Tolna Megyei Népújság, 1968. május (18. évfolyam, 101-126. szám)

1968-05-12 / 110. szám

I

TÉNAGY SÁNDOR:

Kezek szerelme

Kezek fogócskái, bolond ugrándozása. futás, kergetés —

Ki tudna szebbet s szebben mondani, mint a hullámzó ujjak titkos moccanásai

ó kezek szerelme!

egy nő keze. egy férfi keze

meztelen játék, a bőr, s a vér maga, amit hiába próbál: a szó elmulasztana

bujócska és remény, hogy társad megkeres, boldog hajsza után marasztalás, kérlelés, áldott izzása a húsnak, amit közvetít a kéz

gyötrődő, kívánó kulcsolódás, gyémánt-olvadása a csontnak,

sejtek kiváncsi tülekedése, \

és biztatás: igen, igen, és riadalom: mégse, mégse

ó kezek szerelme!

egy férfi keze, egy nő kese

termékeny háborúsdi, megadó marakodás, bukás, szökés, ólálkodás, önként vállalt száműzetés, ha a bomló ing alá szalad s megpihen a kéz

aztán újra a találkozás, a nem-múló ismerkedés, korhol ás, ölelés, bekül és, a mindig-más, a mindig-ugyanaz; fogócska, futás, kergetés, sajgás, gyanakvás, panasz

6 kezek szerelme!

simogatás, káromlás!

A IX. Világifjúsági Találkozó tiszteletére hirdetett fotopályázat leg jobb alkotásait mutatják be a H. Országos Ifjúsági Fotókiállításon, Budapesten. A kiállítás május 12-ig tekinthető meg. (Belgrád rkp. 17.). Képünkön: Lengyel Miklós: „Megvan” című képe a ripo rtkategóriában az I. dijat nyerte.

VASVÁRI ISTVÁN:

Almomban

Álmomban a kutyám odajött S emberi hangon így szólt: mit búsulsz. Szeretlek — mit vársz egyebet? Szunyókálva is téged látlak, rút, szertelen barátom. Kapaszkodj az ablakhoz, mint én s nézzük a holdat, a ferdejárású járókelőket. Nézd, ott szemközt egy nő vetkezik; szép, hosszú a combja, melle gömbölyű, mint lábszárcsont vége. Ej, te kutya-ember, esettebb vagy, mint én. Vedd ki a lóhúst a fridzsiderből és egyél.

Majd csinálok neked feketét aztán, kalapot veszek, s lemegyünk a Körútra; kószálunk, ahol biccennek a neonok. No, emeld fel már a lábad. Nézd a tappancsomat, itt van melleden. Nyugodj nyugtalan rohanás! Inkább nyulat fognál, minthogy verset írsz.

BENTEI JÓZSEF.

Hűség

Én itt akarok megpihenni, ahol a por felszáll a fákig s az elnyújtózott föld felett szabadszívű szél dudorászik.

Nem látszanak a vén hegyek sem, a föld az éggel összeolvad s ha fejed szép füvekre dől a mélyben vizek dorombolnak.

Itt hosszú útja van a Napnak, és éjszakánkint több a csillag és édes akácgyökerek fonnak rácsot az álmaimnak.

MISZLAI GYÖRGY:

Reménység

Elmúlott már régem nyaram. Elhullott őszi aranyam. Szívemben dúl, dermeszt a tél- de azért még remél, remél...

— Miért? — kérdeztem én. Ugyanis csak nemrég küitöztem

a faluba.

— Fogd be a pofád — mondtál

Egymás mellett mentünk olyan gyorsan, ahogy csak a lábunk bírta. Még hátranézni sem mertünk.

— Hallod őket? — kérdeztem.

— Nem — szól, majd lopva hátrapillantott a válla fölött. — De jönnek. Menjünk még gyorsabban. És ha a közeliinkbe érnek, futunk,

— Hé. szareasanek!

— Ne nézz vissza — szólt rám Andriest

— Hé, koszos néger!

Gyorsan szedtük a lábunkat,

a közéiben sűrű bokrok voltak, ha odaérünk, ott nem találnak meg. De ebben a pillanatban ha- jigálni kezdtek bennünket kövei, Aztán ezt hallottuk:

— Az apátok is koszos nigger.

— Fussunk! — rikkantott Amd- ries. De én hirtelen megdühödtem, megperdültem a sarkamon és szembefordultam velük.

— Hazudtok! — ordítottam. Az én apám különb, mánt a tietek.

Ék legnagyobbik fiú fenye- getően közeledett. Én ek- “ “ kor már nem törődtem véle, s még egyszer a képébe üvöltöttem:

— Az én apám százszor különb, mint a tietek.

A nagyfiú ekkor arculütött. Én rávetettem magam arra, aki csúfolta az apámat. Egy szem- pillantás múlva egyetlen gombolyagban hemperegtünk a földön, mind a négyen, Csak úgy

záporoztak az ütések a fejemre, a nyakamra, az arcomra, a számra. Egy kemény csapástól aztán elsötétült minden. Amikor magamhoz tértem, Andries ott térdepelt mellettem a földön.

— Csakhogy! Már azt hittem megöltek!

Felültem. A fehér fiúk már messze jártak, de nekem sajgott az egész testem, alig tudtam ke- zem-lábam mozdítani. Az ingemen lyukak tátongtak, hirtelen bétémdöbbent, hogy mi történhetett a pástétommal. Ott feküdt egy darabka az útra szórva, Felvettem, lefújtam és vász- sza tettem a batyuba.

— Bolond vagy — mondta Andries —. ezt még nem viszed el szárazon.

Ahhoz sem volt erőm, hogy válaszoljak neki. Igaza van: ostobaság volt összeakaszkodnom a fehér fiúkkaL

Amikor hazaértem, láza nőném némán hallgatta végig a történteket De aztán elsötétült az arca, s amikor Sam bácsi hamjött, neki is elméséit mindent. A nagybátyám se szólt semmit csak furcsán nézett rám, s még a vacsorát is hangtalanul ettük Végig Aztán lépteket hallottunk odakint

— No, itt van — szólt Sam bácsi. Liza néném ülve maradt az asztalnál, s a szemében valami hideg, dermesztő fény lobbant. Felpattant az ajtó, s egy magas, fehér férfi lépett be, nyomában a három fiú.

— Jóestét, uram — köszöntötte Sam bácsi.

— Ez volt az — mutatott rám ujjal a legnagyobbik fiú.

— Nagyon megbánta már, uram — szólt közbe Sam bácsi kapkodón. — Úgy elvertem érte, hogy emlékezni fog rá, amíg csak él. Tudja uram, a fiút nemrég hozták ide Johannesburgból, s ezért nem tudja, hogyan kell viselkednie a magafajta négernek. Tudja uram, hogy van ez a nagyvárosokban.

— Sam bácsi hozzámfordult: Mondd meg az úrnak, Lee, hogy mennyire sajnálod.

— Csúfolták az apámat — szóltam dacosan.

A fehér ember elmosolyodott.

— Látja, Sam, még mindig nem volt elég a verés.

— Hiszen még csak gyerek, uram — mentegetett Sam bácsi.

— Akkor tanítsa móresre, Sam.

— Ha itt akar élni, meg kell tanulnia, hogy hol lakik az isten! Nos...?

— Igenis, uram.

S

am bácsi átment a másik szobába és egy vastag szíjjal tért vissza. A fehér ember, meg a fiúk körülállták. Liza nénire pillantottam, s noha ő egyetlen szót sem szólt, tudtam, csak azon fohászkodik, hogy én ne sírjak.

— Soha többé nem szabad kezet emelned fehér emberre — mondta Sam bácsi, miközben felemelte a szíjat és végigvágott vele a hátamon. Az első három csapás alatt nem sírtam, de ahogy a szíj újra, meg újra végigpattant a bőrömön, rimánkodva ígértem, hogy soha többé nem ütök mefe fehér embert. Megszólalt a vendég.

— No, jól van, Sam. Gondolod, hogy most valóban megbánta?

— Mondd meg az úrnak, hogy sajnálod.

— Nagyon sajnálom a történteket, uram.

— Biztos vagyok benne, hogy az apja is aféle, aki szerint a feketéknek egyenlő jogokat kell élvezniük a fehérekkel.

— Az apja meghalt — szólalt meg Liza néni.

*— Jó éjszakát, Sam.

— Jó éjszakát, uram.

Amikor néhány lépésre eltávolodtak a házunktól, Sam bácsi dühösen levágta a szíjat, odajött hozzám és felemelt. Aztán Liza néném vett a karjába, és leültetett a padra. Sam bácsi az asztal mellé roskadt, tenyerébe temette az arcát.

— Magyarázd meg a gyereknek, Liza — nyögte.

— Magyarázd meg te! Te vagy a családfő, és te verted el. Most boldog vagy? Kedvére jártál a fehéreknek.

Liza néném átvitt a másik szobába. Levetkőztetett, lefektetett. Úgy aludtam el, hogy a homlokomon éreztem nagy, nehéz tenyerét. Amikor másnap reggel felébredtem, Sam bácsi már nem volt otthon. Liza néni csak így említette az előző esti verést:

— Hidd el, neki is nagyon fájt. Egy napon majd megérted.

zon az estén Sam bácsi hozott nekem egy narancsot, egy zacskó cukorkát és egy öreg, szakadozott képeskönyvet. Amikor átadta, mosolygott és én

is rámosolyogtam. Aztán a fejemre téve a kezét, hozzáfogott, hogy mondjon valamit, de meggondolta magát és letelepedett szokásos helyére a tűz mellé. Liza néni odaszólt neki a párolgó vacsora fölött:

— Jól van, Sam, érti. Nincsen semmi baj.

— Peter Abrahams, a kiváló, haladó író a Délafrikai Köztársaságban született. Politikai okokból hosszú éveket kellett hazájától távol töltenie. A reakciós, fajüldöző délafrikai kormány rossz szemmel nézi az író tevékenységét, akinek minden müve, A fergeteg útja, Az éjszaka vége. Koszorú Udomonak című regényei épp úgy, mint kisebb Írásai a szabadságért, a fajok egyenjogúságáért szállnak síkra.

Fordította: ZILAHI JUDIT