Tolna Megyei Népújság, 1968. június (18. évfolyam, 127-152. szám)
1968-06-16 / 140. szám
HAJRÁ FŐNÖK A régi Buda kiállításának egyik legszebb része a gótikus nagyterem. Zsigmond király 1420-as falait nemrégiben restaurálták. Ez a szép kápolnarész talán a leg v a látnivalók közül: 1365-ben emeltette Nagy Lajos király. A család együtt vasárnapozott a gyepen, a májusi ég alatt. A családfőnek régen volt vasárnapja a túlmunka miatt. Elhatározta, hogy ezentúl másképp lesz, változtat a ritmuson. Ezzel a vasárnappal kezdte. Pihent. Belevetette magát családja békés és nyugalmas körébe, mint egy langyos vízbe, ami csak azért nem jó hasonlat, mert hús fűszálak cirógatták orcáját. Csodálatosan érezte magát. Na- gyon-nagyon régen érzett így. öregedő izmain a gyors fiata- lodás futamai bizseregtek, agysejtjei könnyű lebegés közepett kicserélődtek. Úgy érezte, egyáltalán nem ment el nagy idő felette. Furcsa ötlete támadt. — Fejeljünk! — rikkantott bele a méhzümmögéses légbe, mintha most is akkor lenne, amikor még ifjú volt, és felpattant a fűről. A lányok tapsoltak és nevettek. A csupa kéz-láb keresztfiú artikulátlan hangokat adott, s eldobta magát. Szűk volt neki a tizenhat esztendeje, akár a ruha meg a cipő. A családfő táncos mozdulatokat tett, mint hajdani réteken a táskák és kabátok kupacával megjelölt kapuban. Aláállt a feldobott labdának, mely ősz fejére huppant. Úgy érezte, a régi mozdulat kecsessége mit se fakult. Hajdan volt édes áramok tagjait végigfutották. A lányok nevettek. — Odanézzetek, a „főnök”! A családfőnek tetszett hogy a bandába bevették. A keresztfiú botokat döfött a fűbe kapufának. Kurjongatott, s ormótlan lábait hol itt, hol ott lehetett látni a mezőben, mintha egyszerre többfelé dobta volna. Mikor a családfő utoljára focizott a keresztfiúval egy erdei kiránduláson, könnyedén kicselezte. (Gárdos Katalin felvételei.) j A keresztfiú elfáradt benne, hogy körbeszaladgálta. A bátyja is rájött, semmi se volt leráznia őket. Éppencsak kicsit megizzadt s egy könnyű felhőcske átfutott az agyán, eszébe jutott, hogy harmincöt éves. Ez tegnap volt; vagyishogy tíz éve. A keresztfiú hatéves volt, a báty nyolc. — Millió éve nem fejeltem — mondta mikor homloka helyett feje búbjával találta el a lasztit. A lányok kiabáltak: — Hajrá „főnök”! A keresztfiú szövegelt; kapus, csatár és szpíker volt egyszerre. — Csúsztatott fejese a kapu közepébe... Óriási védés! — A keresztfiú félkézzel elmarkolta a pettyes labdát, mert a labda nem akart magától eljutni hozzá. — Fene vigye el — dörmögött a családfő. — Egészen kijöttem ebből. — Nem baj, majd belejössz — vigasztalta a keresztfiú lezseren félrecsapta kissé a fejét, mitől a labda elindult a másik kapu felé, s a családfő háta mögé került, karja és dereka között. — Micsoda reflexek! De a véd- hetetlen labda a léc alatt bevágódik a hálóba! — No megállj! — szedte össze magát a családfő. Minden igyekezetét összeszedte. Pillanatok alatt hat gól, s valamennyit a családfő szedte be. Csüggedten lógatta karját, derekát megtapogotta. Elnehezedtem — mondta magában. — Nem vagyok már a régi. A hetedik gól a tenyere alatt zúgott el. — Főnök! Hát mi van!? — cukkolták a lányok. A főnök rájuk emelte pillantását. Szakadt róla a víz, szíve nyakában ugrált. — öreg vagyok — mondta vigyorogva. Úgy gondolta, ha kimondja, a dolog már nem is igaz. Lopva figyelte az arcokat, vajon elhi- szik-e. Az arcokon semmi se látszott, csak az előbbi nevetés és ez kétségeket támasztott a családfőben. A keresztfiú megkönyörült rajta, s maga szaladgált a labdák után, melyek rendre a családfő mögé hulltak. — Van úgy, hogy az ember nincs formában — mondta a keresztfiú. Kedves volt a gyerek és tapintatos. A családfő is úgy gondolta, hogy nincs formában, de nem nagyon örült neki. — Valamikor tízből egyet se kaptam be — mondta. Többször is elmondta, mert úgy tűnt neki, nem hallották meg, miközben a labdák után kapdosott. De meghallották, mert a lányok egy táncdallal feleltek. — Nyári mese — csicsogták. Na most összeszedem magam — határozta el. Úgy érezte, elég akarnia, s össze tudja fogni minden izmát. Az első labda visszapattant az előrelökött homlokáról. A keresztfiú felúszott a levegőbe érte. — Nagyon jó — örvendezett a keresztfiú. — Csukafejes. — Már vágta is vissza. A családfő a sarokba tartó labda után vetette magát, a szenvedély önfe- ledtségével. Ujjahegye el is érte. De ujjai fájdalmasan hátranyak- lottak, térdét egy kőbe verte, s a labda mégis bement. Nem adta fel. De ez már nem volt játék. Düh volt és fejvesz- tettség. A tárgyak elvesztették helyüket, s ő elvesztette érzékeny kapcsolatát velük. A főidbe fejelt a laposan közelítő labda helyett. Pillanatra meg is szédült. Hátul az agyában érezte a tompa ütést. Orra, homloka csúnyán lehorzsolódott, a nyelvébe harapott. Hallotta, hogy nevetnek. Lüktetett, táncolt a nevetés a dobhártyáján. S mind e keserv tetejébe beleállt fogába az ismert sajgás. Nyögött és érzéketlenül nézte, mint gurul a fáradt labda a kapuvonal mögé. Aztán legyintett. Szívét figyelte, ijesztő összevisszasággal ugrált. — Hiába, meg kell csináltatni a fogaimat — szólott kedvetlenül. — Ezért van minden. SZEBERÉNYl LEHEL Kincses Buda királyainál Látogatás a középkori várpalota falai között „Budun városának egyik részén, mely rendkívül magas, var a király palotája, amely égig ér — Dzselálzáde Mjsztafa így Iá ta, s a maga törökös lelkesedés, vei így írta le a magyar királyo! középkori palotáját, amely má. rég nem ér az égig, sőt, éppen- hogy a föld alá került de ma i mét királyi látnivalókkal fogadj; látogatóit. Néhány hete ugyanis a Budapesti Történeti Múzeum megnyitotta a legrégibb palota feltárt részeit. Pontosabban a középkori és a reneszánsz palotáét, sorrendben tehát az első két rezidenciáét. Mert lényegében legalább négy palota részei állanak egymás fölött és egymással keveredve, azon a helyen, ahová igyekszünk. Négy történelmi és művészettörténeti korszak urolkodói emeltették az épületekét, míg sok pusztulás után egy ötödik korszak, a, miénk végképp feltárta, s most bemutatja, ami a négy előzőből megmaradt. Kezdték első királyaink még az Árpád-háziak. Első, legrégibb részeit a XIII. században emeltették, a történelmi-építészeti magot jelentő Istvám-torony első lőrés-soráig ma is áll. Zsigmond fejlesztette pompás gótikus palotává, párját ritkító uralkodói székhellyé a budai várat. A második nagy építészeti korszak Mátyás nevéhez fűződik, ő még úgy gyarapítóit, hogy nem rombolta az elődök munkáját. Ez a második, a reneszánsz várpalota, s a kettőt együtt pusztította el a másfél évszázados török megszállás és az annak véget vető kemény Modern vasrács, az antik kapun. Itt léphet be a múzeumlátogató a középkorba is. budai ostrom. Olyannyira elpusz- pompája azonban kevés volt a tította, hogy az 1686-os harcok millenniumi páváskodásnak, ezért után új rezidenciát kellett építe- ezelőtt 60—70 évvel teljesen át- ni, a harmadik palotát. Barokk építették, hogy szinte negyedik stílusának szerénysége, szegényes palota lett a század elejére, kevert eklektikus stílusú, hatalmas építmény. A negyven ötös pusztulás után tehát éppen négyfajta építészeti stílus emlekeit kellett kiásniuk a ma tudósainak. R. GY. Lévay József emlékezete Irodalmunk nagy öregje, korban csak a kereken száz évet megért Torkos László haladta túl. 1825-ben született, két évvel Petőfi után, ki első verseit már olvasta; most ötven esztendeje halt meg, 1918-ban, s így utolsó verseinek olvasója Ady is lehetett. Nem volt géniusz, mint e nagy kortársai, de pusztán epigon sem, s több mint két emberöltőn át híven és tiszta lélekkel szolgálta a tiszta magyar irodalmat, hódolt a múzsának, mint lírikus és műfordító. (Főként Burns költeményeit és Shakespeare, s Moliere több darabját ültette át magyarra). Lírája nem nagyigényű, de van egy érdeme: a tanítványok közt ő áll legközelebb a költészetet teremtő nagy mesterekhez: Petőfihez és Aranyhoz. Lelke otthon érezte magát a tájban, amelyet ösztönösen választott költői hazájául: a Mátra és a Bükk erdős zugai, kies völgyei közt, melyeknek a Tátra messze képe ad szélesebb távlatot. A népdalhoz és a természethez abban hasonlít, hogy ő sem törekszik egyéni kifejeződésre, hanem egyszerűen csak megmutatja magát. Innen ered lírájának kiapadha.to.tlan- sága, s igénytelensége, de egyúttal változatlan ritmusa is, melyet csak a természet el nem fogyó frissesége öv meg az egyhangú Ságtól. A természet képeiben oldódik fel minden érzése, s azok adják meg költészetének alaphangját, a bölcs megnyugvást. Kérdésekkel nem bíbelődik, elfogadja, ami van, s az intézkedést a Gondviselésre bízza. Lírája inkább a bölcs, mint a boldog ember életét tükrözi; mint sok vidéki költőnk, ö is Horatius-tanítvány. A boldogság ujjongása, az izgalmak heve hiányzik belőle; még lírai természetű válságai, problémái sincsenek: élni kell, ahogy a természet él, melyben semmi sem vész el, s ahol mindennek megvan a maga oka. Ebben az érzésben Aranynak sok utódja osztozik, nem véletlen, hogy ők, s köztük legtisztábban Lévay, szólaltatták meg az aggkor költészetét, aminek kevés mása van a világirodalomban. A kilencvenhárom éves Lévay halála előtt néhány héttel írja utolsó versét, $ végszavával szülőit sóhajtja maga mellé. VÁRKONYl NÁNDOR
