Tolna Megyei Népújság, 1968. július (18. évfolyam, 153-178. szám)
1968-07-28 / 176. szám
Jót tesz az embernek, ha hosszabb időt tölt külföldön és csak úgy néha látogat haza. így észreveszi a változásokat. Különben hiába nézné naponta, nem nagyon venné észre. Azelőtt ugye Szekszárdon a Széchenyi utcában csak kétemeletes házak épültek, most már van egy két és fél emeletes is. Az erkély eleje már megvan a harmadikon, a többi részt úgy látszik, a legújabb építőanyagból — vitából, r- • tik meg. Ez az építőanyag a legolcsóbb. És lehet kapni! Korlátlanul. Tehát korlátlanok az építési lehetőségeink. Ezt láttam az útépítők esetében is. A múltkor még azt írtam, hogy naponta húsz négyzetmétert aszfaltoznak és ebből jól megél egy egész vállalat. Most látom, hogy azóta óriási a fejlődés. Már húsz és fél négyzetmétert is beterítenek aszfalttal. És azt is látom, hogy most már végre különböző méretű pogácsaszaggatókat is lehet kapni. Nem úgy, mint a régi mechanizmusban, amikor csak egyféle volt. A vendéglátóipar most új, kisebb pogácsaszaggató-garnitúrát kapott és ezekkel a pogácsaszaggatókkal készíti most a kisebb pogácsákat, amelyek ugyanolyan minőségűek, mint a régi mechanizmusbeliek és ugyanannyiba is kerülnek. Állítólag van most már rakáron még ennél is kisebb pogácsaszaggató, sőt egyesek szerint elkészült a legkisebb pogácsaszaggató prototípusa is, amellyel változatlan eladási ár mellett olyan kicsi pogácsát lehet készíteni, amit csak csipesszel vehetnek ki a fogyasztók a tálból. Változtak a meghatáro zások, változtak a kívánságok. Uj meghatározást kapott a bigámia. Éppen a napokban hallottam, amint egy kisfiú azt kérdezte az édesapjától: — Mondd, apukám, ki a bigámista? — Bigámista fiacskám az az ember, aki kétszer annyi tányért mosogat, mint én. A kívánságváltozásra is találtam példát. Az emberek örökké szeretnének élni. Ezt onnan tudom, mert a szekszárdi utcán hallottam egy embert így sóhajtani: — Legalább addig éljek, amíg a Mártírok tere teljesen elkészül! Mire a másik megkérdezte: — Örökké akarsz élni? De látom azt is, hogy öntudatosodnak a fiatalok. Erre is van példám. Bent jártam az egyik hivatalban, és a folyosón egyszeresük a következőkre figyeltem fel: Egy fiatalember, biztosan kollégának nézett és megkérdezte tőlem: — Bocsásson meg, én itt új ember vagyok, nem tudná nekem megmondani, hol kell a fizetésemelést kérni? Nem tudtam megmondani, mert az utóbbi időben úgy össze-vissza zavartak ebben a kérdésben, hogy most már nem is tudom megmondani: a pincében, a kocsmában, vagy hol is kell a fizetésemelést kérni. Azt is láttam, hogy a Tolna megyeiek megtanulták tisztelni a KRESZ-t. Amint Dombóvárról jöttem hazafelé a vonaton, Bátaszék és Szekszárd között azt mondja a feleségem: — Nézd Johannes, ott van egy vasúti átjárót jelző tábla. Tényleg ott volt. Tábla volt, út nem. Az utat elszántották. Az átjárót jelző táblát pedig gondosan körülszántották. Biztos, ami biztos alapon. Hátha valaki át akar menni. Ebből is látszik, hogy a határban tisztelik a KRESZ- láblákat. Dombóváron viszont a fogyasztókat tisztelik meg egy felirattal: „Nem működik". Az állomási málnaosztogató automata. Pedig szép masina. Csak nem ad málnát. Viszont Dombóváron legalább van ilyen automata, ha rossz is. Mindegy, van. Szekszárdon még rossz sincs. És arra is rájöttem, hogy nem mindenki ott ül, ahol a helye lenne. Félreértés ne essék, én a szekszárdi kertmozira gondoltam. Itt ugyanis mindenki arra o helyre ül, amelyik jut neki. A székek nincsenek megszámozva rendesen, a jegyek viszont rendesen meg vannak számozva és ebből galibák keletkeznek. Már arra gondoltam a lefedett, új szé- ekkel ellátott kertmoziban: jó lenne, ha szólnának jegyeladáskor mindenkinek, hogy az előtte levő székekre társadalmi munkában írja rá a jegyén látható számot, amikor elkezdődik a film. Jó volt, izgalmas volt a film. Egyszeresük mocorogni kezdett a mellettem ülő. — Ne mocorogjon! — szóltam rá. — Maga csak hallgasson... ! — szólt rám a mellettem ülő. — Én se szóltam semmit, amíg a bolha magán volt. Ezzel zárom soraimat. Tisztelettel: Használt ruha Amerikában Hova kerülnek a párizsi filmszínészek levetett ruhái, öltönyei, nyakkendői ? Amint tudjuk, a filmsztárok minden új filmjükben számos új ruhát, új nyakkendőt, öltönyt viselnek. Vannak filmek, amikor a forgatás befejeztével a sztárok tucatszámra hordják haza az öltözékeket. S méretre készült ruhákról és öltönyökről van szó, amelyeket azonban másodszor már nem vehetnek fel. A sztárok lakásai hatalmas ruharaktárakká változnának, ha az egyik párizsi női dekoratőrnek nem támadt volna remek ötlete. Danielle Diornak hívják a fiatal, nagy üzleti érzékről tanúskodó hölgyet, aki levette a ruhák tárolásának gondját a filmsztárokról. Az egyik párizsi kerületben kis üzletet nyitott, ahol mindenki vásárolhat a sztárok ruhatárából, sőt ha kívánja, még igazolást is kaphatnak, hogy a vásárolt holmik valóban valamelyik ismert sztár ruhatárából származnak. Danielle Dior üzlete nagyon felkapott: a sztárok ruhadarabjai hőn áhított árucikkek, a színészek pedig szívesen adják el levetett holmijaikat, amiből nem megvetendő mellékjövedelemhez jutnak. Újabban már nemcsak a filmekben viselt ruhadarabjaikat, hanem magán ruhatáruk egyes darabjait is Danielle Diornál értékesítik. Ez különösen az élsztárok számára jól jövedelmező üzlet, mert az árak nem az öltözetek minőségéül fügének hanem azokat volt viselőjükhöz szabják. Kémek iskolára Michele Morgan estélyi ruhájáén például minden esetten többet fizetnek, mint mondjuk Marina Vladyéért, még abban az esetben is, ha Marina ruhája sokkal szebb, és a világ legdrágább divatszalonjából származik. Tehát nemcsak a ruhadarabot, hanem a nimbuszt is áruba bocsátják. Másképp nem is magyarázhatnánk meg, miképpen kerülhet Jean Marais egyetlen nyakkendője 100 frankba. Vanessa Redgrave csipkeruhája 800 frankért Jean Marais nyakkendőjéhez képest olcsónak tűnik. Danielle Diornak monopóliuma van ebben az üzletágban és ezt igyekszik is megtartani, rendkívüli vevőszolgálatával. Ha például valaki egy filmben meglát egy ruhát, amit szívesen magáénak mondana, biztos lehet benne, hogy Danielle Dior mindent elkövet, hogy előteremtse számára. Így például nem csalódott egy amerikai nő sem, aki mindenáron meg akarta vásárolni Brigitte Bardot- merészen dekoltált ruháját, amelyet egyik legutóbbi filmjében viselt. A ruha máriis úton van az Egyesült Államokba, és az amerikai vevő most már azon törheti a fejét, hogyan tűzze rá diszkréten, de mégis olvashatóan a ruhára a címkét, hogy Brigitte Bardot-tól származik, 600 frank ugyanis túl sok lenne egy egyszerű kis ruháért, ha tartózkodónak kellene lennie és el kellene hallgatnia. hogy ki hordta valamikor a rajta pompázó öltözéket. Nagytakarítás a világűrben Az űrkutatásban részt vevő országok egyre több mesterséges holdat állítanak pályára; évről évre növekszik a Föld körül keringő mesterséges égitestek száma. A mesterséges holdak azonban, amelyek különféle érzékelő műszereikkel fontos adatokat sugároznak a földi állomásokhoz, nem egyedüli „lakói’* a világűrnek. Velük együtt igen sok „fölösleges” tárgy is kering az űrr ben: kiégett rakétafokozatok, huzaldarabok, küldetésüket bevég- zett, tehát már „elnémult” mesterséges holdak, sőt egy fényképezőgép is, amelyet évekkel ezelőtt az egyik amerikai űrhajós űrsétája közben elveszített. Űrkutatási szakértők szerint 1990re körülbelül egymillió ki- sebb-nagyobb tárgy kering majd a világűrben. Az űrben keringő improduktív anyagok súlya már ma is 1000 tonna körül van. Ezek részben zavarják a földi megfigyelést, másrészt a működő mesterséges holdakra is veszélyt jelentenek. A szakértők ezért egyre inkább hangoztatják a világűr időnkénti megtisztításának a szükségességét. Nemzetközi megállapodás ezen a téren még nincs, de annyi bizonyos, hogy a következő évtizedekben kell valamiféle megoldást találni majd, a világűr tisztán tartására. Az egyik elképzelés szerint valamelyik nemzetközi intézmény tisztogató műholdjai és űrhajói „befognák” a nagyobb tömegű inaktív mesterséges holdakat és alkatrészeket. Ezekre fékezőrakétákat szerelnének, és így a rakéták segítségével a Föld sűrű légrétegébe irányítanák ezeket, ahol a súrlódás következtében elégnének. A világűrben keringő apróbb tárgyakat esetleg hálóba gyűjtenék és a tele hálót irányítanák vissza a rakéta segítségével, hogy az — az alacsonyabb rétegekben rakományával együtt — elégjen. Történelmi érdekességek A Garibaldi-család visszapereli Garibaldi szigetét Az ipari és a kereskedelmi kémkedés, amit olykor ..agresszív piackutatásnak” is neveznek, világszerte gyorsuló ütemben szélesedik. Svájcban. Nyugat-Német- országban, Japánban és az Egyesült Államokban iskolák működnek, amelyekben az ipari kémkedést tanítják. Londonban két „kém”-ügynök- ség működik, amelyek kizárólag kereskedelmi információk gyűjtésével és eladásával foglalkoznak. A törvények értelmében ezért nem lehet bírósági eljárást indítani; ha a kém nem szerzi meg az eredeti dokumentumokat, vagy nem tör be valakinek a házába, vagy más hasonló jellegű törvénysértést nem követ el, akkor nem lehet bírósági úton felelősségre vonni. A hivatásos kém pedig tudvalévőleg úgy dolgozik, hogy kerüli az ilyen „ostobaságokat”. A könnyű kereset és leleplezés esetén enyhe büntetés valósággal ösztönöz az ipari kémkedésre. Az utóbbi időben az amerikai „Cianamid” gyógyszertrösztöt érte az egyik legsúlyosabb csapós. A tröszt hat munkatársa a részvénytársaság laboratóriumaiban kidolgozott antibiotikumok kultúráit Olaszországban és más nyugat-európai országokban eladta, s ezzel több mint 30 millió dollár veszteséget okozott a „Cianamid” trösztnek. Ezio Garibaldi tábornok, Giuseppe Garibaldi unokája beperelte az olasz államot. A Garibaldi- utódok nevében azt követeli, hogy adják vissza a családnak Caprera szigetét, amelyet 1892-ben katonai érdekből kisajátítottak. Garibaldi unokája három indokra alapozza követelését: 1. Giuseppe Garibaldi 26 éven át, egészen haláláig Caprera szigetének egyedüli és jogos tulajdonosa volt. 2. A szigetet csak a Maddalena félsziget védelme miatt sajátították ki, nemzetvédelmi érdekekre hivatkozva, amelyeket a Gari- baldi-örökösök is elismertek. 3. A szigetnek ma már semmiféle katonai jelentősége nincs, olyannyira, hogy hosszabb ideje megkezdték a sziget turisztikai kiaknázását. Ezio Garibaldi 1967 szeptemberében követelte először a sziget visszaadását. A miniszterelnökhöz, a hadügyminiszterhez és a pénzügyminiszterhez intézett levelére nem kapott választ. Most elhatározta, hogy formálisan bepereli az államot. Giuseppe Garibaldi, a nagy olasz szabadsághős 1856-ban vásárolta meg olcsó pénzért Capre- ra szigetét. Tizenöt négyzetkilométeres, sziklás, teljesen elhagyatott sziget volt ez. Garibaldi először faházat építtetett rajta, majd újabb pénzt költött arra, hogy felépíttette a nagy házat, a malmot, a pékműhelyt és néhány hektáron gabonát, olajbogyót és zöldségféléket kezdett termelni. Garibaldi halála után az olajliget közepében álló fehér házat nemzeti műemléknek nyilvánították. Leánya, Cleila, Garibaldi utolsó gyermeke, apja háza mellett építtetett kis házat magának. A haditengerészet a sziget legmagasabb pontjára megfigyelő- állomást telepített. Caprera szigetére fél évszázadon át szerveztek hazafias zarándoklatokat, itt tartották a Ga- ribaldi-emlékünnepségeket. Csak az utóbbi húsz évben jöttek rá, hogy a szigetnek idegenforgalmi jelentősége is van, Először a békaemberek jelentek meg partjain, majd a Földközi-tengeri Klub rendezett be a sziget nyugati partján divatos üdülőhelyet. Ezio Garibaldi ekkor avatkozott be. A család meg akarja menteni a sziget emlékhely-jellegét, hiszen Garibaldi itt töltötte élete utolsó éveit, itt halt meg és itt van eltemetve. Garibaldi örökösei kevesen vannak. Palermóban él az idős Giuseppina Garibaldi. A történelmi név utolsó viselője, a fiatal Garibaldi, Ezio fia, idén kezdi meg tanulmányait a livornói haditengerészeti akadémián. . — Ha az állam hajlandó visz- szaadni nekünk Caprerát — mondotta Ezio Garibaldi tábornok —, a család megőrzi úgy, amilyen mindig volt, kizárva minden idegenforgalmi spekulációt, és visszaadva a sziget emlékhely- és múzeumjellegét. Rendbe hoznák a házat és ápolnák a sírboltot, amelyek ma siralmasan elhagyatott állapotban vannak. A New York-i maffia uzsoraüzletei A legutóbb Washingtonban szenátusi kihallgatást tartottak, amely ijesztő bepillantást nyújtott azokba a bűnös módszerekbe, amelyeket a New York-i maffia alkalmazott kölcsönök folyósításakor. A szenátusi bizottság előtt férfiak és nők, a maffia uzsorásainak áldozatai, tettek vallomást. ínséges helyzetben az uzsorásoktól pénzt kaptak, akik kíméletlenül behajtották a kamatokat egészen addig, amíg a kikölcsönzött összeget olykor tízszeresen is visszakapták. A tanúk közül so kan a Ku Klux Klánéhoz hasonló maszkokat viseltek, amelyek csak a szemüket, orrukat és szájukat hagyták szabadon, mert így akartak védekezni a maffia bosz- szúja ellen. A pénzkölcsönzés a maffia viszonylag új működési területe. Csak az utóbbi években kezdett virágozni, de ma, tekintettel a kis rizikóra, a maffia második legnagyobb bevételi forrásává lett. A könnyen nyújtott hitelek és a később annál kegyetlenebb behajtási módszerek következtében most jó néhány New York-i vállalat, étterem, bár és üzlet került n maffia tulajdonába. A New York-i maffia őt családból áll. Minden családnak megvan a maga tevékenységi köre, amelyet kölcsönösen tiszteletben tartanak. ,