Tolna Megyei Népújság, 1968. szeptember (18. évfolyam, 205-229. szám)

1968-09-18 / 219. szám

t

As utolsó bútordarab

Íí'díi présházban KjZé született 16

évvel ezelőtt, a várdombi szőlőhegyen. A szülei Budapestről költöztek ide. A tanács tudomása szerint elég sok adóssága volt a házaspárnak és mivel a férj ivott, nem tudtak zöldágra vergődni.

Sz, Éva kétéves volt, amikor áz édesanyja elhagyta őket. Az apja másodszor is megnősült. A mostohaanya két évvel ezelőtt hagyta el a házat. Sz. Éva nem fejezte be az általános iskolát, mert az apja fölmentést kért azzal az indokkal, hogy a lánynak a háztartást kell vezetnie. A háztartás lassanként megszűnt. Az apa eladogatta még az aprójószágot is, és a pénzt elitta. Aztán elitta a bútorokat.

Várható volt, hogy nem marad más a présházi lakásban, mint egy fekhely.' Mondta is Sz. J. a lányának, hogy meg- alhat ezen, ő meg majd elmegy máshova. A leány ment el. Sár- pilisre járt aludni, ismerősökhöz.

Akkor már a munkában is önállósította magát, a Szekszárdi Állami Gazdaságban épülő sertéstelepnél dolgozott kisegítőként. Nem kellett sokat dolgoznia, nem. is tudott volna. Vizet hordott és szomorkodott. Az építőknek feltűnt a kislány viselkedése, faggatták, aztán szóltak a községi tanácsnak, intézkedjék a lány sorsáról. Ideiglenesen maguk is intézkedtek: összeadtak kétszáz forintot és enni adtak Sz. Évának.

A tanna vezetíi’ Vár‘ st lunuca hegyi PáJ vb_

elnök és Nagy Ferenc titkár hivatalosan is elköltöztették a lányt az apjától. A tanácselnök szólt Sz. J-nek, vigye le a tanácshoz az Éva holmiját. Sz. J. szó nélkül levitte. Aztán szólt a tanácselnök a várdombi italbolt vezetőjének, hogy Sz. J. részére többé ne szolgáljanak ki szeszes italt. A lányt beköltöztették a tanácsházba, a szolgálati lakásba. A hivatalsegéd felesége főzött neki. Egy másik asszony szappant vitt, és gyűjtött egy kis pénzt. A férfifodrász felesége arra kérte a kislányt, menjen el a férjéhez és nyiratkozzék meg. Bendes Ferenc fodrász, tanácstag, a Hazafias Népfront községi bizottságának elnöke ingyen levágta Sz. Éva haját. A tanács vezetői írtak egy határozatot arról, hogy a lányt a körülmények miatt állami gondozásba javasolják. Ä határozatot el akarták küldeni az apának is, de Sz. J-t a postás nem találta a présházban napokig.

Sz. Éva nagyon jól érezte magát a községi tanács épületében, de azért alig várta, hogy Gyünkre kerüljön a nevelőotthonba. Megköszönte a tanács vezetőinek és a hivatalsegéd feleségének a gondoskodást, A gyermek- és ifjúságvédelmi intézetből levelet írt a tanácshoz. Megírta, jól érzi magát és majd befejezi az általános iskolai tanulást. Kérte, hamarosan válaszoljanak a levelére. A tanács vezetői örültek a levélnek. Hamar tudták tájékoztatni a várdombi embereket Sz. Éva sorsáról. A várdombiak állandóan érdeklődtek, mi van a lánynyal.

Az intézetben aezf%

lemzést írták Sz. Éváról. Testi fejlettsége korához képest nagyon gyenge, értelmi képessége jó. A közösségbe hamar beilleszkedett. Testsúlya beérkezésekor 37,10 kiló, kora 16 év. A kulturált étkezés szabályait nem ismerte, de igyekszik tásaitól és nevelői ráhatással elsajátítani. Igényli a háztartásbeli munkák részletes ismertetését, állandóan figyel, érdeklődik. Most jött rá, hogy lemaradása nagy, mindennap kér munkát. Elfogadja a felnőttek utasításait, örül, ha jól végzi el és dicséretet kap. Étkezésnél a normál adagot nem volt képes elfogyasztani, támolyogva közlekedett az intézetben. Csendes pihe?

nő alatt az első időkben többet aludt az átlagosnál. Szeret tanulni, érzi, hogy még sok ismeret- anyag nincs a birtokában.

Sz. Éva a gyönki intézetben július 17-től augusztus 5-ig négy kilót hízott. Augusztus 5-én elvitték. Fölkereste az intézetet egy idősebb asszony, Tóth János- né, Fadd, Széchenyi utca 38. szám alatti lakos, aki már korábban is szeretett volna gyermeket fogadni magukhoz. Az igazgató azt mondta, van itt egy lány, de már tizenhat éves. Nem baj, ha tizenhat éves, mondta Tóth Jánosné. Nálunk minden van, csak gyerek nincs. Az igazgató behívta Sz. Évát, bemutatta Tóth Jánosné- nak. Beszélgettek, aztán a nevelők látták, hogy az idős asszony meg a kislány nem idegenkednek egymástól. Mindig így történik: bemutatkozás, aztán kettesben beszélgetés, séta az udvaron, vagy kint a községben, fagylaltozás, csokivásárlás. A nevelők észreveszik, szülőre találhat-e a gyerek az idegen emberben. Csak így engedik el az intézetből, megint ismeretlen körülmények közé.

Kitöltötték a

amelyben Tóth Jánosné tudomásul veszi mindenekelőtt a következőket: „...joga és kötelessége a nála elhelyezett gyermek gondozása, nevelése, szellemi és erkölcsi fejlődésének előmozdítása. Arra kell törekedni, hogy a gyermek egészséges, művelt, erkölcsös, népéhez hű, hazáját szerető, a szocializmus építésében hasznos munkával közreműködni akaró emberré váljon.” A búcsúzkodáskor az igazgató megígérte Sz. Évának, hogy majd meglátogatja Faddon és mondta neki, hogy az ő lányuk is, szóval nem feledkeznek meg róla.

Sz. Éva az új szüleit mamának és papának szólítja. Segít a házimunkában, az első héten egyszer már főzött is. Zöldséglevest és grízes tésztát. A mama nem nagyon akarta engedni, de ő- ragaszkodott hozzá. A barátnője, Panni, aki eddig is gyakran járt Tóthékhoz, mindennap átmegy hozzá és játszanak. Panni, vagyis Keserű Anna még csak tizennégy éves, de ránézésre úgy hinné az ember, nem Éva tizenhat, hanem a Panni.

A papa vidám ember és éjjel betakarta őket. A mamát, meg az Évikét.

GEMENCZI JÓZSEF

Marx dédunokája ismét Moszkvában

— Most vagyok másodszor Moszkvában, de remélem, hogy a közeljövőben ismét eljöhetek, hogy alaposabban megismerjem a Szovjetuniót — mondotta Robert Jean Longuet párizsi ügyvéd és újságíró, Marx dédunokája.

Longuet idén áprilisban és májusban járt először a Szovjetunióban, a Kari Marx születésének 150. évfordulója alkalmából rendezett ünnepségeken.

— Rendkívül emlékezetes eseménydús napokat töltöttünk itt, — emlékezik Longuet. Marx idősebb lányának, Jen- Hynek az unokáival, Frederic- kel, Karllal és Paullal meghívott, tiszteletbeli vendégekként módunkban állt meggyőződni arról, hogy a szovjet emberek milyen mélységesen tisztelik dédapánkat és hogyan óvják hagyatékát.

Robert Longuet ismét a Szovjetunió vendége. Ezúttal azért érkezett, hogy megismerkedjék Szovjet-Üzbegisztánnal.

— Kérésemre a moszkvai Marxizmus—Leninizmus Intézet és a Marx—Engels Múzeum munkatársai szervezték meg ezt a kirándulást. Engem ugyanis rendkívül érdekel Üzbegisztán, a köztársaság, amely

rövid idő alatt óriási ugrást tett az analfabetizmustól és a nyomortól a kulturált országig. Régóta foglalkoztatnak a fejlődő országok, nevezetesen Marokkó problémái, ahol évekig éltem.

Harminc éve foglalkozom a

marokkói kérdéssel, ennek az arab államnak a fejlődésével, amely előtt véleményem szerint nagy távlatok állnak, — bár a fejlődés iránya nem mindig helyes. Azért érdekel Üzbegisztán, amely példaként állhat a fejlődő arab országok előtt, hiszen az itt élő népek hagyományai és vallási tradíciói nagy mértékben hasonlítanak. Szeretném megtudni, hogyan képezik Üzbegisztánban a fiatal értelmiséget, milyen problémák jelentkeznek a közép- és a felsőfokú oktatásban, a szakszervezeti mozgalomban.

Longuet ajándékot is hozott a moszkvai Marxizmus—Leninizmus Intézetnek, újabb dokumentumokat Lenin párizsi tevékenységéről és a jogász Leninről.

— Apám, mint jómagam, jogász volt. Annakidején gyakran ellátogattak hozzánk orosz politikai emigránsok. Jól emlékszem Sztyeklovra, az orosz forradalmárra, aki különösen

gyakran megfordult nálunk. Lenin maga is két vagy három alkalommal volt apám vendége. Apám hagyatékában megtaláltam Lenin egyik beszédének másolatát, amelyet egy perrel kapcsolatban készített. Apám véleménye az volt, ha ő lenne az ügyvéd, ő is így beszélne. Ismeretes, hogy Leninnek nagyon kevés ideje volt ügyvédi tevékenységre. Az általam megtalált dokumentum világos, pontos kifejezései arra vallanak, hogy kitünően ismerte a jogtudományt. Hosszú ideje gyűjtöm már Párizsban a Leninnel kapcsolatos dokumentumokat. Lenin nemcsak kulturáltságával és értelmével ragadott meg, hanem mindenek előtt egyszerűségével, pedig ezek a tulajdonságok oly ritkán találhatók meg egyszerre egyetlen emberben. Lenin ugyanaz az ember volt a Kremlben levő dolgozószobájában, mint a razivi kunyhóban!

— Sokat utazgattam a különböző országokban, — mondja befejezésül Robert Longuet. — Voltam Algériában, Tuniszban, Egyiptomban, Spanyolországban, Angliában, néhány évig az Egyesült Államokban is éltem. Ritkán találkozik azonban az ember ilyen szívélyes vendégszeretettel, mint itt a Szovjetunióban. Különösen megragadott, hogy a szovjet emberek milyen féltő gonddal óvják a múlt kulturális emlékeit.

G. VASZILJEVA

Maffie: Azt akarod mondani, hogy csicseregni fog a madár?

O’Keefe: Jól értetted. Csak két út van — és ez az egyik.

Maffie: A főnök szerint középút is van.

O’Keefe: Nincs.

Maffie: Öt lepedő ...

O’Keefe: Ennyi az egész?

Maffie: A főnök azt mondta, további lepedőkről is lehet szó, majd Bostonban, ha nem süt rád csíkosán a nap.

O’Keefe: Ez nagyon bizonytalan ígéret. Biztosítékra van szükségem.

Maffie: Csak azt mondhatom, amit a főnök mondott: öt lepedő, vagy megszólal a kakas. Egyébként a főnök ismételten szívélyesen üdvözöl téged és a feleségedet.

O’Keefe: Add át üdvözletemet, és mondd meg neki, hogy a madárka feltétlenül csicseregni fog, ha nem kapok annyi lepedőt, amennyi megillet.

Greene towandai küldetése ezzel véget ért. Magával

— 151 —

vitte Washingtonba a hangszalagot a furcsa beszélgetéssel. A két gengszter beszélgetését rögtön írásba foglalták, de természetesen nem tolvajnyelven. A szöveget a következőképpen rekonstruálták:

^ A banda főnöke valamilyen oknál fogva nem adta ki O Keefe részét, a „babvt”. Maffie útján figyelmeztette O’Keefe-t, hogy ne csináljon ostobaságot, vagyis ne köpjön, ne valljon sempnit a rablásról, mert egyébként „megszólal a kakas”, vagyis megölik. Feleségének is baja lesz — erre utal, hogy a főnök „feleségedet is üdvözli”.

O’Keefe a részét követelte, mert egyébként börtönbe juttatja a banda tagjait, mondván, hogy „rájuk is majd csíkosán süt a nap”. Maffie me> érdezte, az a szándéka-e, hogy elárulja a bandát — „csicseregni fog a madár”. O’Keefe megerősítette ezt. Maffie ötezer dollárt, „öt lepedőt”, ajánlott fel a főnök nevében, és megismételte a fenyegetését. O’Keefe azonban ragaszkodott teljes zsákmányrészéhez, egyébként börtönbe juttatja a banda tagjait.

A hangszalag — bármilyen beszédes is volt — nem szolgálhatott törvényes bizonyítékul a gengszterek ellen, már csak azért sem, mert nem világított meg három döntő körülményt: ki a főnök, akinek megbízásából Maffie O’Keefe-vel tárgyalt, nem bizonyította, hogy a két gengszter valóban a Brinks esetről tárgyalt, és nem árulta el, hol a zsákmány.

Az FBI tizenkét álig felfegyverzett államrendőrségi rendőrrel őriztette a towandai fogdát, s Bostonban titkos rendőrökkel vette körül O’Keefe házát, hogy megvédje a gengsztert és feleségét a Brinks banda esetleges merényletétől, de azzal a titkos reménnyel, hogy a merénylet mégis bekövetkezik, és újabb nyommal szolgál.

S miközben Powers, az FBI bostoni nyomozó különítményének parancsnoka erre a nyomra várt, úgy látszott, hal akadt az egyik horogra, amit a ravasz Wilson főbiztos hat hónappal azelőtt kivetett.

— 152 —

Néhány órával a bankrablás után Wilson egy listát kapott a Brinks Express Company bankház igazgatóságától nénány száz új bankjegy folytatólagos sorszámáról. Az „azonosított” bankjegyek csak egy töredékét képezték a milliós zsákmánynak, 98 000 dollár volt az összegük. Wilson rögtön közöltette a sorszámlistát a napilapokkal, habár nem kételkedett abban, hogy a „forró” bankjegyek közül egyik sem kerül forgalomba belátható időn belül. És igaza is volt. Már a rablást követő napon McGinnis elégette ezeket a bankjegyeket a rablott értékpapírokkal, részvényekkel, kötvényekkel együtt,

De az említett 98 000 dolláron kívül még néhány köteg, összesen 500 darab régi húszdolláros bankjegy száma is ismeretes volt. Ezeket a bankjegyeket a General Electric Company fizette be a bankban a rablás napján, s mivel akkoriban hamis húszdollárosok voltak forgalomban Bostonban, a villamossági vállalat lelkiismeretes pénztárosa feljegyezte számukat.

John Allen, a Brinks Express Company vezérigazgatója felszólította Wilsont, hogy tegye közzé a lapokban ezeket a bankjegyszámokat is. Wilsonnak azonban sikerült őt és a biztosítóvállalatok képviselőit eltéríteni szándékuktól.

— Uraim — mondta nekik —, önöknek legalább any- nyira érdekük a tettesek kiderítése és elfogása, mint a rendőrségnek. Mi, rendőrségiek, tapasztalatból tudjuk, hogy a zsákmányon keresztül vezet a legbiztosabb út a tettesekhez. Ha ezeknek a bankjegyeknek a számát is közzétesszük, soha többé egyetlenegyet sem látunk viszont a húszdollárok közül, mert a bankrablók, akik több mint egymillió dollár készpénzt raboltak, erre a tízezer dollárra nincsenek ráutalva. Legalábbis egyelőre. Vagy évekig rejtegetik, de sokkal valószínűbb, hogy megsemmisítik, esetleg külföldön hozzák forgalomba őket. Ezáltal ez a nyom a semmibe vész, mert a külföldön felbukkanó dollárbankjegyek eredetét vajmi nehéz megállapítani. Legalábbis ezt igazolja eddigi tapasztalatunk.

— 153 —

*