Tolna Megyei Népújság, 1968. május (18. évfolyam, 101-126. szám)

1968-05-01 / 101. szám

Sztrájk: 100000 holdon

Hatvanhárom évvel ezelőtt, tavasszal, a földművelésügyi miniszter körtáviratban érdeklődött az ország járási székhelyein, hogy nem fenyeget-e az aratósztrájk veszedelme? A miniszteri érdeklődés nem volt éppen alaptalan, hiszen a fővár (5s és más ipari gócpontok munkásai abban az időben sorozatos munkabeszüntetésekkel nehezítették a hatalom dolgát. Tolna megye főszolgabíróit alighanem mégis meglepte ez a gondolat, hiszen ki gondolt volna arra, hogy a legnagyobb földbirtokok egyikének megyéjében az aratók, vagy éppen a cselédek munkabeszün- tx lésre. szerződésszegésre készülnének? Ozora, Miklósvár, Tolna, Tamási és a., többi falvak jegyzői egyöntetűen jelentették azt, amit a nagykónyi jegyző is, hogy:

„a szerződések be fognak tartatni".

Ezek a szerződések ma már elképzelhetetlenül súlyosak, embertelenül szigorúak voltak és hosszú évtizedekkel 1848 jobbágyfelszabadítása után, immár a XX. században, híven megőrizték — illendően más név alatt —, az egykori földesúri robot formáit. A tamási járásban munkát vállalt „aratóbandák” például azért a puszta lehetőségért, hogy'; egyáltalán kaszát foghattak az urasági táblákon, egyetemlegesen vállalták száz hold takarmány díjtalan kaszálását és boglyázását. Koppány- szántó-Muth pusztán 800 négyszögölnyi gyatra kukoricaföld birtoklásának feltétele 6000 (!) négyszögölnyi takarmány teljesen ingyenes elírni nkálása volt. Akadt uradalom, ahol a határbe kihordott vízért is külön fizetni kellett.

A főszolgabírák éppúgy tévedtek, mint a nekik,-jelentést adó községi jegyzők. Évszázadunk legnagyobb magyarországi agrárszocialista mozgalma ugyan Somogy megyében kezdődött, de már 1905 június 19-én arra döbbent rá a nagykónyi hatóság, hogy a falubeliek:

„a som ogyvá r megyei sztrájk eseményekkel kapcsolatban a legnagyobb titokzatossággal tárgyalták a teendőket. szervezkedtek, készítették elő a bérharcot".

Nem eredménytelenül, sőt döbbenetes gyorsasággal eredményt hozóan. Néhány nappal később a tamási főszolgabíró már sietve kérte a karhatalom megerősítését, mert:

,,a munkából kiállt aratók járásom területén háromszázas csapatokban barangolnak’’.

Egy Dénes nevű csendőr- őrmeister jelentette, hogy:

„Kecsege, Fornád, Fürgéd és a többi puszta cselédsége is fellázadt".

Ozoráról Gyérei Richárd föld- birtokos táviratilag kért katonákat Döbrentére és Gyántra. Utóbbi helyről az irttéző is táviratozott:

„Gyántra 560—600 főnyi tömeg jött. Sürgős segítséget kérek!”.

Aki valaha is járt az egykori uradalmi pusztában, az sejtheti, hogy ez a fólezres tömeg ott valóságos parasztforradalomnak tCr hetett. Mintha századokkal Dózsa halála után a föld népe egyszeriben újra magára talált volna és — épp akkor, amidőn ragyogóéit voltak a terméskilátások —, bár kaszára-kapára nem kapott ugyan, de beszüntette a munkát. Miért? A Népszava egyik korabeli tudósításából idézzük a névtelen szt rajkóiét. aki — minden különösebb ideológiai előképzettség nélkül — csattanósan fogalmazta meg, hogy ő és a többiek mit akarnak. így nyilatkozott:

„Szeretném én azt látni, ha nem akarok dolgozni, ki kényszeríthet erre? Nincs az istennek annyi katonája és zsandá- ra. amennyi megfogatni tudná velem a kasza nyelét, ha én nem akarom megfogni. Engedjenek élni, akkor dolgozok, de anélkül nem".

A hatáság nem egészen így vélekedett. Tolna megyében kereken százezer holdon fenyegetett az a veszély, hogy egyszerűen nincs, aki learassa a gazdag termést. Hiába ítéltek egyedül Nagykónyiban 200 aratót személyenként 20—20 napi elzárásra és 100—100 korona pénz- büntetésre, a sztrájkolok: „rendezettek, kiszámítva cselekszenek. óvakodnak minden büntethető cselekmény elkövetésétől” és „az arató- és cselédsztrájk már minden pusztára kiterjedt”.

A hatalom nem volt ilyen tapintatos és jogszerető. Alisó- megyes-pusztán a csendőrök átlőtték Hojdics Mihály tenyerét, súlyosan megsebesítették Baj- musz Lajost és Simonmajorban Döme Józsefet, aki sebeiben el is pusztult. Döbröközön Reich szolgabíró karhatalommal kísértette á sztrájkolókat a földekre és amikor azok ott is megtagadták a munkát, a helyszínen mindenkit elítélt 30—30 napi fogházra. Amikor

„Fűzi István ellenszegült a bekísér esnek”,

Reich bottal fej beverte és vele együtt összesen 153 aratót fogatott le. Ugyanő Szilfáson 45 bérest 30 óráig éheztetett a lelakatolt magtárban, amíg ismét munkába nem álltak. A régi uradalmi magtárakból jó néhány áll máig a megyében. Szinte valamennyi évszázadokra szánt, várszerű, erős építmény, tehát nemcsak a termények tárolására, hanem szükség esetén börtönnek iß megfelel. Erre legelőbb a Dőry uraság döbbent rá és sürgősen felajánlotta a nemes célra magtárát, azzal, hogy abban akár ezer embernek is akad hely, hiszen a járási és megyei börtönök már úgyis zsúfolásig telve vannak.

Tolna megyét megszállta a hadsereg. Korabeli kimutatások szerint nem kevesebb, mint 22 gyalogos századot és 242 csendőrt, összesen majdnem egy hadosztálynyi erőt mozgósítottak a népmozgalom letörésére. Elsősorban nem honvédalakulatokat, hanem császári és királyi közös ezredbelieket, akiknél a szolgálat nyelve is német volt. Erről vallanak a megmaradt korabeli tiszti jelentő cédulák.

„In K ony lärmen die Leute und lassen niemanden passieren. In Edelény pt wird nicht gearbeitet In Szenese pt seit Nachmittag auch nicht mehr”. Vagyis: „Hányban zajong a

nép és senkit nem enged átmenni. Edelény pusztán nem dolgoznak, Szemcse pusztán déllután óta szintúgy nem”.

A Népszava 1905. július 1-én: „Csendőrrel és katonasággal van megrakva Dombóvár környéke. .. A vasút mentén mindenütt urasági kocsik várakoznak, hogy szeretettel beszállítsák a mentőangyalokat, a csendőr- és katonatiszteket az urasági kastélyokba”.

A csendőrség és katonaság csak fegyveres erőt jelentett, de szuronyaival természetesen nem aratott. A távoli Felvidék nincstelen gdovákjatbúl bozattafe as

uradalmak úgynevezett „tartalék- munkásokat”, nem kevesebb, mint 2911 személyt. A taVnási járásból azonban Hagymássy és Bernát kisegítő szolgabírák riad tan jelentették, hogy ezek is csatlakoztak a sztrájkhoz A hadosztálynyi katonai erőbevetés, sok vérengzés árán (így például Ozorán is, melyről azonban az akkori lapok — a kor ku tatója, Mérey Klára szerint — elfelejtettek megemlékezni), lassan eredményt hozott. Azoknak, akiknek aratószerződését az uradalmak felbontották, ezt munkásigazolványukba is bejegyezték, am.i egyértelmű volt a feketelistára kerüléssel,' azzal, hogy az illetők belátható időn belül nem számíthattak munkára, megélhetésre. A sztrájkok, ennek ellenére, még a cséplés idején is folytatódtak. Szévald főszolgabíró július 27-én a dajmandi Dőry-birtokról jelentett sztrájkot Sztrájkoltak a cséplőmunkásak augusztusban Fellsőleper- den, Pakson, Gyántön, Döbren- tén és Fácánkerten is.

Miértt? Sztrájkok nem törnek ki véletlenül. Az ok nyomozó történész kiderítette, hogy ugyan a korabeli uralkodó osztály a Tolna megyei föld népének megmozdulása mögött az akkori pártok szervezőmunkájának nyo. mát kereste, nem erről volt szó. A szociáldemokraták elszabotálták a cselekvést, a többi pártnak pedig ilyesmi eszébe sem jutott. Újságok azonban falura is jártak és ezeket olvasóik a ma guk módján értelmezték. I. Ferenc József akkoriban nevezte ki — törvénytelenül — báró Fe- jérváry Géza „darabont” kormányát. Az emberalatti sorban tartott aratók és cselédek egyszerűen úgy vélekedtek, ha a király is megszegheti esküjét, akkor ők is szeghetnek szerződést:

— hiszen valamivel több okuk van rá. Bíztatta őket az ország- gyűlés szeptember 15-i meg- nyitáisára a szociáldemokrata részről meghirdetett általános politikai sztrájk is (Vörös péntek). A Pécsi Közlöny szeptember 4-i száma szerint:

„Tolnát bujtogatók járják és szeptember 15-éről beszélnek mindenféle rémdolgokat, állapotokat, melyek akkor be fognak következni”.

A parlament előtt tartott százezres demonstráción kívül nem következett be semmi, de a parasztság

1848 folytatását várta. „A tamási járásban is el volt terjedve a forradalom híre”. Figyelemre méltó és eddig kellően nem elemzett tény az, hogy ugyanebben az időben a Knyáz Patyomkán páncélos száműzött matrózai közül is sokan, járták a Dél-Dunántúlt. A forradalom híre általános volt. A jómódúak tömegestől vették ki pénzüket a gyönki takarékpénztárból. Közszájon járt a hír, hogy:

„Az urak meg vannak szorulva"

és megyeszerte énekelték a nótáit, mely szerint:

„Legyen kérges annak is a

tenyere,

Aki miatt nincs a népnek

kenyere”.

Még hatásosabb volt a másik: „Nem ismerünk henye rangot, Ágas-bogas koronát.

Szerszámot a naplopóknak: Kaszát, kapát, boronát!”

A sztrájk végeredményben elbukott. A szolgabírák által kiszabható büntetéseket nem számítva, 1905 őszén a tamási járásbíróság 23 személyt ítélt el

— csodálatos logikával — „magánosok elleni erőszak”

vádjával, személyenkén két-két havi fogházbüntetésre. Az ország részére sokkal súlyosabb büntetést csak a statisztikusok mutatták ki.

Tolna megyéből kivándorlóútlevelet kért 1905-ben 2819

személy. A (sztrájk leverését követő esztendőben 3690.

Sokat mondunk, ha úgy véljük, hogy tört részük tért visz sza később.

ORDAS IVÁN i

Régi irodaion

JELZÉSEK ÉRKEZNEK:

irodalmunk klasszikusai kiszorulnak az olvasók érdeklődéséből. Ahelyett, hogy a könyv hódításával egy ütemben új rétegek és nemzedékek szívét-értelmét gazdagítanák, korábban kiküzdött hatásukban is gyengülni látszanak. Benjámin László Petőfi, Komiás Aladár Ady költészetének háttérbe szorulásáról közöl figyelemre méltó tapasztalatokat Nem volna nehéz további példákat említeni, hogy a múlt értékei felé manapság nem fordul a közönség azzal a figyelemmel, ami pedig indokolt és méltó is volna. Rendelkezésre állnak számszerű adatok. Az ismeretterjesztő társulat jelentéséből statisztikai pontossággal derül ki, mennyire megcsappant az érdeklődés a századunk előtt járó idő magyar lírája és prózairodalma iránt.

Vajon nem természetes-e a közönség választása, a kor társ művészet és a közvetlen előzmények előtérbe állítása? Jogos-e az aggodalom. amit ez a jelenség kivált? De további kérdések is adódnak: valóban csak az olvasói ízlés alakulása figyelhető meg a klasszikusok térvesztésében? Játszanak-e szerepet más tényezők? S főleg: min tehetne a könyvkiadás, az ismeretterjesztés, a tömegszórakoztató és nevelő apparátus azért, hogy a közönség elé állítsa a magyar irodalmi múlt kallódó, vagy félreszorult értékeit.

Elvileg aligha vitatja valaki, hogy a szocialista kultúra magába fogadja és gazdagsága egyik fontos tényezőjeként tiszteli, fejlődésében hasznosítani kívánja ezeket az értékeket. Őrzi a folyamatosságot, amiben a kritikának és az elfogadásnak, a különbözésnek és az azonosságnak időben változó arányait igyekszik kialakítani. Nem árt azonban újra elmondani, a közgondolkodás alakulása szorosan összefügg azzal, milyen helyet kapnak klasszikusaink a nemzeti kultúra emelkedő-formálódó épületében. Az önismeret és a rá épülő öntudat, a félrevetni valót megtagadó, de a tiszteletre méltó példát emelő és ápoló nemzeti büszkeség aligha mondhat le a művészet, az irodalom forrásairól. Ha például valaki ismerkedni akar a régi magyarság életével, a nemzeti emlékezet költői rangú alkotásait hívhatja segítségül. Nagy versek és korfestő regények közelebb viszik céljához: a mai nemzedékek életével, terveivel, gondjaival elszakíthatatlan szálakon összefüggő régebbi korok felméréséhez. Illúziók és torzítások nélküli kép kialakításához.

ILYEN IGÉNYE,

persze, csak annak van, aki a maga és családja, szűkebb környezete és az országos közösség mindennapjait a történelem ösz- szefüggéseiben látja. Aki tud és akar népben, nemzetben gondolkodni, aki keresi és megtalálja tennivalóit a jövő felelős alapozásában, az egymást váltó nemzedékek láncában. Sok ilyen ember él Magyarországon, és számuk egyre nő. Rájuk gondolunk, amikor irodalmunk klasszikus értékeinek nagyobb megbecsülését és céltudatosabb propagálását említjük. Nem élettől elrugaszkodó értéktisztelet emelt szót ebben az ügyben. A cél éppen az volna, hogy az iskolában szín te elkerülhetetlenül tananyaggá lett szerzők és művek aktuális érdekű, a mai ember kíváncsiságát, fantáziáját, érzelmi-gondolati követelményeit kielégítő szellemi tápanyaggá váljanak. Történelmi szemléletre, lelki nemességre, emelkedett ízlésre, a műformák és a nyelv szépségére tanítsanak. Nem a kötelező olvasmányok kényszerűségével, nem is a társalgási ismeret- anyag megszerzésének felszínes buzgalmával, hanem belső igényből. a szellemi világhódítás szenvedélyével.

Ma az a helyzet, hogy az ilyen szintű és érdeklődésű olvasók zöme sem merít a XX. század előtti magyar irodalom kincses- kútjából. A hasonlatot folytatva, túlzás nélkül írhatjuk: alig tör— új olvasó

ténik mostanában erőfeszítés, hogy ez a kút és környéke vonzóvá váljék. Pedig arra nem számíthatunk, hogy a kultúra zsúfolódó választási lehetőségei .közepette, a kínálat nem is mindig szerény változatai mellett, a sokféle hatást befogadó közönség spontán fordulattal, önmagától keresni kezdi ezt a kutat. Ehhez okos szóra, jó tanácsokra, átgondolt és tárgyához méltó színvonaló propagandára volna szükség. A tévé, a rádió, a képes regényekkel operáló újságok és magazinok, a film és a lektűr vonzásában élő olvasónak szüksége van útbaigazításra, tájékozódását könnyítő, irodalmi-szellemi térképlapok felrajzolására.

néhány évvel ezelőtt

az új magyar irodalom népszerűségének kivívására fogtak össze az érdekeltek. A vállalkozás sikere nem maradt el, ami elsősorban persze a jó műveknek és csak másodsorban a jó propagandának köszönhető. Mégis igaz, a TIT, a rádió, a televízió, a sajtó, a könyvtárosok fáradozása nélkül nemigen lehetett volna elérni az új magyar regény 20 000-es átlagpéldány- számát. Van tehát lehetőség az érdeklődés irányítására, a vásárló és olvasó közvélemény befolyásolására. Helyes volt a 60- as évek elején az élő próza és líra bemutatására összpontosítani az erőt- Nem volna helyes azonban a változott körülmények, az elért eredmények fölött szemet hunyni, s változatlanul hagyni az irodalmi ismeretterjesztés programját. A tervekben és a kivitelben is nagyobb súlyt és helyet kíván a XIX, század és a korábbi századok magyar költészete, prózája, emlékiratirodalma. Ennek az irodalomnak a népszerűsítése megköveteli a módszerek finomítását, az anyag megfelelő válogatását és csoportosítását. Nem könnyű hidat építeni egy táskarádióval, gyorsvonaton utazó fiatalember és Balassi Bálint, vagy Berzsenyi Dániel költészete között.

SZERENCSÉRE nem kell elődök nélküli áttörésre vállalkozni, aminthogy a probléma: régi irodalom és új olvasó között eleven kapcsolatot teremteni, ugyancsak ismert a korábbi évtizedekből. Az irodalmi hagyomány feltárásának és szeles körű népszerűsítésének igénye a két világháború közötti időben írói program is volt. Móricz Zisigmond például antológiát állított össze. Gyűjteményét a fiataloknak és a kevés pénzű érdeklődőknek szánta. így lett a 320 oldalas. 1 pengőért kapható, Magvető című válogatás tízezrek névelője, gyönyörködtetője. Móricz példája és módszere ma is követhető. Antológia összeállítása olyan írásokkal, versekkel, amelyek alkalmasak a figyélem- ebresztésre. Móricz úgy vett át részleteket például Anonymus Gestájából, „mintha az ember felolvas egy munkát a közönségnek, s kihagyja, ami fölöslegesnek tűnik fel. előtte”. Mó- ricznak és írótáljainak egy meg- kövesedetten konzervatív irodalomszemlélet béklyóit kellett annak Idején tördelnie. A mai szerkesztőnek sokkal könnyebb a dolga. Soha még annyi erőfeszítés nem történt a régi századok költészetének és drámairodalrná- nak feltárására, kiadására, mint az elmúlt két évtizedben. Nagyszerű tudományos szöveggyűjtemények. monográfiák, kritikai kiadásdk (sorakoznak a szakemberek polcain. Méltatlanul elfeledett, vagy mellőzött szerzők és irányzatok foglalták el méltó helyüket az irodalomtörténetben. Mindez nemcsak megköny- nyíti, hanem meg is követeli most már a klasszikus irodalom népszerű bemutatását, helyének és hatásának biztosítását a nemzeti műveltségben és az irodalmi közgondolkodásban.

Jó lenne kiadni új, mai Magvetőt. Ez a könyv eljuthatna azokhoz, akik még nem rendszeres olvasók, de akiket elsősorban éppen a nemzeti klasszikusok nyerhetnének meg a betűnek. DERSI TAMÁS