Tolna Megyei Népújság, 1968. május (18. évfolyam, 101-126. szám)

1968-05-14 / 111. szám

■ . ...

Bodrogi Sándor :

.. >V;%;

■

I

■■ í

Vll

a Kopasz

Oroszlánban

Kémtörténet v í

■■■: v:.J J£v'>;i ■. -i v“'

A katonai térképeken karcsú nyilak mutattak keletről nyugatra és nyugatról keletre. Az éterben a rádióadók továbbította parancsok és rendelkezések hullámzottak: • a háború a vég- kifejlés felé közeledett. Egyfelől a Szovjetunió, másfelől az Egyesült Államok, Francia- ország és Anglia csapatai — ezredek, dandárok és hadosztályok — nyomultak előre a fasiszta Németországban. A még hitleri ellenőrzés alatt álló városokban mindenfajta szolgáltatás szünetelt, sötétség, éhség, szomjúság gyötörte a lakosságot.

A katonai térképekre rajzolt nyilak mind közelebb kerültek egymáshoz. A két irányból támadó szövetségesek, a győzelemhez közeledtek.

A katonai szállítmányokban megjelent a rágógumi és a cigaretta is, sőt sajátos csomagolásban egyre több pezsgőt rakoÖtak a műszaki alakulatok. Az italládákon nagy, fekete „N” betű díszelgett, annak jeleként, hogy a csomagokat csak külön parancsra szabad majd felbontani a győzelem napján.

De addig még a szaporán zuhogó áprilisi zápor sem tudta elmosni a csatatereken omló tengernyi vért. Ég azon a területen, amellyé Németország zsugorodott, még több mint háromszáz koncentrációs tábor működött. Késő éjszaka, minden elérhető táborparancsnokság utasítást kapott a foglyok elpusztítására.

Rudolf Schirmbaum SS őrkatona a Grieche- nau megsemmisítő tábor őrszeme is -parancsot kapott: géppuskáját szerelje le, szállítsa a •a kőbányához, foglaljon tüzelőállást. A domib túlsó oldaláról motorzúgást hozott a szél: árokásó gépek, lomha oszlopai gurultak a bánya felé. A táborban sorakozót rendeltek el és. a rabok serege a kőbánya felé tántorgott. Mielőtt odaérnének, robbanások verik fel a csendet: a magasbalövellő rögök helyén hosszú árok alakult ki. A foglyok felsorakoztak a gödör szélén, arccal a domb felé fordultak. Schirmbaum társaihoz hasonlóan tüzeléshez készítette fegyverét. Tekintetével véggtapogatta a számára meghatározott zónát. Látta az elcrehajló foglyokat, de számára nem emberek ők, csupán tárgyak, eleven fal, amelybe majd golyóit lövi.

Elhangzott a tűzparanes. A géppuskák szünet nélkül, perceken át kelepeitek. A munkagépek jöttek, amelyek a testeket a mélybe söprik. Homokot, követ szórtak a gödörben heverő sok száz holttestre. Azután az árokásók földet martak és a még hullámzó tömegsírra borították.

Eközben egy műszaki alakulat elaknásította a környéket. Fekete zászlócskák jelezték az akna_ mezőről kivezető utat. Az őrkatonák gránátot

— 2 —

esősítettek a géppuskákra, majd kellő távolságra futottak. Tompa dörrenések: a fegyverek örökre elnémultak. Az őrkatonák megkezdték visszavonulásukat. A műszaki egység megszüntette az átjárókat, újabb aknákat telepített.

Schirmbaum most vette észre, hogy társai nagyrésze már civil ruhát viselt.

Összeszorult a szíve. „Ez a vég” gondolta, és a raktárhoz sietett Mint minden őrkatona, ő is rabruhát vételezett, cigaretával, konzervekkel látta el magát. Benzines kannát fogtak, lelo- osolták a barakkokat, a konyhát, a krematóriumot. Amikor mindenki elhagyta már a tábor területét, odabenn fellobbant a láng. Csak percekig tartott a szörnyű színjáték. Azután romhalmaz maradt sok tízezer ember szörnyű kín- szenvedésének színhelyén.

A volt őrkatonák kicsiny csoportokat alkotva együtt tartottak. Nem volt kedvük beszélgetni, rettegtek a jövőtől. A láthatáron más tüzek vil- lództak, s nem lehetett tudni, a front vonul-e ott, vagy csak városok égnek. Az égbolton tompa morgással légikötelékek húztak a fellegek felett.

Schirmbaum csakhamar elvált társaitól.

Alig 20 éves — és amíg él, erre az éjszakára mindig visszaemlékszik majd. Es amikor feltolulnak agyában az emlékképek, újra és újra a rettegés fogja el: hátha valamelyik fogoly túlélte a mészárlást.

Egyelőre túlságosan frissek ezek az emlékek. Az országúton haladt, páncélosok törték fel a betont, bokája meg-megcsuklott menetelés közben. Végre egy községhez ért, a falu szélén tábla: „Wien 417 kan”.

— 3 —

Isten óvd a királyt!

Jelmezes, esetten, szánalmas rad a néző előtt, hogy kik áll- figurák: királyok, sejkek, szultá- nak a pellengéren, hogy kiket nők, marsallok, elnökök. Fiszkos- kell kinevetni. Valamely gyar- poros szállodai szobák lakói, matt államból űzték tán el okét? akiknek a hajdani pompából, ma Vagy talán fasiszta törekvéseik már semmi sem maradt meg. lettek volna, s ezért kellett tá- Csetlenek, botlanák, ügyetlenül vozniok trónjukról, hivalaluk- ügyeskednek, ébren álmodoznak, bői? Mesebeli jó királyok, vagy Stttaságuk, kicsinyességük, hatat- a történelem zordon és bűnös mi ábrándjaik, nem nevetsége- uralkodói voltak? Kik ezek a sek, hanem szánalmasak. Ab- felvonuló alakok? Mert ahogy rándokkal teli világukat nem nyolc és feledik Ferdinand, Griz- neveti ki a néző, még csak meg- land királya szeniliskedik és álmosolyogni sincs kedve, inkább modozik, ütődött és karrierista együttérzést, valami emberi meg- miniszterei körében, abból sem- értést és megbocsátást érez irán- mi, de semmi nem derül ki róla tűk. és környezetéről. Egyetlen alakja

„A politikai szatíra ismeretlen kelt csupán ellenszenvet a nézőműfaj nálunk, tízévenként ha ben: Pierre, a királyi család ag- készül egy-egy. Szeretném, ha a Tesszív, gátlástalan sarja. Benne közönség ennek ellenére mellet- izzik az uralomvágy, a többiek- te szavazna” — ajánlja művét ben csak halvány ábrándként a szerző-rendező, Palásthy dereng. Kinevetni azonban őt György. A politikai szatíra, ha sem lehet.

nem is gyakori, de nem is fehér S így valahogy nincs vígjáték, holló hazánkban. A Kis Színpad, egy-egy mulatságos jelenet — meg a Vidám Színpad műsorán még ha azt a régi burleszkek- gyakorta szerepel ízig-vérig po- ben jól bevált tejszínhabos csa- litikai szatíra műsorösszeállítás. tárral igyekeztek is elérni az al- Hasonló műfajjal és eredmény- kötők —, a néző sajnálkozásába nyel kísérletezik Komlós János torkollik. Nincs szatíra, mert és együttese is. S, hogy a közön- kilenc és feledik Ferdinand már ség miként fogadja ezeket a mű- nem ütődött álmodozó, hiszen ö sorokat? Mellettük szavaz, mert már portásnak áll és dolgozik, hétről hétre tett házak előtt lép- Gyenge politikai éle. A királynék dobogóra a színészek, s a portáson nem csattan kegyetle- sok-sok helyzet- és jellemkomi- nül. Pedig a jó politikai szatíra kumot, az ostorként csattanó ab- elevenbe vág. Az Isten, óvd a kigangot, végszavakat, nagy taps- rályt! — csak vagdalózott, csáp- sál és széles-nevetős ábrázattal kodott össze-vissza, találata alig köszöntik. Tehát a közönség volt.

már letette szavazatát a politi- Maga az alapötlet pedig igazán kai szatíra mellett. Amellett, jó, — ha napjainkban nem is amelyikről tudja, hogy kinek bír aktualitással. Kipoentírozat- szól és mi elllen szól, amelyik- lanul hagyott, mulatságos helynél érti, hogy miért íródott és zetek is — a zálogházasdi, a tisztán látja, hogy mit akar. grizlandi hősi ének elmondása, Hogy az „Isten, óvd a királyt!” a születésnapi ünnepségi fel- mellett nem ilyen egyértelmű a vonulás —, akadtak c. darabban, voksolás, annak éppen az a leg- S ezek kihasználása helyett né- fóbb oka, hogy tisztázatlan ma- hol ízléstelen — WC-jelenetek,

— másk&r olcsó és sablonos — tejszínhabos csata, nösülési her- ce-hurca — megoldásokhoz folyamodott a rendező-író. A mű erénye a szereplőgárda. Pager Antal, Benkő Gyula, Tcmanek Nándor, Csákányi László és a többiek voltak azok, akik megmentették a darabból azt, ami menthető volt. És kell szólni a zeneszerzőről. Hidas Frigyesről, aki igazi vígjátéki zenét komponált,

MÉRV ÉVA

ELADÖ

1 db Wertheim kassza, sötét műbútor hálószoba, kombinált szekrény, 12 személyes ebédlőasztal, székek, kalor kályha, zephir kályha, tűzhely, márkás festmények, zsíros véndők, dunsztos üvegek.

Lukács Jenő Bonyhád, Szabadság tér. 11. (121)

Hosszabb az életünk

A demográfia

kifejezésmódján szólva, növekszik a népességben az öregkorúak aránya.

Ez azt jelzi, hogy tovább élünk; szakszerűbben szólva: emelkedik az átlagos életkor.

Ha a világhelyzetet rögzítő adatsorokra pillantunk, szembetűnő, hogy az úgynevezett „fiatal” társadalmak közé a fejlődő országok sorolhatók. Az átlagos életikor ot(j még alacsony, következésképp: viszonylag kevés a

népességben azok száma, akik idős kort érnek meg, miközben a magas születési arányszámok nyomán a lakosság korösszetétele — átlagosan — fiatal.

Érdekes mindezt kontinensenként áttekintenünk. A . jó öreg Európa .demográfiai értelemben is idős; miközben ugyanis a világ népességének — becsült adatok szerint — 8 százaléka 60 éves vagy ennél idősebb, földrészünkön ez az arány magasabb: 12 százalék. Az afrikai arány viszont ennek pontosan a fele, 6 százalék; Ázsiában 7, Dél-Amerikában pedig mindössze 5 százalék az időskorúak népességi aránya.

Ezekből a hozzávetőleges körvonalakból is látható, hogy a társadalom öregedése olyan, történelmileg magasabb fejlődési fok kifejezője, amely sűrítve tükrözi az iparosodást, a városiasodást, és mindezekkel együtt: a javuló életkörülmények hatásait. Jóllehet, mindez érvényes a mi társadalmunk öregedésére, azért nálunk néhány sajátos tényező is színezi a képet.

Az általános és sajátos körülmények bemutatása előtt azonban célszerű áttekintenünk a tényeket. A 60 évesek és idősebbek aránya immár száz esztendeje — legalábbis amióta ilyen statisztikák rögzíthették ezt a folyamatot —, törvényszerű egyenletességgel emelkedik. A kiegyezést közvetlenül követő, 1869. évi népszámlálás életkori összegezésében még 5,1 százalékos ez az arány; évszázadunk hajnalán. 1900-ban már 7,7 százalék, 1920-ban: 9,

1949-ben: 11,6 és a legutóbbi.

1960. évi népszámláláskor: 13,8

százalék. A folyamat azóta is tart, sőt. gyorsuló ütemű' 1966-ban a népesség 15,8 százaléka volt 60 éves és idősebb, Kerekítsük téliessé a képet még esy rendkívül érdekes összehasonlító ténnyel: a lakosság átlagéletkorával, Nos. századunk elején az akkor élt emberek életkorának közénátla- r?ába.n számítva. 27 éve? volt. az ország lakossága, a legutóbbi nénszámláláskor, 1960-ban már éppenséggel kiöregedett az ifúkor- ból: 33,6 éves lett.

A népesség

életkori átlag adatait vizsgálva tehát a fejlődés évszázados törvénye rajzolódik elénk. Kérdés: formálták-e — és hogyan — ezt az egyenes irányú folyamatot az utóbbi húsz év társadalmi változásai?

Talán legfontosabb jelzője ennek nem az öregek arányának, hanem: valóságos, abszolút számának gyors emelkedése. Magyarán az, hogy tovább élünk, mind többen léphetik át nálunk az öregkor statisztikai határvonalát, a 60 évet. S ott, e határon túl is, hosszabb életre számíthatnak a mai öregek, mint annakidején apáik. Szakértők kiszámították, hogy az 1930-as népszámlálást alapul véve, az idősek még várható összes életéve 8,7 millióról 15,3 millió évre nőtt. Természetes, hogy e látványos és örömteli többlet, okait és tovább gyűrűző hatását tekintve egyaránt, a társadalmi gondoskodással függ össze. Aligha kell bizonyítani, hogy az életkor hosszabbodása mögött az egészségügyi gondoskodás. a teljes lakosságra kiterjedő társadalombiztosítás, a korszerű gyógyszerellátás és tucatnyi egyéb tény húzódik. Másrészt az is nyilvánvaló hogy a még várható bruttó életkor millió esztendőkben kifejezett növekedése nem unalmas óráikat ezzel eltöltő statisztikusok játéka, hanem: a következő évek és évtizedek nyugdíj-, egészségügyi és sok egvéb többletköltségének jelzőszáma.

Nézzük a számok tükrében mi várható a következő esztendőkben. A népgazdaság 1970-ig szóló munkaerőmérlege szerint a munkaképes koron felüli népesség aránya eléri a 21 százalékot, másszóval: minden ötödik lakos öreg korú lesz. Érdekesen jellemzi az arányváltozást az is, hogy 1970 végéig, 1966-hoz képest, a teljes népesség 1 százalékkal, a munkaképes korúak 4 százalékkal, az idősek száma pedig 11 százalékkal emelkedik.. Pillantsunk most még egy évtizeddel előbbre: 1980- ig az öregedés olyan mértékű lesz, hogy a munkaképes lakosságnak több öreget kell eltartania mint "vereket.

Az öregedés sok bonyolult feladat megoldását rója a társadalomra. Búr az utóbbi években is gyorsan nőtt a nyugdíjasok száma — 1960-ban 636 ezren, 1966- ban pedig 1 millió 100 ezren kaptak valamilyen címen nyugdíjat

—, ez a folyamat tovább tart. S ha külön-külön a nyugdíjasok nem élnek is olyan jól, mint szeretnek, tény, hogy nyugdíjrendszerünk sok szempontból fejlettebb a nálunk jóval gazdagabb országokénál, és ez sem hagyható figyelmen kívül, a jövő társadalmi terheinek tárgyilagos megítélésekor. (A nyugdíjat fizető országok zömében magasabb a feltételként szabott korhatár, mint nálunk.)

Az öregek

számának várhatóan gyors emelkedése a nyugdíjterhek növekedésénél sokkal szövevényesebb feladatsort jelent. Bővítenünk kell a szociális otthonok ma még meglehetősen szűk befogadóképességét. Részben hozzákezdtünk már az öregek sajátos igényeit kielégítő lakóházak kiépítéséhez; tavaly épült fel az ország első úgynevezett „öregek háza”, amelynek lakói megfelelő ellenszolgáltatásért — gyakorlatilag teljes ellátást kapnak, miközben saját otthonukban élnek. Nem árt megfontolni, hogy a kölcsönösen kockázatos eltartási szerződések és egyéb kényszermegoldások helyett nem célszerűbb-e az erre vállalkozó időseket — nagyobb lakásaikért cserébe — ilyen „öregek házába” költöztetni? A teendők sokrétűségét jelzi például az is, hogy a szakértők idősek számára gyártandó konzervek előállításával foglalkoznak, igazodva az életkor kalóriakövetelrnényei- hez.

Messzire vezetne ha a gazdasági, ipari feladatokon túl az öregedéssel kapcsolatos szociológiai, morális teendőkre is utalnánk. Arra például: milyen módon változik a falu új tulajdonviszonyai közepette az öregek családi helyzete, vagy milyen sajátos kulturális Igényeket kell majd ezzel összefüggésben kielégíteni. Nyilvánvaló az is, hogy a hetvenes években — a produktív korú népesség csökkenésekor —, célszerű lesz hatékonyabban ösztönözni a nyugdíjkoron túli munkavállalást.

Mindenesetre tény, hogy a mai felnőtt nemzedék hosszú, kiegyensúlyozott, alkotó öregségre készülhet fel, a fiatalabb korosztályúak pedig arra, hogy — a technika és a tudomány közreműködésével — a mainál produktívabban, eredményesebben kell dolgozniok; az eltartottak növekvő száma is ezt követeli majd tőlük!

TÁBORI ANDRÁS