Csitt-csatt, dirr-durr. Most még így fest a gyakorlatban a csöndes munka. Ki tehet erről? Nagyok á táskák és rémesen kövérek, tájékozódni bennük nagyon nehéz. Egyáltalán, kezelni egy táskát! De mert a robajlás buzgó igyekezetei jelez, a tanító néni mosolyog. Tizenegy éve tanít elsősöket, kiválóan ismeri ezt a csillogó szemű eleven anyagot. Mindig tudja, hol van szükség a segítségre. Rajzóra következik. Egy mese hangzott el az előbbi órán Tapsiról, „aki” az erdőben egy bő lombú bokor alatt épített kunyhót, amit körül is kerített, mert a kunyhó kertjében répát vetett. Két jelentkező fohászkodik neki a mese elmondásának, egy harmadik fejezi be. — Azt a kerítést rajzoljuk le gyerekek, amit Tapsi épített. Ugyan az is valami, lerajzoltatni egy kerítést? Felelősségem teljes tudatában tanúsítom, hogy nagyon nagy dolog, noha a gyerekek az óvodában rajzoltak, festettek is. Az játékos előgyakorlat voJt, ez itt már alig játék. Feíadafl. Mielőtt kézbe kerülnek a piros ceruzák, a gyerekek a tolltartó tartalmából vizsgáznak. Á, a radír. Minden szerszám között ez a sztár. Pompás lyukakat lehet vele radírozni a legmakulátlanabb papírlapon is. — Dezsőké! Mondd csak meg nekünk szépen, mire való a radír? A bogárszemű legényke lelkesülten magy arázza, hogy a vétett hibák kiradírozására. Magyarázatából tapasztalat csendül ki. — Igen, a válasz helyes. A tanító néni mégis azt kéri, hogy mindenki hagyja otthon a radírját, majd megbeszéljük mikortól lesz rá szükség. Addig, itt van ez a radír, egy meseradír! Ha valaki valamit elhibáz, szól nekem és szépen eltüntetjük a hibát. Álmélkodva bámulják a vadonatúj radírgumit, a hátsó padban ülő egyik kisfiúnak még a szája is nyitva marad. Jelentkezés nélkül pattan fel a pádból egy kislány. Ujjongva kiabálja: — Nekem is olyan radírom van, tanító néni kérem! Tessék nézni, egészen olyan! Horváth Julianna elfojtott mosollyal magyarázza Tündének, hogy csak külsőre egyforma a két radírgumi. A hibák eltüntetésére csak a tanító néni meseradírja alkalmas. Házi feladat holnapra... Se vége, se hossza a fészkelő- désnek, buzgó harangozás folyik a padok alatt. Laci szőkefürtös fejét felhúzott bal térdén támasztja. Tudja csuda, nőiért kényelmesebb így ülni. Talán figyelni így jobban lehet? És most végre, kezdődik az első igazi iskolás dolog. A kiosztott írólapokra egyenes vonalakat kell rajzolni, egyeneseket, mint a kerítésléc. Föntről, lefelé, föntről, lefelé! Igen ám, ha olyan engedelmesek lennének a ceruzák, mint amekkora a készség. De, többet ésszel, mint erővel! A fiúk közül néhányan (hiába, a fiúk csak igazán praktikus lények) felfedezik, hogy a tolltartó kiválóan alkalmazható vonalzónak is. Találmányukat nem kamatoztathatják. így azután a kerítés „lécei” fölöttébb lengetegek, dőlnek erre, pocakosodnak amarra. Pannika az első padban panaszosan sóhajt: — Tanító 'néni, én balkezes vagyok! — Nem baj Pannika, majd együtt megpróbáljuk jobb kézzel. A kicsi, megkönnyebbülve szemléli az első jobbkézzel húzott vonalat, de amint ellép mellőle a tanító néni, villámgyorsan veszi balkézbe a ceruzát. Mikor a tanító néni az első padokban ülőkkel foglalkozik, hátul támad csiribiri-lárma, fordított esetben az elöl ülők gondoskodnak a zsongásról. — Csendet, csendet gyerekek! És mindenkinek látni szeretném a szemét. így ni! Nagyon szép a szemetek amikor mind rám néztek. Szép is a 29 szempár figyelmet tükröző sugárzása és ezt már tudják a kis betyárok, mert valósággal bűvölik a tanító nénit. A szőke üstökű Laci, akiből alighanem az osztály Rózsa Sándora lesz elevensége révén, még me- resztgeti is a szemét. Most ünnepélyes percek következnek, az első leckét most adja fel a tanító néni. ,Az írólapok másik oldalára le kell rajzolni otthon a kerítést. 11 óra. Az elsősök számára véget ért a mai nap. Pillanatok alatt menetkészek a táskák. Hiába vadonatújak ezek a táskák, máris nagy betyárok. Amikor arról van szó. hogy gazdáikkal hazamehetnek, varázslatos gyorsasággal tudnak útra készen állni. Újabb kavarodás a sorba állás miatt. Hiába, iskolásnak lenni jó dolog, de egyáltalán nem köny- nyű! Neonkarbantartók Kivételesen most nem a neon- és villanyszerelők dolgoznak a szekszárdi „üzletsor" neonreklámjain, hanem festők vették birtokba és újra!estik a fémrészeket. — Reménytelenül zátonyra futottunk — mondta Wilson gondterhelten Gaines biztosnak. — A teherautó, a két pisztoly és a pénztárosok vallomása egyetlen lépéssel sem vitt tovább bennünket. Más kiindulópontunk viszont nincs. Egyetlen nyom sincs, amelyen elindulhatnánk. — Bizony nincs — erősítette meg Gaines. — Az imént fenn voltam az öregnél. Súlyos szemrehányásokkal illetett, mert a nyomozás még mindig eredménytelen. Úgy látszik, Golden ezredes attól tart, hogy nem választják meg újra rendőrfőnöknek, ha a választásokig nem derítjük ki a Brink’s Express Company kirablóit. Azzal vigasztaltam, hogy az FBI sem jutott tovább a nyomozásban, pedig sokkal nagyobb lehetőségei vannak. Mi újság egyébként? Történt valami az éjszaka? — Semmi említésre méltó — válaszolta Gaines. — Legfeljebb az érdekelhet, hogy behozták Charlie O’Brient. — Lám, a kedves Charlie újra a vendégünk, Mit követett el már megint? — 121 — — Késő este egy trafikba ment és pisztolyát a trafikos orra alá tartotta. Mint mindig, csak tréfaképpen, mondja. — Charlie jól tenné, ha újfajta tréfát eszelne ki. Ezzel a régi trükkel már nem ér el hatást egyetlen bostoni bírónál sem. Milyen benyomást tett rád? — Úgy látszik, alaposan berezelt. Tisztában van azzal, hogy három évnél kevesebbel nem ússza meg. — Tudod mit? Vezettesd ide hozzám. Egészen furcsa ötletem támadt... Két perccel később elegáns, világos öltönyt viselő erős, zömök férfi állt Wilson előtt: Charles O'Brien. Sugárzó arcából ítélve sikeres vállalati managernek vélte volna az ember, de tekintete aggodalmat, go ndot árult el. — Halló főbiztos úr! — üdvözölte Wilsont. — Halló Charlie! Mit hallottam rólad! Már megint pisztollyal mentél inkasszálni? — Hagyjuk ezt, főbiztos úr. Beszéljünk inkább másról — mondta Charlie sóhajtva. Wilson bizonyos tiszteletfélét érzett Charlie O'Brien iránt. Könnyű „ügyfelei” közé tartozott. Sohasem akadékoskodott, nem támasztott nehézséget, nem tagadott, — mert rendszerint tetten érték. Charlie mindig szigorúan betartotta a játékszabályokat. A bíróság előtt mindig elismeréssel szólt a rendőrségről, és beismerte bűnösségét. — Miért is nem ismerném be, hogy bűnös vagyok, bíró úr? — szokta mondani. — A tagadással csak elhúzódna az ügy és fölösleges költségeket okoznék az államnak. Inkább beismerem a dolgot, maguk elítélnek, én leülöm a büntetésemet és az ügy elintéződött. Ezáltal rendszerint megúszta enyhe büntetéssel. Egyébként két jellegzetes dologban különbözött a többi — 122 — bűnözőtől: mindig egyedül dolgozott, cinkos nélkül, és sohasem használt fegyvert, legalábbis igazi fegyvert. A rablótámadásainál használt pisztolyt játékáruházban szerezte be, darabját két és fél dollárért. Golyó helyett vízzel voltak töltve... Rablótámadásait csak mellékesen, inkább kedvtelésből követte el, és rendszerint nem hoztak többet húsz-harminc dollárnál. A zsarolás volt a fő szakmája. Charlie rendszerint tudomást szerzett róla, ha valamelyik banda nagyobb szabású cselekményre készült és ezt az ismeretét hasznosította, készpénzre váltotta fel. A gengszterek fizettek, csakhogy a száját tartsa. Charlie azonban nemcsak a száját tudta tartani, hanem mértéktartó is volt. Tudta, hogy a zsarolásban meddig mehet el, azonfelül egykor hivatásos öklöző is volt és ez is bizonyos tekintélyt adott neki az alvilágban. A gengszterek Piócának vagy Mr. Egy Százaléknak nevezték, de bizonyos tisztelettel viseltettek iránta. Pillanatnyilag ezért érdekelte olyan nagyon Wilson főbiztost. — Mit gondolsz, mennyit sóznak rád ezúttal? — kérdezte tőle. Charlie vállat vont. — Becslésem szerint két, legfeljebb három évet. — Szörnyen kellemetlen dolog ilyen hosszú ideig ülni, mi? — Bizony kellemetlen. Annál is inkább, mert nemrég házat vettem lefizetésre, és tizenkét részlet még hátra van. — Akkor bizony kénytelen leszel eladni a házat . . . Charlie szomorúan lehajtotta a fejét. — 123 —
