Tolna Megyei Népújság, 1968. szeptember (18. évfolyam, 205-229. szám)
1968-09-29 / 229. szám
Ajjaj, szerkesztő úr, vége a jó világnak. Mert a bölcs is azt a tanulságot szűri le: „Manapság főleg azok halnak bele a szerelembe, akik a gépkocsijukba szerelmesek!’’. Sok igazság van ebben, de míg másutt sok a férfi, meg a nő, addig nálunk kevés a gépkocsi és így államilag gon doskodnak arról, hogy minél kevesebben haljanak bele a szerelembe. De azért így is vannak öngyilkosok. Pedig két-három évig kell várni a szerelem beteljesülésére, ami- kor kigördülhet az ember az utcára és nekimehet a legközelebbi villanyoszlopnak, fának, kerékvetőnek, vagy éppen a riválisának. Amerikában könnyebb szerelmesnek lenni. Meg gyárigazgatónak is. A napokban beszélgettem H. M. iparmágnással, akinek gyáraiban rendkívül magas szintű a munka termelékenysége. — Hogyan ösztönzi a munkásait? 4ki nagyobb hibát követ el, vagy tétlenkedik, azonnal szedheti a sátorfáját. Tényleg pofonegyszerű. Amerikában. Nálunk ilyent nem lehet tenni, mert akkor meg mit kezdenénk a majdnem kiürült gyárakkal. Persze, ha gondolkodunk egy kicsit, akkor, ha a ki ürült gyáralcat nem is, de a kiürült utcákat hasznosítani lehet. Úgy tudom, hogy Szekszárdon már dolgoznak azon a nagy jelentőségű tudományos munkán: hogyan lehet a kiürült utcákat hasznosan benépesíteni. A tanulmány elkészítésére az adott ösztönzést az illetékeseknek, hogy elkezdték a városközpont útjának a rendezését. Ezt mindennap rendezik, hetek óta, és a rendezők is pontosan mindig akkor mennek haza, akkor hagyják ott az utcát, amikor mások. Arra gondoltak, ha az útépítők akkor is az utcán maradnának, amikor mások hazamennek, akkor gyorsabban be lehetne fejezni az útépítést. Például, ha három műszakban dolgoznának, villanyfény mellett is, éjszaka is. .. Merész terv. Annyira merész, hogy ilyenre még sehol a világon nem volt példa, és úgy hírlik, hogy Szekszárdon sem lesz, félnek először a világon bevezetni ezt a módszert. Érthető. Nagyon kockázatos. Egyharmadára tudják rövidíteni az útépítést és, ha rövid idő alatt építik át, akkor a város lakói esetleg megkérdik: miért nem lehetett ezt a módszert már korábban bevezetni? Ezek után azt hiszem, hogy ez az egész terv kútba esik. A én tervem viszont nem esett kútba. örömmel jelenthetem, hogy megtudtam: miért rosz- szak a magyar cipők. Hosszú nyomozás után, Amerikában találtam meg az okát. Méghozzá véletlenül. A egyik ame- rikai városban feltűnt egy férfi, aki állandóan sétált. Figyeltem. Séták délelőtt, sétált délután. Megszólítottam, hogy miért sétál, és miért megy bele a pocsolyába is? — Ez a foglalkozásom! — Sétálásból él? — Mondhatnánk így is. Én ugyanis aszfaltkoptató vagyok. A cipőgyártól megkapom a cipőt, legyalogolom benne az előírt kilométert, kiteszem a cipőt mindenféle veszélynek és utána visszaviszem az üzemnek. — Es visszaveszik? — Hát persze. — Érdekes. Nálunk ezt az egész dolgot társadalmasí- tották. Mi megvesszük a cipőt a boltban, vigyázunk rá. nem tesszük ki semmiféle veszélynek és így is néhány nap múlva vissza kell vinni a gyárba. — És visszaveszik? — kérdezte. — Nem! Hát ezért gyengébb minőségűek a magyar cipők. Mert nálunk nincsenek flaszterkoptatók. Főfoglalkozású fVasz- terkoptatók. Mert mellékállásban mindannyian azok vagyunk, de mit érünk vele, ha nekünk meg nem hiszik el, hogy azért ment tönkre rövid idő alatt a cipő, mert hordtuk. Egyszerűen csak hordtuk: kerültük a sarat, a vizet, a napot — és mégis tönkrement. De mit kesergek?! Segít ez valamit a bajon? Semmit. Hát akkor inkább elmondok én egy érchekes történetet, amelynek szemtanúja voltam. A Les Sables Alamne-i cirkuszból megszökött egy nőstény majom. Egy nyitva lévő magánlakásban húzódott meg, s addig kutatott, mígnem ráakadt egy üveg pálinkára. Gondolkodás nélkül felhajtotta a számára szokatlan italt. Bátorságra is kapott tőle és tüntetőén kivonult az utcára. Bezúzott tizenhét kirakatablakot, a piacon szerteszét dobálta a visító kofaasszonyok áruját, több embert megharapott, stb... Egy szó, mint száz, pontosan úgy viselkedett, mint egyes emberek, ezzel is biizonyitékát adva annak, hogy egy őstől származunk. A satöbbiről jut eszemtbe. Azért írtam oda az előbb azt az stb-t, mert egy bölcs arra tanított engem, hogy a ..stb" a legrövidebb és egyében legtartalmasabb szó. Ebbe a satöbbibe minden belefér. Ha például azt mondom, hogy a. Sainthes nevű angol fürdőhelyen egy férfit alkalmaztak a sirálytojások megfúrására, stb..., akkor mindenki azt gondol, amit akar. Gondolhatják azt„ hogy azért alkalmazták ezt az embert, mert nagyon elszaporodtak a sirályok és zavarják a. gazdag fürdövendtigeket. De gondolhatják azt is: azért alkalmazták ezt a to- :>ásfiirót, mert korábban, kísérleteztek mindenféle fogam- ísgátló szerrel, még magyarral is, és egyik sem segített, 'aradt tehát a fúrás. A. legősibb módszer, amelyet mindig i "alesz az emberiség, ha már másképp ttfrm megy.. . Ezzel zárom soraimat. Tisztelettel: | Hogyan Italt meg Emile Zola ? Látogatás az író unokájánál Párizs egyik kopott külvárosában Gennevilliers-ben hatalmas vörös gyárépület emelkedik. Az üzemi orvost kerestük. — Emile-Zola doktort? — kérdi a portás. Az íróasztal mögül fehér köpenyes, magas, vékony, körülbelül ötvenéves férfi emelkedik fel: Francois Emile-Zola. A doktor tizenöt évvel a regényíró halála után született, de mégis egész életére rányomta bélyegét az író egyénisége. Zola 1864. május 31-én vette feleségül Alexandrine Melay-t, Hajdan szép nő volt, Cezanne és Manet számos arcképet készített róla. Zola tisztelte feleségét, megértő társát a nehéz napokban — az irodalmi és politikai harcokban —, de szenvedett, mivel házasságuk gyermektelen maradt. 1888-ban (Zola ekkor már hírneves ember), az író megismerkedik a 21 éves burgundiai Jeanne Ro- zelot-val. Zola ekkor 48 éves, élete válságokkal tele, kétségbeesés kerülgeti, munkája sem lelkesíti, és váratlanul a káprázatos boldogsággal találkozik. Jeanne Rozelot nem volt köny- nyű nőcske. Zolát hűséges, alázatos, kizárólagos szerelemmel szerette. Megelégedett azzal, hogy árnyékában élhet, s türelmesen várta látogatásait. Az író lakást rendezett be neki, itt született meg 1889-ben Denise és 1892-ben Jacques. Lassanként a felesége is beletörődik a helyzetbe. Tudja, hogy férje minden délutánját Jeanne-nal és gyermekeivel tölti. Nyáron, amikor a házaspár Mé- danban nyaral, Zola a közelben bérel villát Jeanne-nak és a gyermekeknek. Dolgozószobájából titokban látcsövön figyeli gyerekeit. Egy napon felesége rajtakapja, amint az utcát lesi, s meg- enyhülten így szól. — Hozd hát fel őket! S ettől kezdve befogadja férje gyermekeit. Zola a Dreyfus-ügyben való állásfoglalásáért a J’accuse (Vádolok) című cikke megírása után kénytelen londoni száműzetéssel lakolni, s így ír innen Jeanne- nak: „Franciaország egy csücskében él az a három lény, akiket szeretek .. . Azt akarom, hogy te és két kicsim osztozzatok dicsőségemben. A világ előtt is gyermekeimként kell szerepelniük. Azt akarom, hogy apjuk nevét viseljék.” Zolát hirtelen halála megakadályozta szándéka végrehajtásában. De felesége — tisztelve a halott akaratát — kibékülve Jeanne-nal, befogadja a gyerekeket, fedezi tanításuk költségeit. Elintézi, hogy a Zola nevet viselhessék. 1912-ben az Államtanács engedélyezi, hogy az özvegy beleegyezésével, a gyerekeket ezentúl Emile-Zolának hívják (kötőjellel). — Jól emlékezem rá — jegyzi meg Francois Emile-Zola doktor —, hiszen hétéves voltam, amikor nagyapám özvegye meghalt. Apám minden újév napján elvitt hozzá boldog új esztendőt kívánni. Igen szigorú, merev, három lépés távolságot tartó asszony volt, de becsületes ember. Egyébként az asszony, bár az író végrendelet nélkül hunyt el, az írói jogdíjakat saját végrendeletében Zola gyermekeire hagyta. — Apám fáradhatatlan volt a Zola-kéziratok és az életmű rendezésében — folytatta Zola doktor a beszélgetést. — Minden, Zolával kapcsolatos tárgyat, összeszedett a hatszobás lakásban: kiadatlan leveleit, személyi holmiját, orvosi könyveit, melyekből kiderült, hogy nagyapám szilárd tudományos alapra akarta helyezni az átöröklésről alkotott elméletét, s ez az elmélet volt több regényének vezérfonala is. Apám iodq mint 3000 negatívos lemezeket és filmeket is összegyűjtött. Nagyapámnak ugyanis a fényképezés volt az egyik szenvedélye. Önmagát is lefényképezte. Ennek technikai megoldását ő maga készítette el. Láthatjuk a képeken Jeanne oldalán, gyermekeivel, barátaival. Az 1900. évi párizsi világkiállításról 150 felvételt készített. A médani ház alagsorában ma is vörös üveg látható az egyik ablakon, itt volt Zola laboratóriuma, ahol előhívta a felvételeit. A médani házban találtam meg növénygyűjteményét, ezt Zola a gyermekeinek állította ösz- sze, azért, hogy tanuljanak tudományosan gondolkodni, és megfigyelni. Armand Lanoux nemrég jelentette meg „Jó napot, Zola úr!” című könyvét, s meglepő részleteket közöl a regényíró haláláról. Ezek mind azt támasztják alá, hogy nem baleset történt, hanem gyilkosság. 1902. szeptember 28- án Zola és felesége hosszabb nyaralás után tértek vissza otthonukba. Jules, az inas, begyújtott a kandallóba. A fa azonban nehezen kapott lángra. — Ennek a kéménynek nincs huzatja — jegyezte meg Zola. — Holnap kéményseprőt hívatunk — felelte az asszony —, bár nemrég tisztították! A tüzet mégsem oltották el. Éjjel az asszony rosszul lett. — Hívjak orvost? — kérdezte Zola. — Nem, csak a gyomrom rontottam el. Elaludtak. Később Zola fel akart kelni, de összeseit, az asz- szony úgyszintén. Hajnalban az írót holtan találták, a feleségét sikerült feléleszteni. — Nagyapám gyakran kapott névtelen, fenyegető leveleket. Megőriztük őket. Ilyeneket írtak.: piszok disznó zsidóbérenc — most jövök egy összejövetelről, ahol elhatároztuk, hogy megdöglesz! Figyelmeztetlek, egy hónapon belül Francia- országot megszabadítjuk aljas személyedtől! — Vagy pedig: Aljas állásfoglalása miatt ma este halálra ítéltük. Néhány igaz hazafi közül engem jelölt ki a sors a maga elintézésére. A dinamit majd igazságot szolgáltat annak a gazfickónak, aki nyálával beszennyezte drága Franciaországunkat. Sokan úgy vélekedtek Zola halálakor is, hogy a kémény eldugulását bűnös kéz okozta, de bizonyítékot nem találtak. Csak 1953-ban sikerült Jean Bedel újságírónak felkutatnia Hacquin tanút, aki elmondta, hogy 1914. óta jó barátságban volt X. kéményseprő és kályhásmesterrel. Ez az ember 1927 áprilisában így vallott neki: „Hacquin, elmondom magának, hogyan halt meg Emile Zola. A bűn elévült, s különben is megbízom magában. Zolát készakarva mérgezték meg. Mi tömtük el házának kéményét. Tetőt és kéményeket javítottunk a szomszédos házon, így jutottunk Zola kéményéhez, és eltömtük. Másnap hajnalban kiszedtük a dugaszt. Nem látta senki. A többit maga is tudja.” Lanoux megkereste, és megtalálta a gyilkos kalyhásmester nevét, s annak i^TVÍ'ékait Zola halálakor valóban a szomszédos házon dolgozott! A hivatalos vizsgálat annak idején megállapította, hogy az író halálát a kémény egyik haj- Vatában lerakódott korom okozta. a valóságban azonban hihe- ‘őbb a politikai merénylet. ŐSZI HANGULAT Fotó: Bakó Jenő (A. Colas cikke nyomán: „Lectures pour Tons’’)
