Tolna Megyei Népújság, 1968. augusztus (18. évfolyam, 179-204. szám)
1968-08-11 / 188. szám
Bárány Tamás: Téves kapcsolás Leginkább a hangja fogta meg; nem is annyira az, amit mondott, hanem ahogyan mondta. Még a legelején kiderült, hogy harminckét éves — de a hangja érettebb korról árulkodott, s mintha fáradtabban zizzent volna. Hosszú-hosszú hónapokkal ezelőtt kezdődött, egy kora őszi napon. Este fél tíz lehetett. Barátnőjét kereste telefonon. Kissé félve tárcsázott, attól tartott, Terka lefeküdt. Még most is benne él a meglepett pillanat emléke, ahogyan a kagylót már az első csengetés után felvette a férfi: „Halló” „Tessék”. — Jó estét, Sándorkám, — mondta — ne haragudjék a kései zavarásért. Terka nem alszik még? — Nem tudom. — Nem értem — mondta zavartan; ezzel a Sándorral sosem lehetett tudni, hányadán áll az ember Három szava közül legalább kettő ugratás volt. — Hát nézze meg. — Akkor sem tudom ... — Otthon van, vagy nincs otthon? — Ezt sem tudom. — Nem maga az, Sándor? — Attól függ, milyen Sándor. — Morvái. — Félek, hogy csalódást kell okoznom — mondta a férfi bocsánatkérőn, — de egy másik Sándorral beszél. — Bocsánat — sziszegte dühösen, hogy mit idétlenkedik itt vele ez a vadidegen —, elnézést a zavarásért. Jó éjszakát! — Nagyon kérem, ne tegye le a kagylót! — szólt hirtelen a férfi. Annyi sóvár vágy sütött hahg-„ jából, hogy elbizonytalanodott benne a mozdulat, s tétovázott egy pillanatig. — Nem tette le? — hallotta a férfi hangját. — Köszönöm! így kezdődött. És aztán nagyobb, később egyre kurtább szünetekkel, hosszú-hosszú hónapokon át folytatódott. Mindig ő hívta a férfit, hiszen a számot csak ő tudta; amaz nem ismerte az övét. ftéö elmesélte a férfinak, hogy esztendők óta egyedül van; húszévesen ment férjhez, huszonkét évesen elvált és négy év óta magányos. Van egy ötéves kislánya, a kis Krisztina; őneki él. Különben egy nagy vidéki vállalat pesti irodájában dolgozik, és önálló angol-német levelező. A férfi, mint kiderült, állatorvos, és egy gyógyszergyár kutató osztályán dolgozik. Beszéltek filmekről, színdarabokról, amiket láttak, a könyvekről, amiket olvastak. Aztán az életükről. És az életről. Az asszonyt először meglepte, később csaknem lenyűgözte a férfi tájékozottsága, tapasztaltsága. Mindenről tudott, s mindenről határozott, nagyon egyéni és átgondolt véleménye volt, amit legtöbbször éles, csattanósan rövid, s már-már kegyetlenül fanyar mondatokban fogalmazott meg. Az asszony egy-egy beszélgetés után egészen felfrissült, noha fél kilenc felé kezdték, s rendszerint fél tíz körül fejezték be. Fáradtan, álmosan kezdett tárcsázni, s mire a beszélgetésnek vége lett, a lefekvés helyett akár elölről kezdhette volna a napot. Egyre többet gondolt a férfira. Napközben is. A hivatalban néha kísértést érzett, hogy felhívja, hallhassa hangját, megsimo- gattassa magát a meleg bariton bársonyával. Aztán eszébe jutott: hol is keresné? Az ő idejük az este, de ilyenkor is gondolnak néha egymásra ... Mert egyik este ezt a férfi is bevallotta. És megpendítette m; volna, ha egyszer találkoznának? Kicsit kérette magát, mert úgy érezte, így illik; hisz voltaképpen a mai napig nincsenek bemutatva egymásnak, s kapcsolatuk ilyenformán egy utcai ismeretség zilált rendezetlenségére emlékeztet. . . A férfi győzködött: az elmúlt hónapokban jó barátokká váltak; millió ismerőse van, akiket a társasági formák szigorú szabályai szerint ismert meg, s akik mégis millió fényévekre vannak tőle; — No, és maga? — szólt aztán a férfi. — Én hogyan ismerek magára? Milyen a haja? — Szőke — felelte gyorsan. — Hosszú? — szóit idő múltán a férfi, — Rövid. — Altkor jó — sóhajtott kissé megkönnyebbülten a másik. — Tudja, magát valahogy barnának képzeltem. — Ilyen vagyok. — Helyes — mondta a férfi. — Hát akkor holnap ötkor a cukrászda előtt. Ne felejtse el: újság és három szál rózsa! Pontos lesz? — Mindig pontos vagyok. — Újabb jó pont — nevetett a férfi, aztán már búcsúztak is. Éjfélig nem aludt az izgalomtód. Másnap kora reggel fodrászhoz ment. és munka után hazaszaladt átöltözni, öt óra öt perckor ott volt már a cukrászda előtt. Két percbe sem telt, és begördült egy tömött busz. Az újságosbódé mellé állt, és figyelte a leszállóikat. A sok csitri lány és asszony közt alig néhány férfi szállt le. de egyik sem látszott Sándornak. Soványak voltak, szőkék, s vagy ifjoncok, vagy idősebb emberek. Na. Késik ... A következő busz is befutott már, amikor szemben egy férfi közeledett, szinte futva. Hóna alatt az újság, kezében papírba burkolt csokor. Megállt, izgatottan körülnézett, egy szőke nő után megfordult, aztán elővette zsebkendőjét, és kalapját levéve megtörödte homlokát. Erősen ritkuló haja volt, feje búbja csaknem kopasz. És fújtatva szuszogott: megerőltethette a futás a' virágbolttód idáig Ő csak nézte, s nem tudta, sírjon-e vagy nevessen. Nyúlánk, karcsú alakján, hosszú, fekete haján át-átsiklott néha a férfi közönyös pillantása, de minduntalan rebbent is ed róla nyomban. ő sóhajtva lenyomta a cukrászda kilincsét: jólesik ilyenkor egy erős dupla! Az ablak mellett ült le, és néha kinézett. A férfi háromnegyed hatig to- topörgött odakint s szeme mohón tapadt az arra járó szőke nők arcára. AZ OLVASO Gergely Ágnes első verseskötetében (Ajtófélfámon jel vagy, 1963) a forma hibátlan biztonsága, meglepő, újszerű fordulatossága még bravúrnak tetszhetett, most megjelent, második gyűjteménye, a Johanna azonban meggyőz arról, hogy ez a tökély nem céltudatos, akart bravúr, nem kidolgozott modor, hanem Gergely lírai „mozgásának” természetes, spontán megnyilatkozása; mondhatnák, nem tud másképpen verset írni. A mai olvasó akarva, nem akarva, kénytelen volt hozzászokni a kötetlen képzettársulások szabad áramlásához, az expresszionizmus orvén, s ahhoz, hogy szuggesztív hatásukkal mérje le igazságukat. Ez a kötetlenség nem követel semminő formát, csupán hűséget valamely belső képhez, azaz mint irányzat, alapelvében antiklasszikus. Joggal lep meg tehát Gergely Ágnes expresszionista hangútésű verseiben a belső forma oly kristályos tisztasága, hogy az teljességgel eléri a klasszikus mértéket. Ebből viszont megértjük a külső forma állandósult, hibátlan, bravúr szerű tökélyét is: nem egyéb, mint a belső forma megszólalása, láthatóvá-hallhatóvá tétele. Ily módon lírája különös, magában álló jelenséggé válik: az expresszionizmus korszerű nyelvezetét ötvözi össze a formai klasszicizmussal. A versanyag, amivel ezt műveli, nemcsak látható és hallható, hanem szinte tapinthatóan megformált és konkrét: mintha vésővel és kalapáccsal dolgozna, lepattant minden mellőzhető matériát, kínálkozó ormanenst, csupa rámutatás minden mozdulata, tiszteletet gerjesztő eréílyel tud- >ja rögzíteni a lényeget, szinte soronként, s véglegesen lezárni a verset. Lehet, hogy a láthatatlan műhelymunka másképp folyik le, nála is küszködés, vajúdás, a kifejezésért vívott harc árán születik a vers, de az eredmény a fentebb vázolt hatást kelti, az első benyomás félreérthetetlen és maradandó. Hasonló biztonságra vall az anyag elrendezése, koordinálása, mintegy délkörök szerint; érzés- világának övezeteit a ciklusok e íme jelzi frappáns egyszerűséggel: Belül, Kívül, Távol. Mint valamely gyakorlott hajóskapitány, nem tévedő iránytűvel kezében utaztatja az olvasót a maga Urai glóbusán, s ritkán tapasztalt kényelemmel ajándékozza meg. Nem mesterkedik, egyaránt mellőzi a hatáskeltő kihagyásokat és halmozásokat, avval imponál, hogy nem akar imponálni. A vers és az olvasó közül eltűnik a vezető közeg, az apparátusnak nyoma nem marad, szinte észrevétlenül kerül birtokunkba a mű. A művelet kissé hasonlít a bűvészmutatványhoz, avval a különbséggel, hogy nincs szemfényvesztés: lírai-emberi tényeket kapunk. Megint csak a belső biztonságról, öntudatról tanúskodik az enyhe irónia, amivel az életet és magamagát szemléli, nagy fajsúlyú komolyság rejlik a mélyén, olyannyira, hagy néha a szatírához közelít: evvel intelligenciájának adózik. Lelkivilágát azonban a jellemformáló érzések telítik és éltetik; nem véletlen, hogy Johanna, a szent és hős leány az eszményképe: bátor és erős, sőt erélyes anélkül, hogy férfias lenne, és nőies anélkül, hagy szemérmetlen lenne. Szerelmi lírája is elkerüli a nőies végleteket: a nyafogó panaszt és a glorifikáló rajongást. Természetes tud maradni, ami nem könnyű dolog, mert a szerelem többé-kevésbé mindenkit kihoz sodrából. Az az érzésünk, hogy talán Johanna is így szerette Dunois-t. A kötetnek címet adó szonettkoszorú valódi remeklés; tartalma Szerint az ember, vagy az em beriesség tragédiája, formája kihívóan bonyolult és nehéz: a szabály szerint tizenöt szonettből álló ciklus, melyben mindegyik szonett az előzőnek végsorával kezdődik, az utolsó, az ún. mesterszonett pedig a többi tizennégynek kezdősoraiból tevődik össze. Csak a legnagyobb formaművészek próbálkoztak meg vele, utoljára tudtommal József Attila. VÁRKONY1 NÁNDOR hány hét múlva feltárcsázta a telefonközpontot. Most végre megtudja, ki ez a titokzatos férfi, aki — akarja, nem akarja — egyre közelebb férkőzik hozzá. — Nem adhatok felvilágosítást — szólalt meg a telefonoslány. — Titkos az állomás. Csalódottan tette le a kagylót, de aztán még örült is neki, hogy így történt. Nyilván a sors akarja így. Egy telefonszám — az utolsó számjegy eggyel magasabb, mint Terkáé — és két hang az éjszakában . .. Volt az egészben valami múlt- századian avult íz; de valami idegborzoló izgalom is. Néha alig várta már az estét, hogy lenyelje vacsoráját, megvárja az esti híreket a rádióban, aztán odakuporodott a telefonhoz. őket viszont szorosan fűzi egymáshoz ez a barátságnál izgalmasabb, szerelemnél még kevesebb, furcsa, vibráló sokat ígérő kapcsolat. Erre már nem volt mit felednie, beleegyezett a találkozásba. A helyben és az időpontban is megállapodtak, amikor a férfinak hirtelen eszébe ötlött: — Várjon! De hogyan ismerjük meg egymást? Felnevetett, annyira groteszk volt ez a kérdés. Hiszen ő már régen elképzelte magának Sándort: fekete, nem tűd magas, nála talán csak fél fejjel magasabb, széles vállú,v nyugodt mozgású férfi; olyan, akire ha ránéz az ember, nyugalmat, biztonságot érez. — Hát hogyan? — kérdezte tűnődve. A férfi nevetett. — Mint a detektívregényekben, ugye? ... Hát nézze, nekem kezemben lesz egy újság, és a másik kezemben egy csokor virág. Milyen virágot lehet kapni mostanában? — Rózsát — mondta ő, de mindjárt meg is bánta. — Csakhogy drága ám! — És? — kérdezte a férfi. — ' lit gondol, ez a találkozás nem t meg nekem néhány szál rózsát? Hallgatott. Szűk esztendő Ilyen volt 1968 nyarán Tolna megyében az aszály Fotó: Vesztergombi
