Tolna Megyei Népújság, 1968. július (18. évfolyam, 153-178. szám)
1968-07-23 / 171. szám
Premier S&egreden Jubileumi évadjához érkezett Szegeden a Szabadtéri Játékok nyári programja: az 1959-ben felújított fesztivál idén tízesztendős. Az évforduló ténye ünnepi műsorválasztási lehetőséget kínált, olyan darabokat kerestek tehát az értizedes repertoárból, melyekre legszívesebben emlékszik a kilenc fesztiválnyár közel 800 ezres közönsége. így alakult az idei műsornaptár: Bánk bán, János vitéz, Aida, szovjet balett-társulat (Hattyúk tava — a rigai művészek előadásában) és az Állami Népi Együttes vendégjátéka (Rapszódia címmel). A premieren Szinetár Miklós és Félix László rendezte, Kórody András vezényelte Erkel operájának negyedik fesztiválbemutatóját. Szándékosan irtuk előre a rendezők nevét, hiszen a szabadtéri előadások legtöbbet vitatott, legérzékenyebb pontja az a színház-szempontú követelmény, amit kritika és közönség évről évre számon kér a rendezéstől. Mint a programban szereplő valamennyi műfajnak, az operának is, a Bánk bánnak is évek során többé-kevés- bé kialakultak a szegedi monstrum-színpadra tervezhető elképzelései. Szinetár Miklós, aki kilenc nyár óta törzstagja a fesztivál rendezőgárdájának, s aki éppen ezért tudja, ismeri a művek színpadra alkalmazásának amolyan népszínház jellegét — most sem változtatott alapállást: főleg a kórusokra, grandiózus tömegjelenetekre, a sok irányú mozgáslehetőségre hagyatkozva látványosságot, dekoratív tablójeleneteket komponált. Fülöp Zoltán díszletei • közt a Márk Tivadar tervezte jelmezekbe vezető operaénekeseink öltöztek, s a szereposztás érdekessége, hogy a szólisták többségének — Simándy Józsefnek, Moldo- ván Stefániának, Komlóssy Erzsébetnek, Szalma Ferencnek és Sebestyén Sándornak — korábban a szegedi színházból indult művészi pályája. N. I. A jövőhöz méltóan Szekszárdi eredmények és reménységek Könnyű Velencének, nem jön zavarba hogy, mit mutassan az idegennek, hisz minden ház és minden utcakő jeles helyet kapott a művészettörténetben, s könnyű a Velencébe vetődő idegennek, aki bárhová lép, műemlékekbe ütközik. De mit csináljanak az idegenforgalmi világverseny hamupipőkéi, lokális nevezetességeikkel, hely- történetté zsugorodott múltjukkal? Mit csináljon például Szek- szárd, melynek majd ezer esztendős múltjából alig maradt valami, s ami maradt, annak is nagy része mindmáig föld alatt várja, hogy belépőjegyes látványossággá lépjen elő? Legyünk őszinték, az arányok meglehetősen eltolódtak a tetszetős látványosságok irányába: a múlt, csalókán és megtévesztően, mint a művészetek teljessége áll a felszínes turista előtt, aki óhatatlanul együtt látja mindazt, amit évszázadok építettek és romboltak. A rómaiak több mint ezer esztendejéről úgy beszélünk, mintha emberöltőnyi időről lenne szó, a középkor jelenthet gótikát és máglyát, irodalmi nyelvemléket és urbanizációt, — csak nézőpont kérdése. Nevezetesség és hírnév, s az ezzel egyet jelentő idegen- forgalom persze ehhez igazodik, s ebben a versenyben a látszólag jelentéktelen kisvárosok szükségszerűen alulmaradnak, mert nem tudják középkori városfalakkal, őrtornyokkal, gótikus katedráli- sokkal fogadni az idegent, aki nyakában lógó fényképezőgéppel ugrik le a vonatról. De ezeknek a kisvárosoknak más is a feladatuk, s az idegenforgalmi versengés helyett ki kell alakítani saját vonzáskörüket, egyedi jellegüket, varázsukat. Hit visz magával a Szekszárdra vetődő idegen? Ami mindenkinek kijár: egy nagyon szép, hamisítatlan dunántúli táj és egy rohamosan fejlődő város izgalmas képét. A többi . már szerencse dolga. Ha rámosolyognak a pannon istenek. kap szobát, tud venni képeslapot, kirándulóhelyeinken jut neki egy pohár szóda, Szek- szárdon valódi siklóéi rizling. De nemcsak erről van szó. Városainktól nem azt kell számon kémünk, hogy mennyire hasonlítanak egymáshoz vagy a világvárosokhoz. Egy város soha nem azzal hat és vonz, hogy nagyobb vagy akár „szebb”, mint a másik. hanem azzal, ami a sajátja, ami hasonlíthatatlanul egyedi benne. Mondjuk így: a város szelleme, ami Pécset, Egert, Sopront azzá teszi, ami. S higgyük e] végre: a felnőtt város rangját nem az adja meg, hogy vannak-e luxus-éttermei, van-e sztriptízbárja. még csak nem is espresszó- probléma ez, ami természetesen nem jelenti azt, hogy honos és idegen ne jusson egy pohár italhoz, tányér ételhez. Mi adhatja meg Szekszárd rangját, mi lehet az az emlék, amit az utas magával visz? A jelent tenném első helyre, sokkal rwgyobb hangsúllyal, mint eddig, azt a .tényt, hogy egy elhanyagolt, Móricz-hősökre emlékeztető korrupt vezetőréteg mezővárosa, ha megkésve is. ha sok nehézséggel is, európai színt kap. s aki a környező hegyoldalról lenéz a városra, már nem Babits versére gondol, hanem arra. hogy valóban Európában van. A háború folyamán elpusztított történelmi városok, mint Drezda vagy Gdansk, megőrzik a pusztulás emlékét is, azt. hogy honnan indultak a háború végeztével. Talán nekünk sem ártana egy várostörténeti állandó kiállítás, egykorú és mai fényképekkel szemléltetve azt a fejlődést, ami ugyan időben csak évtizedeket számlál, de így is valódi történelem lett. Legyünk őszinték, az itteniek is már alig emlékeznek arra, hogy milyen volt például 15 évvel ezelőtt a mai Felszabadulás tér. De a tárgyi és látható emléket is jobban ki kellene használni. Világhírű tudósunk, dr. Kardos Tibor professzor, nemrég itt járva, csodálkozva kiáltott fel: miért nincsenek a megyeháza gyönyörű udvarán szabadtéri hangversenyek Fertőd, vagy Martonvásár mintájára? A Babits-múzeumban miért nem rendeznék be könyvtárat, kutatóhelyiséget, vendégszobát irodalomtudósoiknak? Feladata. sőt hivatása sokkal több, mint hogy egy teremőrre bízzák, hisz kutatóknak, íróknak kellene itt dolgozniok. Persze, hogy több, bár semmiképp sem úgy, ahogy egy korábbi — remélhetőleg nem megvalósuló — istenkísértő terv akarta, hogy a ház udvarán bormúzeumot rendeznek be. Az örvendetesen fejlődő Szekszárd szellemi életében is bíztató jeleket látunk, ami föltétlenül kísérője az anyagi fellendülésnek. Rögtön ide kívánkozik, amiről csak örömmel és elismeréssel lehet szólni: az az ügyszeretetről tanúskodó figyelem és támogatás, amit a megyei ^tanács tanúsít. Elsősorban a Művelődés címen megindított évnegyedes szemlére gondolunk, amely bíztató kezdet után — reméljük — a megye szellemi életében hasznos szerepet tölt be, hisz didaktikai cikkei a közvetlen tapasztalatcserét szolgálják, de irodalomtörténeti, művészeti, tehát közművelődési szempontból is feladat vár rá. Ide kívánkozik az a nagyszabásúnak ígérkező vállalkozás is, amit. a Levéltár indított el a megye múltját feltáró sorozatával, s bár oktalan vihart kavart, föltétlenül eredmény, hogy végre megjelent a megyéről az első útikalauz. Nem világmegváltó dolgok ezek, inkább a kezdetet jelentik, még akkor is. ha nem egv esetben a jobbító szándék jogos kritikáiéval leéli is élnünk. Mindennek abban van jelentősége. hogy egy remélt szellemi fellendülés első jeleit láthatjuk benne. Szekszérdnak nem olyannak kell lennie, mint Pest vagy Pécs: a benne rejlő lehetőségeket kell megvalósítania, minden téren, így szellemi téren is. A múlt is kötelez, de nemcsak a múlt. han^m n iövő is. A feladat? A jövőhöz méltón, de ne1' re sem feledve a gazdag múltat, melynek szintén adósai vagyunk mindenekelőtt a legközelebbi múlt feltárásával. CSÁNYI LÁSZLÓ Időközben a Brink’s cég garázsában William Manter garázsőr lemosta olajos kezét. Szolgálata este hat órakor kezdődött és reggel hatig tartott. Feladata volt őrködni a pénzszállító vállalat garázsán és tizenöt páncélos tehergépkocsiján. Felszereléséhez tartozott egy géppisztoly, de huszonhárom évi szolgálata alatt egyetlen lövést sem adott le Vele. Nem volt rá szükség. Egyhangú, unalmas volt a szolgálata. Unalmát néha úgy űzte el, hogy az esti órákban felment a garázzsal szomszédos páncélterembe, ahol a pénztárosok a pénzt olvasták. Elkészült a kézmosással. Elhatározta, átmegy a páncélterembe, amelyet egy nehéz vasajtó választott el a garázstól. Azon az ajtón keresztül szokták a tehergépkocsira rakni a pénzeszsákokat. Távoli rokonságban volt James Allen küldönccel, esténként vele szokott csevegni. Felpillantott a garázs nagy villamos órájára. Húsz perccel múlt hét. Ilyenkor rendszerint már befejezik a pénzszámlálást. Megnyomta az összekötő ajtó csengőgombját. A póneélajtó túlsó oldalán félberregett a csengő. Az álarcos banditák zavartan abbahagyták a pénzcsomagolást. Tanácstalanul álltak egy pillanatig. Vezetőjük letépte Thoms Lloyd szájáról a tapaszt, kivette szájából a ragacsos anyagot. — Mi ez? — kérdezte izgatottságtól rekedt hangon. Lloyd heves köhögési rohamot kapott, nem tudott válaszolni. — Mi volt ez? — kérdezte a bandavezető egy árnyalattal erélyesebben és fenyegetőbben. — Bizonyára a garázs éjjeliőre csöngetett — válaszolta Lloyd halkan. A bandavezető intett társainak, s azok egy-egy tömött zsákot felkapva, megindultak kifelé. A vezető hagyta el utolsónak a termet: Előbb újra betapasztotta Lloyd száját. _ William Manter, az ajtó túlsó oldalán mit sem sejtett mindebből. — Bizonyára még nem fejezték be a pénzszámlálást, s azért nem nyitják ki az ajtót — gondolta magában. Sarkon fordult, leült a garázsban, kibontotta a magával hozott vacsorát, és nyugodtan beleharapott egy szendvicsbe. Nem sejtette, hogy társalgási vágya kereken egymillió dollárt mentett meg a pénzszállító vállalatnak. Mert a osen- gőberregés által megzavart banditáknak már nem volt idejük arra, hogy az utolsó páncélszekrény tartalmát is kiürítsék, pedig egymillió dollár volt benne. Néhány perccel később Manter megtudta, hogy milyen veszélyben forgott. Menten ájultan összeesett. Miközben az öt gúzsba kötött ember kétségbeesett erőfeszítéseket tett, hogy megszabaduljon kötelékeitől, a tehergépkocsi az Ágyúnak nevezett Banfield vezetésével lassan haladt célja felé. Lassan, mert ezekben az órákban roppant sűrű a forgalom Boston utcáin. — 8 — A gengszterek nagyon jól tudták, miért bízták a kocsi vezetését Ágyúra. Ö volt köztük a legnyugodtabb, semmi sem tudta kihozni a sodrából, akár egy jóllakott krokodilust. Minden helyzetben meg lehetett bízni benne. Tudták, hogy sem túl gyorsan, sem túl lassan nem fog hajtani, és tiszteletben tart minden közlekedési jelet. A tehergépkocsi belsejében csönd volt, csak szuszogás, lihegés hallatszott. A gengszterek körülbelül kétszáz méternyire cipelték a nehéz zsákokat — alaposan kimerültek. Joseph O’Keefe, aki a rablást irányította, törte meg a csendet. — öt perc múlva Adolphnál leszünk. Kérlek benneteket, tartsátok magatokat a következőkhöz: senki sem hagyja el a kocsit, mielőtt bezárul mögöttünk a garázsajtó. Fontosnak tartom, hogy mindenkinek a ruházata rendbe legyen, nem szabad feltűnést keltenünk. Joseph O’Keefe szeretett válogatott kifejezéseket használni, társai nagy bosszúságára. Mindannyian érezték szellemi fölényét. Modora olyan volt, mint egy angol főúr komornyikjáé. Befogadták maguk közé, eszessége, módszeres, logikus gondolkodása miatt, aminek sokszor hasznát vették, de senki sem szerette. Fiatal korában kereskedelmi középiskolát végzett, de állást sehol sem talált nevetséges külseje miatt. Hosszú vékony nyakán madárszerű fej ült, kányacsőrhöz hasonló orra mellett két mély ránc húzódott fityegő ajkáig. A bostoni alvilágban sem tudott magának tekintélyt szerezni. Habár a nagyszabású vállalkozás kitervezése az ő műve volt. a banda mégsem őt választotta vezérének, hanem Joe McGinnist és Bölény Tonyt, de mivel kettőjük közül egyik sem vett közvetlenül részt a rablásban, megengedték, hogy O’Keefe legalább e rövid ideig a bandavezér szerepében tetszelegjen. — 9 —
