Tolna Megyei Népújság, 1968. szeptember (18. évfolyam, 205-229. szám)

1968-09-22 / 223. szám

Zöld menőben fehér kígyó az ösvény, ez visz az erdő felé. Mint egy fiatal lány melle, enyhén domborul a táj, jó itten járni. Nem nehéz vinni a festékeslá- dát, az állványt, és a város aszfaltján fáradt láb a föld érintésétől új erőre kap. Ott az erdő!

... mit ott, már itt van, annyi, mintha itt volna, már lengeti feléje zöld kalapját, már érezni friss leheletét, meglátta, hogy jön régi barátja, hajlik, lobog, majd hogy eléje nem szalad.

— Szervusz, barátom, öreg pajtás! Jó volna minden fádat külön megölelni, minden új hajtásod megsimogatni, de sajnos, nem érek rá, le kell fesselek, mert mecénásom, a gaz uzsorás, erdőt óhajt, hát eljöttem, bocsáss meg. Légy engedelmes, ne titkolózz, hadd pingáljalak ide kutyafuttában, nem szívesen teszem, nem ezt érdemied tőlem, de oly keveset fizet, kérlek, tudom, hogy te mély stúdiumot érdemelsz, el kellene merülni benned, hogy az milyen nagyszerű volna te, de hát mit csináljak, le akarlak még ma szállítani, nincs egy vasam se.

A pemzli gyorsan járt, s az erdő néhány óra alatt vászonra került. Erdő kell? Hát nesze neked erdő. Ide még egy kis piros napsugár és itt még zöld, zöldebb, legzöldebb, már olyan zöld, hogy egész kék, no, megvagyunk, kész.

A festő hanyatt vágta magát a fűbe, evett, aludt, és még az est beállta előtt sietett a mecénás háza felé. De a nappal együtt önbizalma is a láthatár alá szállt.

— Vacak — mondta magának útközben —, ez lesz a véleménye a képről, biztos. Meg fogja állapítani, hogy ez az erdő sehogy sem sikerült. Pénzt nem adhat érte, még elismerést sem. Ihlet nélküli, kedvetlen alkotás, nvomött, levegőtlen. Hiányzik belőle az erdő természeti ereje, úgyszintén a művészi alázat, a

— Nyolcvanöt esztendeje született Balázs Sándor, a magyar író—újí-ágíró társadalom egyik se- niora. Ebből az alkalomból közöljük fenti tárcáját.

Balázs Sándor:

As erdő

szépséggel való eltelés, az oda- vei, amit szánalmában rendelt adás és egyesülés isteni gyönyöre nála, hogy segítsen rajta, egy satöbbi. Ezt fogja mondani, mert erdőt, nézzük csak. ért hozzá a betyár, hogy is hihet- Sokáig mozdulatlanul állt előttem, hogy ilyen gyors tákolmány te. A festő iszonyúan resteilte majd tetszeni fog neki. Most hi- magát, szeretett volna elrepülni, ába rohantam, vesződtem, a nya- mint a felhő a viharban, idegen kamon marad, és ráadásul még országok felé. A szegény gazdag szégyellhetem is magamat. Mert végre megszólalt: igaza van, igaza lesz, akármit — A kép rossz, de az ötlet nem mond, bíz ez silány vacak. rossz — mondta, és megszámlálta

Utálkozva lóbálta kezében az a fákat, hogy hányadikon lóg az erdőt, és nagy önuralomra volt akasztott ember. Egy csomó pénzt szüksége, hogy rá ne tiporjon. De adott a festőnek, aki elment va- azért vitte, és becsöngetett a gaz- csorázni, őt pedig megtalálták

dag ember házába.

— Az igazgató úr nincs itthon, tessék talán megvárni — mondta az ismerős inas és bevezette. A festő leült, fáradt volt és várt. Sok idő eltelt, s a Pénz még mindig nem jött. De a festő csak várt, azután unalmában elővette az erdőt, és javítgatott rajta. Mikor már minden várakozás hiábavalónak látszott, de annál biztosabbnak, hogy ma nem fog vacsorázni, dühében, a maga kigúnyolására és hogy a képet, ami úgy sem ér semmit, egészen elrontsa, elővette a festéket és a pemzlit, és az egyik ágra akasztott embert festett. Búsan lógott a test, félrebillent fejjel, és a fehérre meszelt arc kijajgatott a sok zöld közül. Most még a piros napot is elkente, és lett az egészből egy furcsa gyászjelentés.

A festő keserűen röhögött, és éppen menni készült, mikor a mecénás megérkezett.

— Mutassa — mondta rosszkedvűen, mert nagyon rosszkedvű volt és méltán, mert ma derült ki, éppen ma, hogy a bank, ahol a pénzét tartotta, megbukott, hogy a felesége, már esztendők óta csalja, hogy a Rembrandt, mit annak tartott, nem Rembrandt, mindez ma — csekélység! —, és akkor jön ez a kis festő a képémásnap, a kijelölt fán, felakasztva.

EGYNAPI SZABADSÁG

Amikor hétfőn visszatértem szabadságomról, a vállalat titkárnője jóakaratúan figyelmeztetett:

— Még maradt egynapi szabadsága!

— Komolyan? Akkpr szerdán kiveszem. Úgy is sok az elintéznivalóm.

így történt, hogy szerdán kilenckor keltem, de fél tízre mégis bementem a munkahelyemre, mert a kölcsönkönyvtári könyvet ott felejtettem.

Alig léptem be az ajtón, Elekes örvendezve fogadott:

— De jó, hogy eljöttél. A Ri- móczi-aktát keresem.

— Átadtam Benkőczinek.

— Azt mondja, nem kapta meg. Keresd elő, az öreg kéri.

PÁLOS ROZIT A:

Visszatérés

Chrysis meséje a hősről ki az alvilágból visszatért Lábam a szeretet vinne anyámhoz apámhoz a múló időbe a meleg valóságba törött játékaimhoz eleven kutyámhoz vissza

Nem értem még az árnyak közlési módját én visszatérek csak egyetlen napra cselekvő és szemlélő egyszemélyben visszatérek A házunk

Szivem a semmiben dobo^

Kutyám vakkant egyet

megfogom puha fekete orrát de csak alszik tovább szénás kosarában Apám átmegy az udvaron — gondjaival beszélget Anyám a szövőszék mellett ül mint régen napfényízű vásznára figyel Befogom szemét — rámmosolyog megcsókolom homlokát — talán viszonozza de csak sző tovább Sejtelmük sincs hogy élnek Ó üstének

Hadd bújok vissza halálomba mielőtt e látomás megöl

Másfél óráig kerestem a Ri- móczi-iratokat eredménytelenül.

— Ott lesz a szekrény tetejént a dossziékban — vélte Elekes.

Felálltam a székre, azután a szekrény szélére, de elvesztettem egyensúlyomat> és leestem. Ebben a pillanatban Benlcőczi átszólt telefonon:

— Ne keressétek, megtaláltam az aktát.

Hónom alá vettem a keresett könyvet, és el akartam menni. De elcsípett Irén.

— Magát az ég küldte! Át kell vinnem a kultúrterembe a Révay- lexikonokat. Négyet én viszek, fogja meg ezt a tizennégy kötetet.

Irénnek ellenállhatatlan mosolya van, és én meggörnyedve cipeltem az ötven kilónyi lexikont a kultúrterembe.

Kicsit kifújtam magam és már az ajtóban voltam, amikor szembetaláltam magam a főnökkel.

— Csodálkozva nézett rám:

— Hát maga itt van? Azt hittem, kivette egynapi szabadságát. Ugyebár tud németül?

— Igen — nyögtem rosszat sejtve.

— Akkor jöjjön be hozzám, van nálam egy holland vendég, tud egy kicsit németül. Beszéljen vele, én már kimerültem.

Több mint két óráig szórakoztattam a hollandust. Végre bejött az igazgató, és felváltott engem. De még mindig nem menekültem meg. Jolánka, a bérelszámolóból, átölelt és behúzott a szobájába:

— Már órák óta igyekszem ezt a számoszlopot összeadni, de mindig más az eredmény.

Nálam sem egyezett az összeadás. Végre az ötödik kísérlet után sikerült megállapítani, hogy mindketten hatosnak néztünk egy nullát.

Késő délután léptem ki a kapun. A villamoson vettem észre, hogy a kölcsönkönyvtári könyvet, ismét ottfelejtettem ...

PALÁSTI LÁSZLÓ

Rényi Péter:

A múzsák nem hallgatnak

A latinok ismert közmon- 'r* dását: inter arma silent Musae — a fegyverek közt hallgatnak a múzsák — évezredeken át idézték. Pedig sohasem volt igaz, semmilyen korban. Nagyon friss példákkal is lehetne ezt bizonyítani, azokkal a tragikusan friss sírhantokkal, amelyek alatt vietnami katonaköltők' fekszenek, akiknek zsebében verseket találtak; az öldöklő háborúban írt verseket — a szabadságról, a hazáról, a kedvesről. A kérdés, amelyről itt szót szeretnék ejteni, összefügg velük is. de nem róluk szólnék, hanem rólunk. Arról, hogy olyan viszonyok között, amilyenek között ma élünk, hogyan is vagyunk a múzsákkal és a múzsáik [szabadságával ?

Persze, ha a „viszonyok” fogalmát szűkebben fogjuk fél, ha csak hazánk belső állapotára gondolunk, akkor a kérdésre magától adódik a válasz: békésen és hosszú ideje kiegyensúlyozott feltételek között élünk, a művészet, a kultúra fejlődése számára a fesztelen mozgás, a kísérletezés és a kutatás, az újjal való próbálkozás tág lehetőségei adva vannak. Azért azonban itt belül iis akad súlyos kérdés. De bővítsük a kört, akárcsak Európára, Ázsiára, Afrikára, vagy még nagyobbra, a földkerekségre! Minél nagyobb az átmérő, annál szembetűnőbb lesz: mélységesen nyugtalan, kiélezett ellentmondásokkal teli világban élünk, amelyet háborúk és nolvárhnb''—ük. az egész világot megrengető válságok, a

történelmet meghatározó erők görcsös egymásnak feszülése jellemez — minden fronton és vonalon. S ehhez még hozzá kell tenni: nemcsak le-lezúduló viharok kavarják a légkört, az emberek belső atmoszféráját az is felhevíti, hogy látják: újabb és újabb viharfelhők gyűlnek a láthatáron. Nem vagyunk hát valami öncsaló illúziók rabja, nem kergetünk-e befelé fordulva, a magunk ;,magyar glóbusza” felé — holmi délibábokat, nem engedjük-e át magunkat önfeledt játékoknak a művészetben, az irodalomban, a szellemi alkotásban, ezeken a különösen érzékeny tereken, amikor nem szembesítjük napról napra a kultúrát ezzel az össz- helyzettel. amely — a közvetlen jövőt illetően — annak is sok aggályra ad okot, aki nem vesztette eä hitét a távlatokban? Vannak, akik így is fogalmazzák meg a problémát, kicsit radikálisabban: egyáltalán megengedhetjük-e magunknak az alkotás szabadságának ezt a „luxus^’-át? Vagy meddig engedhetjük meg? Az utóbbi hónapok eseményeinek 'sodró iramában különösképpen érdemes erről beszélni.

¥ gaz; mindjárt a kezdetén két részre kell bontani a problémát. Egyfelől a kulturális gyakorlatéra, az alkotók mai tevékenységére. Másfelől a kulturális politikáéra, a párt és az állam céljaira. De ezt annál könnyebb szívvel tehetem meg, mivel bizonyos vagyok benne,

hogy végül is ki fog tetszeni: a kettő között szoros kapcsolat és kölcsönhatás áll fenn. Ami az utóbbit illeti, köztudott, hogy a kommunista párt legfőbb törekvéseit a művészetben a realizmus fogalmában összegezhetjük, röviden szólva olyan alkotások támogatásában, amelyekben a kor valóságos képe jelenik meg, abban az értelemben, persze, hogy bennük a valóság legmélyebb tendenciái híven tükröződnek. A mi kultúrpolitikai gyakorlatunk — a gondolat éppúgy, mint a forma számára — a lehető legtágabb mozgásteret igyekszik biztosítani. Ennek sokféle oka van: a művészértelmi- ség pszichológiájával való számolástól egészen a szocialista demokrácia elvéig. De a legfontosabb, a mindenekelőtt való indok erre az előbb említett cél: a realizmus. A szocialista művészet nem válhat — semmilyen körülmények között — a valóság hű tükrévé, ha a társadalom részéről nem az a legfőbb igény vele szemben, hogy fedezze fel, tegye láthatóvá a felszín mögött munkáló erőket, a meghatározó fejlődési vonalakat. Ha korlátokat állítunk az alkotás elé — és bizonyos korlátokat kénytelenek vagyunk felállítani —, elsősorban azért kell oly gondos körültekintéssel eljárni, mert ezt a valóban alkotó tevékenységet: az új feltárását akadályozhatjuk meg, illetve jelentékenyen gátolhatjuk.

A haladó gondolat, amely \g dinamikusan alakulót, a fejlődőt, az újat kíséri nyomon, csak akkor töltheti be rendeltetését, ha tágas és szeles a tér, ahol mozoghat, kutathat, és teremthet. Amiből — visszatérve a fentiekre — logikusan következik: ha olyan a mi korunk, amelyben — jelenleg legalábbis — gyors iramban éleződnek alapvető folyamatok, (és ennek nyomán új és új jelenségek tűnnek fel és le, sűrűsödnek össze, alakulnak át), akkor ez csak újabb ok arra, hogy biztosítsuk ezt a bizonyos mozgásteret: a szocialista igazságot,

csak így találhatja meg a szocialista realizmus, hivatását csak ez esetben töltheti be. Hadd demonstráljam ezt a kissé elvont képletet egy valamivel konkrétabb példán.

Vannak, akik a szocialista ’ kulturális politikától azt várják: igényelje a szocialista

művészektől az optimizmust, így, általában. S ha olyan a nemzetközi helyzet, ahogy az előbb ismertettük, abban újabb érvet látnak erre a buzdításra. Bonylódnak a viszonyok, akár nálunk, akár a közelünkben, akár távolabb? Ám rajta, legyen a művészet ilyenkor ellensúly,, sugározzon hitet. erőt, nyomja vissza a feltoluló kételyeket és aggályokat! De vajon ez következik-e a realizmus elvéből? Az optimizmusnak ez az általános sugallása? Korántsem. Ez az értelmezés nem a valóság mély összefüggéseit feltáró eszközt lát a művészetben és az irodalomban; csupán a pillanatnyi hangulatra ható, az éppen kívánatos atmoszférát teremtő „kísérőzenének” tekinti, körülbelül annyiba veszi szerepét, mint amennyi a hegedűsöké a lakodalmon. Vannak persze fajai a művészetnek, amelyeknek lehetőségei nem sokkal szélesebbek (és rájuk is szükség van!)

de a leglényegesebb műnemek hivatása ennél sokkal több és összetettebb.

Teljesen jogos kívánság, hogy a szocialista realista művészet keresse a kiutat s legyen optimista úgy, ahogy a marxizmus az, amely számba veszi az emberiség felszabadulásának roppant feladatait, s ezek megoldásáért kitartóan harcol, mert bizonyítani tudja, hogy ez be fog következni! De ez nem zárja ki, hanem feltételezi a szembenézést az adott nehéz helyzetekkel, a viharfelhőkkel, ha úgy tetszik. Csak, az a művészet segíthet. a küzdőknek, amely behatol ezekbe a gomolygó felhőkbe. amely megismeri az áramokat, melyek bennük gyűlnek, megismeri mozgásuk irányait, ideértve a villámok törvényeit is. összehasonlíthatatlanul többet és tanulságosabbat tud majd elmondani az embereknek, mint azok a derék „optimisták”, akik azzal vigasztalnak bennünket, hogy a vihar után jön majd a napsütés és hasonló falvédőről való igazságokkal.

p ersze ez a példa is csak szimpla jelkép, de egy dolgot talán érzékeltet: az az elképzelés, amely nem talál magában kurázsit arra, hogy bonyolult vagy éppen súlyosbodó helyzetekben arra buzdítsa a művészetet, keresse bátran a való szituációnak megfelelő, összetett válaszokat, elemezzen bátran — amely tehát a kutatási lehetőségek korlátozásával felel a nehézségekre, az éppen annak állja útját, amit el szeretne érni: a nehézségek leküzdését, amelynek feltétele, hogy felrázzák az embereket, megmozgassuk lelkiismeretüket, és végső soron helyes tettekre is bírjuk őket. Más szóval éppen annak a szocialista művészetnek a lehetőségeit nyirbálná meg, amelyre ilyenkor a