Tolna Megyei Népújság, 1968. június (18. évfolyam, 127-152. szám)

1968-06-30 / 152. szám

Vészi Endre:

Vaníliás illat

Mikor a magas nő kiment a konyhába, megsuhogott a levegő. A fiú arra gondolt, milyen otthonosan jön-megy ez az idegen nő itt, az ő lakásukban. Hirtelen nagyon megharagudott. Ránézett szorongó apjára, aki pirosra főtt arccal ült a helyén. A fiú koppanva arrébb rakta gipszbe ágyazott jobb karját az asztalon. aztán hirtelen felemelkedett, mint aki indulni készül.

— Várj csak, ne hirtelenkedj — fogta vissza az apja, — meg kell, hogy értsél engem is.

A fiú nem lakik vele, jobbára vidéken tölti az évet, csőszerelő, építkezésről építkezésre vándorol. Most is baleset dobta haza, leesett az állványról, s a jobb karjának egy időre fuccs.

— Belátom, rossz időben jöttem — mondta lassan, darabosan s egészen az apjához fordult —, közben asszonyt hozott a házhoz.

Az apában megmozdult az indulat, előredőlt, de fegyelmezte magát.

— Nekem is van jogom — inkább motyogott, mint érvelt.

A fiú szürke szemében furcsa, vizsgálódó mosoly.

— Jogod van.

— Évek óta élek magamban. Se ünnepem, se hétköznapom. Nincs kezdete és vége. Téged, jó, ha negyedévenként hazahoz a szeszélved. Nekem meg egész nap a munka. Kell az embernek valaki.

— Kell hát. persze.

— Mit gúnyoroskodsz?

— Gonosz vagvok. úgy érted?

— Szívtelen. Várj csak. majd te is megvénülsz.

— Nem hiszem, hogy ilyen leszek.

— Hanem?

— Minek az asszony neked ... állandóra! Hogy kirámolja a szék-? rényt, aztán odébbálljon?

— Ide figyelj, velem piszkoskodhatsz, de Erzsikét... ne bántsd ... öt nem ismered.

— Szóval csicsergő szerelem.

— Azért, mert téged két asz- szony is otthagyott? Hagyjuk ezt...

Az öreg felemelkedett, nem tudta másképpen ellensúlyozni az indulat lökéseit.

— Na és ha elcsalom tőled a te Erzsikédet? Csak hogy megmutassam!

Az apa visszalépett, a nagy kezével a fiú vállába markolt, az m,eg felszisszent a törött karja miatt.

— Jó, jó, csak sziszegj.

A fiú hirtelen mozdulattal, úgy, hogy a maga fájdalmát fokozta, kihúzta vállát a nehéz kéz alól. Egész közel álltak egymáshoz, s ahogy a düh eltorzította arcukat, nagyon hasonlítottak egymáshoz.

— Én csak az anyám emlékét védem.

— Anyáddal is így bántál. Hazahoztad neki a rosszat, a gondokat. Mit adtál te anyádnak,

mi?

Köröskörül a falakon az ezermester öreg gyártmányai. Valamikor lombfűrésszel szórakozott s ezek az ötletes dísztárgyak megöregedtek a falon, kifakult rigolyák csupán, semmi közük többé az örömhöz. Utánozzák a szétterülő szőlőleveleket,' az emberi szivet, a nagy hegyet, fölötte úszó fellegekkel, de csak utánzat mind!

Az öreg egyszerre mérhetetlen fájdalmat érzett, konok, nem villámló fájdalmat. Hiábavalónak érezte, mégis kimondta:

— Mit akarsz elvenni tőlem? Az örömöt? — arcából elszívódott a vér, vénember lett hirtelen, kiüresedett a tekintete.

A fiú megvonta a vállát.

— Mindegy. Nekem aztán mindegy.

Furcsa képek tolakodtak eléje, harminc év előtti képek. Nagy, tágas, vasárnap déielőttök. s az ő kisfiú-keze elvész apja hűvös tenyerében. Apja barátaihoz járnak. hol egyikhez, hol másikhoz. Keményre fagyott kocsonyával várják őket. a bort rendesen apja viszi, az ablak előtt sűrű hócsillagok. ő is ihat egv féloohárnvi bort. Sodort papírzacskóban sült gesztenyét visznek anyának.

Fél lépést hátrál.

— Nem akarlak én bántani téged — ennyi kikényszeredik belőle.

— Jó. — Az öreg kimerültén néz maga elé. — Ülj le. kérlek- szénen. lev nem mehetsz el.

Visszaültek az asztalhoz.

— Azt hiszed — folvtatta az öreg hosszú szünet után —. komolyan hiszed, hogy csak érdekből van itt?

— Nem. uevan!

— Az előbb íev mondtad.

— Mondtam. Hülyéskedtem, na!

A konvháhói langyos vaníliás

illat árad befelé.

— Nem, te komolvan mondtad. Annyira már ismerlek téged. A szemed állása is mutatja.

— Mondom, hogy ugrattam! Asszonv kell. joea van hozzá, mit akar még? Adjak írást róla? Mondom, joga van hozzá.

Az öreg szeme csupa szorongás, kutató gvanú.

— Semmit sem mondtam komolyan. Csak éppen ... mellbevágott, ahogy beléptem, annyira idegen volt, még a kedvessége is. Hozzá kellett szokni, ennyi az egész.

— És úgy gondolod, nem lesz hiba? Hozzám való, úgy látod? Mert nézd, ott dolgozik a csoma- golóban. Először a kezét vettem észre, ... hogy szép a keze ... a mozgása, az ügyessége, ez mind behízelgi magát. Meg az, hogy mindig tiszta.

Az öreg bőrét újra átfűtötte a vér, akarata ellenére bőbeszédű lett.

— Nem lesz semmi baj, apa. Semmi. Megmondtam.

Ez a jelenet valamikor már lejátszódott. Majdnem így. Csakhogy akkor ő volt férj. S hazahozta a fiatalasszonyt, bemutatni. Az apa hidegen fogadta, keményen. „Nem nézek én ebből neked semmi jót” — mondta. Akkor még ereje teljében volt, félelmetes, erős akaratú. „Megjósolom neked, hogy ez a nő nem a te szép szemedért...”

— Szorgalmas, tiszta, jó, — motyog most maga elé az öreg.

— Mondtam már, nem lesz semmi baj.

A fiú mintegy kitépi magát a ráhurkolódó emlékekből, feláll, az asztal mögé magasodik. Az öreg félénk szemmel kíséri.

— Meg se várod? Készít valamit. Ne sértsd meg.

A fiú ott áll, mellén az ügyetlen gipszbunkóval.

— Új le már — kérleli az apja —, még nem vagyok olyan öreg — fűzi hozzá gyámoltalanul. — És az öregnek is van joga, meglásd, majd te is érzed ezt. Mert ez az igazság. Egy ideig én se hittem el, azt hittem, fiatal leszek örökkön, vagy talán nem jutott eszembe, hogy van öregség. Mért nem szólsz már valamit?

A fiú gipszbunkója koppant az isztalon.

— Elszoktunk egymástól, — ennyit felelt érdesen.

— Te olyanfajtának látod? Valami rosszfajtának?

— Dehogy látom!

— Hát akkor?

A fiút ingerli a huzavona.

— Az életnek vannak törvényei, apa.

— Hát akkor az öreg temesse el magát? ...

Belép az asszony. Gömbölyű, ápolt, kerek arcú. A nézése is szerény, kellemes. Süteményt hoz, szépen felszelve egy tálon.

— Tessék, most sült, friss.

Mosolyog gyanútlanul, vendéglátó egyszerűséggel.

A félhomályban puhán, sárgán gőzölgött a tészta, omlósán, édesen. Éppen csak piszkálgatták.

— Hány év köztünk a korkülönbség? — szólalt meg váratlanul az öreg. Az asszony meghökkent. Erre a kérdésre nfrn számított.

— Látod, ezt még nem is számítottam ki.

— Gondolni kell erre is.

Az öreg felállt.

— Apád lehetnék, nem? — mondta csendesen és kiment.

— Ebbe mi ütött? — kérdezte az asszony tanácstalanul.

A fiú hidegen mosolygott.

— Ki lehet azt számítani? Az élet ilyen.

Felállt, biccentett, s csak az ajtóból mosolygott vissza hibátlan fogsorával. — Uj házasok! Majd elrendezik azt maguk ketten.

Utána csak a félnapos némaság maradt.

MISZLAI GYÖRGY:

Mérleg<

en

Az értelem utat mutat, s így noszogat: menj már tova!. De a szívem megsimogat, s kérlel: ne menj, ne sehova!...

Tétovázol: menj, vagy maradj?. Olyan bizonytalan szemed. Mintha mondaná: el ne hagyj, leszek megtartó szellemed!...

Én is tanácstalan vagyok: elküldjelek, maradj velem?... Szelíd mosolyod rámragyog, s elsőm fordái az értelem!...

Halálos dal

Rózsalugas hinti vérét: piros szirmok hullanak.

Beszórja kertünk szegélyét futórózsa zuhatag.

Hulljatok csak halott szirmok szakadatlan, nesztelen. Könnyetekben, — mit elsírtok - haldoklik a szerelem ...

AZ OLVASO n?

Déry Tibor és Illyés Gyula oratóriuma

A kultúra elherdálása az ön- gyilkossággal egyenlő — mondja Illyés. Az atombomba a legjobb emberi értékeket semmisítheti meg, ha nem ügyelünk a világ dolgaira. Ugyanakkor nagy optimizmussal festi meg a másik lehetőséget is. Az ember teremtette civilizáció hasznos, jó, csak okosan kell élni vele. Ha a technikai civilizációt egyetlen „rögeszme” szolgálatába állítja a „gyilkos”, akkor az egész emberiséget ön- gyilkosságba kergeti. De ha az atomenergiát az emberiség eleiének jobbítására hasznosítjuk, akkor valóban megteremthetjük az édent: „a hőenergia játszva délszakivá melegítené az egész bolygót, tere\ adva mindannak a földi paradicsomnak, amit az összes utópiák összes tudósának és művészének jó vágya valaha is elénk vázolt.” Az édenért tehet-e valamit, s ha igen, mit az egyes ember? Tegyük rendbe a világot, ameddig kezünk elér, sorsunkat vegyük a kezünkbe, pici az. hát elfér benne. Végső soron Illyés válasza konokul optimista. A lehetőségeket egymás mellé állítva, alaposan mérlegelve vallja, hogy a ' nemes feladat, Vörösmartyt idézve: „küzdeni j Erőnk szerint a legnemesbekért.”

Az ünnepi könyvhét szép terméséből a mai alkalommal egyet emelnénk ki. A megkülönböztető figyelem mindenképpen jogos, hiszen kit nem érdekelne a háború és a béke birkózása? Illyés Gyula Az éden elvesztése című oratóriumában felveti korunk nagy kérdését: mi lesz, ha robban az atomboma? A másik ugyanilyen szilárdságú probléma az, hogy egyáltalán szükségszerű törvény-e a társadalmat, a világot felforgató és bolygató háborúk periodikus ismétlődése? Van-e kivezető út? Az utóbbira Déry Tibor felel, ugyanolyan komolyan, igényesen, mint Illyés, az emberi értékek vigyázásával, azok érdekében. Két kérdés, két válasz. A közös tőről sarjadó kérdéseket ugyanazon aggodalom, féltő gond mondatja ki. A feleletek viszont eltérőek. Mindkét író a maga filozófiájával, világ- és életszemléletével bizonyítja, igazolja a tételeket.

Illyés Gyula filozófiáját, nevezzük bár „somogyjádi”-nak, az egyszerű ember érdeke vezérli. E filozófiával kapcsolatban tudnunk kell, hogy a költő a somogyjádi irodalmi színpad kívánságára írta meg oratóriumát. Tehát a világméretű, filozofikus mélységű gondolatokat kellett tolmácsolnia a somogyjádi embereknek. Illyés Gyulát dicsérje a mesteri mű igazi értéke: a modern témát, a filozófus gondját úgy adja tovább, hogy a legprózaibb gondolkodású ember is azonnal megérti. S ezzel voltaképpen állást is foglal — a leg- igazabbat védelmezi, a kultúrát, a civilizációt. Mert mondja lly- lyés — az atomháború veszélye mögött egy másik végzetes lehetőség is rejlik, az elembertelene- dés, az állattá válás — a legteljesebb lesüllyedés. Lehetséges, hogy az atomháborút átvészeli majd az emberiségnek egy kis töredéke, de mi lesz akkor, ha elpusztul a civilizáció, az emberi tevékenység évezredes eredménye? Vajon az ember ilyen körülmények között ember marad- hat-e? Illyés Gyula válasza egyértelmű: nem, mert például embernek nevezhetem-e azt az élőlényt, amely egy farkasfalka tagja volt nyolcéves koráig? Komala teljesen a farkasokhoz idomult, „az érzelmi élet semmi jelét nem mutatta” soha, s mindössze ót- ven emberi szót tanult meg. Aligha ember tehát, legfeljebb emberre emlékeztető lény.

HEGEDŰS LÁSZLÓ:

Június

Te vagy kedves hónapom, június, születésem hónapja, enyhe nyár, cseresznye, meggy, ribiszke-érlelő. Elvirágzott akácok zöldje vár.

Búzatábla, szöszkülő rozs között kapájuk fölé hajló asszonyok.

Zöldbe kapó, makrancos ló ekéz. Dübögve már traktor végzi amott.

Itt-ott rend szárad még a rét ölén. csúcsos boglyák szürkülnek szerteszét. Csőrét fűre szegezve, gangosán, gólya sétál, gyűjtve eledelét.

Ritkás felhőjű égen sas köröz.

S nem perzselőn, de már lángol a nap. Kendös menyecske lépdel az úton, korsót lógatva, vén fűzfák alatt.

Hársillatú erdőben vadgalamb s kakukk szólal, számlálja éveid, amíg kepét nem lát. Az útfélén cperfa kínálja gyümölcseit.

Parton, burjánzó fű közt szarkaláb s pipacs virul. Távoli dörrenés zivatart jósol. S poros fák mögül hajló kalásszal szőkül a vetés.

Déry Tibor oratóriuma, a Szembenézni komoTQbbcin szemle- li a világot, az embert fenyegető veszélyeket. Legfőbb érve a történelem tanulsága, az ellentmondásosság. A béke mellett ott a háború, a jó mellett a rossz, Abel mellett Káin. Amit az ember küzdelmes munkával megteremtett, maga rontja is a földig. A civilizáció igen könnyen az ember ellen fordul, az éden pokollá változik. Mint ahogy az emberi civilizáció tette és teszi pokollá Sztálingrád, Auschwitz és Vietnam életét. Déry Tibor filozófiája abban tér el Illyésétől, hogy az emberben a két .ellentétes erőt láttatja meg, s e küzdelemmel magyarázza a világot. Ez sem egyszerű tétel, ám az író ugyanúgy, mint Illyés, világosan, szemléletesen inti az embert.

Kakukháza és Somogyjád párbeszéde az ellentmondás elvét, törvényét képviseli. E kétszóla- múságba olykor-olykor harmadikként az író is bekapcsolódik. Somogyjád, a jó testvér, ha úgy tetszik az illyési derűlátás, hisz a világot serkentő erőben. Kakukháza, miként Madách Tragédiájában az örök tagadás képviselője, Lucifer, minden értéket kétessé tesz. Filozófiájának alappillére: ölnöm kell, különben engem pusztítanak eh Ez a világ rendje. Kakukháza hangja magabiztos, olykor cinikus. Somogyjád kérése: „oh taníts meg... hogy békében mint élhetnénk és boldogan.” E kérés makacsul vissza-visszatér, s ellensúlyozza Kakukháza vélt igazát. A drámai szólamú párbeszédbe az író monológjai némi csillapodást visznek, s talán e harmadik szál adja meg a feleletet a végső kérdésre is.

A lényeges kérdés pedig az, hogy végül is miért élni? Hiszen nincsen tökéletes boldogság, éden, mert a rossz, az örök Káin minduntalan lerombolja, mit Ábel megteremtett. Déry válasza, ha nem is olyan tisztán, mint Illyésé, mégis optimista, mert „pesz- szimizmmsa” az emberiségért kiált. Ábel és Káin békekötéséhez „több erő kell, mint a bolygók berepüléséhez." E békekötés legyen a legfőbb dolgunk.

BÁBEL ERNŐ