Tolna Megyei Népújság, 1968. május (18. évfolyam, 101-126. szám)
1968-05-26 / 122. szám
Az első magyar HlNPADI vagy színvonal éppen megfelelt Kisfaludy természetes írói képességeinek. Ez a magyarázata átmenet nélküli nekilendülő, bámulatos termékenységének. Másfél év alatt hát darabját adják: a Tatárok sikerén felbuzdulva, négy nap alatt írja meg Ilkát és tizenhat nap alatt Stibort. Munkássága jóformán csak egy évtizedig tart, s összes műveit halála után két évvel tíz kötetben adja ki Tokiy. Célját elérte, hivatását betöltötte, s teljes joggal írhatta Gaalnak: „Nekem úgyszólván egymagámnak kellett a magyar dramaturgia rögös útját megtörnöm” Első sikerét oly fellángolás követte, hogy az esemény híre a felsőbb körökig hatolt, s nem csupán rendőri jelentések révén. „1820 őszén a Tatárok előadásán az egész udvar jelen volt: a császárné meg Cambridge herceg folyvást a Gaal-féle fordításból követték az előadást, s a császár igen kegyesen nyilatkozott. Ugyanez év decemberében Ilkát a pesti és budai német színházban adták: jelen volt a nádor egész udvarával, s tetszeni látszott neki a darab.” (Horváth János.) Ódával ünnepük, neve bekerül a Conversations-Lexicon_ ba. Maga így összegezi az eseményeket: „Sok dicsőségem volt, de kevés pénz.” VÁRKONYI NÁNDOR PÄKOE1TZ ISTVÁN VERSEI Hitelrontás Mivelhogy bolondnak néztek, ügyet se vetettek rád a bolondok. Vállveregetve kiröhögtek: beszélj, majd csak fogy, ha mondod. Dühöngtél a hitelrontáson, s nyakadra járt néhány idétlen: miket locsogtál?! Senki haja szála sem görbült meg Ninivében! Ujjonganék a hitelrontáson, ha nem fogna rajtunk az átok: ha a bolondoknak mégse sikerülne iölrobbantani a világot! Hát így A kuporgatva szerzett s keservesen megőrzött tágas családi porta autóvá zsugorodottan pislog csóró kis távlatokba. A hajdani kardos angyalt, a töpörödött nagymamát szenilis öreglánnyá devalválta a haladószellemű család. Elöl a fia, a menye; a hátsó ülésen — noha öt személyre szól a forgalmi — feszeleg a két unoka. A nagymamának nem tesz jót a benzinszag s az a fránya, eszeveszett rohanás; jobb neki a szociális otthon-nyűjtotta magányban. Hát így. Egyébként kirándulásra való békés vasárnap délután van. Néhány észrevétel a „Tolna megyei kalauz64 régészeti megállapításairól Ez a csodálatos esemény idestova másfél évszázada, 1819 május 3-án zajlott le, s Kisfaludy Károly nevéhez fűződik. A szerző eladdig sok viszontagságon esett át; atyja katonaképzőbe adja, tizenhat éves korában már csapattiszt (kadét), egy évvel utóbb harcol és kitünteti magát, francia fogságba kerül, megszökik, bejárja a háborús Európát, főhadnagy lesz, huszonhárom éves korában lemond. Festő akar lenni, bár minősítési lapja szerint már ekkór „ungrische Poesie”- vel foglalkozik. Apja kitagadja. Oroszországba készülődik, Becsben, Olaszországban, végül Pesten nyomorog: irogat, meg-meg- húzza magát Trézsi nénjénél Vö- nöckön', de sehol sincs nyugalma. Ekkor harmincéves (1819); végre derülni kezd a csillaga: Tatárok Magyarországon című ifjúkori színdarabját Fehérvárott, majd Pesten előadják, a magyar társulat által kibérelt német színházban, óriási sikerrel: négyszer egymásután. A siker akkora volt, hogy a bécsi Polizei—Hofstelle pesti kon- fidense megemlékezett róla: „E hónap 3-án... a magyar színészek nemzeti nyelvükön a Tatárok Magyarországban című új színdarabot adták elő. Az ösz- szes magyar szabók, cipészek, szűrszabók, sapka, és csizmakészítők otthagyták műhelyeiket és segédeikkel, legényeikkel, inasaikkal együtt az említett német színházba tódultak. Minthogy azonban ez a nép, a magyar nemesség jókora részével együtt, a régi nyers ,Hungarizmus’ jelenlegi szemfényvesztése mellett még kevéssé fogékony az illem, erkölcs és finomabb mcdor iránt, s inkább alkalmatos egy alföldi legelőre; .mint egy művelt 'színházba, -azért nem is tudott ezek szerint viselkedni. Mihelyt az egyik vagy másik színésznő és színész száját kinyitó, s néhány szót szólt, azonnal dobogtak, döngették a padlót, tapsoltak, éljeneztek, és szörnyűséges bravó! és vivát! kiáltásokkal halmozták el... Ugyanebben a darabban e szavak fordulnak elő: Éljen a szabadság. Ezt a tetszetős nemzeti kifejezést az egész magyar közönség egyszerre felfogta, s mintha a hang egy közös szócsőből eredt volna, a legkülönbözőbb módokon örömüket fejezték ki. s felhangzott a kiáltás: Éljen a szabadság! Mikor ennek a féktelen lármának vége volt, s Zölner német színész kilépett, hogy a következő napi német darabot bejelentse, ismét megkezdődött a lármázás, s az egész közönség magyar nyelven elkezdte: Pfuj, be a némettel, be, be stb. Zölner nyugodtan állva maradt, kezét rgellére tette, s kérte, hallgassák meg. De mert nem akarták meghallgatni új eszközhöz folyamodott, és tört magyar nyelven mentegette magát, hogy még nem tud magyarul, de meg akar tanulni. Ez tetszett, s bejelenthette a legközelebbi német darabot. Így folyt le a mi német színházunkban az első magyar előadás. Tapasztalt és a színházi dolgokban jártas férfiak mondják, hogy ha magasabb közbelépéssel nem alkalmaztatnak más célravezető rendszabályok, akkor lassankint eltűnik minden színházi rend . . . A mi német színházunk a jövőben gyűlőhelye lesz a régi magyar felbujtóknak, mint hajdanta a megyei gyűlések és az országgyűlések a Rákos mezején.” Csakis hálával adózhatunk ennek a mesébe illően ostoba spiclinek, mert sokkal szemléletesebb leírást adott a sikerről és minden tényezőjéről, mint az egykorú feljegyzések és beszámolók. Kitűnően láthatjuk jelentéséből, milyen volt a légkör, mélyben, a siker kigyulladt S a siker kipat- tantotta Kisfaludy lappangó, tétovázó tehetségét, mely sokáig ál- utaikon járt, magát keresve, noha kétségkívül egészséges és ösztönös volt. Ám az irodalom akikor még külön világban élt, mintegy fel légvárban lebegett, melynek lakói csak írók voltak; hiányzott a szerves irodalmi élet másik fele. a közönség. S ekkor előlépett Kisfaludy Károly, nyúlánk, vállas termetével, derűs, kék szemű oroszlán-ábrázatával, s egy hívó szóval beterelte a publikumot az irodalomnak abba a csarnokába, amelynek a legnagyobb visszhangja volt: a színházba. Megtalálta a leghatásosabb vonzóerőt: a «hangot, melyet a közönség várt. A lelkes magyar — mert hiszen alapjában véve mindenki lelkes hazafi volt — az ő színpadán megtalálta mind eszményített, mind köznapi önmagát. S mi több: cselekedhetett is, mint a rendőri jelentésből láthattuk, tapsolhatott, a német zenekart kicseréltethette cigánybandával, vállán vihette haza a szerzőt, azonkívül pedig minden előadáskor megtölthette a színházat. Kisfaludy nyomban tisztán meglátta mnádezek jelentőségét. Drámáiban bő tirádákkal zengette a magyar dicsőiséget, a haza szeretetét, a szív nemességét, a szent áldozatkészséget és a lovagi indulatokat; vígjátékaiban kora jellegzetes alakjait vonultatta fel sere- gestől, vígan pergő-forgó jelenetekben épkézláb, mulattató cselekményekbe illesztve. Meg is született a vád, hogy olcsó babérokra pályázik, közönségsikerekre, mint ma mondjuk. Kétségtelen, hogy sikerre törekedett, de éppen nem sekélyes hiúságból (anyagi sikerről szó sem lehetett), hanem tudatosan a közönséget akarta megnyerni. Maga beszél némi öniróniával a sok „haza-puffogtatás”-ról ..szörnyű magyarság”-ról. Tanúlságos erre- nézve levelezése Gaal Györggyel, ki Becsben szolgálta a magyar irodalom ügyét, és Kisfaludy darabjait is lefordította. Kisfaludy törölteti vele a puffogó hazafias szólamokat, mert tudja, hogy idegen közönség előtt ezek csak tehertételei lennének munkáinak. Ps nyíltan megvallja a magyarul már gyengén tudó Gaalnak, hogy föltett célja volt „.... megmutatni a hazának az erősebb múltat, s így a hazafiasság csinált belőlem költőt. Azért tettem ezt, hogy a közönséget a színházba vonjam.” Másfelől az „olcsóbb” műfaj vonatkozású Dr. Pataki József úttörő jelentőségű munkájában a hazánk idegenforgalmi térképén mindmáig fehér foltként szereplő Tolna megye ismertetésére vállalkozott. A „Tolna megyei kalauz”-t egyaránt érdeklődéssel fogadhatják a megyébe látogató idegenek és a szűkebb hazájuk nevezetességeit megismerni szándékozók. A szerző jelentős teret szentel a régészeti emlékek ismertetésének is. Az alábbiakban a régészettel foglalkozó részekben felmerült problémákkal szeretnénk foglalkozni. Véleményünk szerint nem sikerült tisztázni a régészeti, történeti emlékek és az idegenforgalom kapcsolatát. Az egyes tájegységek őskori lakottságára vonatkozó, általánosságokban mozgó megállapítások, vagy az elpusztult középkori falvakra utaló adatok egyáltalán nem segítik elő az idegenforgalom növelését. Az ilyenek helyett, a könyv céljának megfelelően* behatóbb elemzést érdemeltek volna a turisták számára valóban élményt nyújtó földvárak, sírhalmok, templom- és várromok, továbbá a szekszárdi múzeumban megtekinthető kiemelkedő jelentőségű és szépségű leletek. Ha a kiadványt a régészet oldaláról vizsgáljuk, igen súlyos hiányosságokra és tévedésekre kell felhívnunk a figyelmet. A Tolnai népek c. fejezetben nem sikerült megtalálni a helyes arányt az egyes korszakok jelentősége és az ismertetés terjedelme között. Az újabb kőkor, rómaikor túlméretezett tárgyalása mellett semmi érdemlegeset nem kap az olvasó a tetszetős mészbetétes díszítésű edényeket készítő bronzkori népről, amelynek egyik fő .szállásterülete éppen megyénkben volt. Ugyancsak nagyon sommásan intézi el a szerző a népvándorláskort, pedig sok kiemelkedő értékű hunkori, longobárd és avar lelettel büszkélkedhetünk. Dr. Pataki József legfőbb forrásmunkája Wosinsky Mórnak 1896-ban megjelent régészeti monográfiája és Csalog Józsefnek az 1930-as években írott több kisebb tanulmánya volt. Az utóbbi 15—20 év kutatásai a két szerző megállapításainak nagy részét elavulttá tették. Sajnálatos, hogy a kalauz szerzője kritika nélkül, az újabb szakirodalom teljes mellőzésével állította össze a fejezetet Ezzel magyarázható, hogy például a keltákat taglaló közel egy oldalas részben szinte nem is találunk helytálló adatot. Az első kelták a Dunántúlon nem az i. e. VI. században, hanem csak a IV. században jelentek meg. Uralmukat ekkor azonban legfeljebb a Balatontól északra fekvő területekre terjesztették ki, a mai Tolna megyébe csak a III. században jutottak el. A régebbi feltevésekkel szemben 'az era- viszkusz törzs nem itt, hanem a Mezőföld északi részén és Buda környékén telepedett le. Megyénket a hercuniates nevű törzsük szállta meg. A múlt század végén Kurdon talált etruszk bronzcsöbrök nem a kelták, hanem az előttük itt élt illirek itáliai kapcsolatainak bizonyítékai. Nem állja meg a helyét az a megállapítás sem, hogy a kelták használták az első küllős kerekű kocsikat, hiszen a szerző által is említett, és a szekszárdi múzeumban látható jóval régebbi eredetű kányái kocsialakú edénynek is küllős kerekei varrnak! Hosszan sorolhatnánk még az elavult irodalom, használatából, illetve a szakmunkák félreértéséből adódó hibákat. Ehelyett néhány olyan tévedésre, ellentmondásra szeretnénk rámutatni, amelyek gondosabb munkával még a megfelelő forrásanyagfelhasználása nélkül is kiküszöbölhetők lehettek volna. A tiszaira átkeresztelt és a 9. oldalon még a valóságnak megfelelően újkőkorinak tárgyalt lengyéli kultúrát a 114.-en már bronzkorinak említi. A 11. oldalon arról olvashatunk, hogy a Tamásiban, talált rómaikori Concordia szobor másolata van a szekszárdi múzeumban. Ezzel szemben a 120. oldal arról tudósít bennünket, hogy a szobor eredetije látható itt. (Ez felel meg a valóságnak, de az már nem, hogy akár ez, akár egy másik, ugyancsak Tamásiban talált bronzszobor ezüs- tözött lenne!) A szekszárdi múzeum színvonalas új kiállításának alapos áttanulmányozása elengedhetetlenül szükséges lett volna! A „Tolna megyei kalauz” régészeti fejtegetései a rosszul megválasztott forrásanyag és annak is téves alkalmazása következtében nagyfokú hozzánem- értésről tanúskodnak. Ezért a szakmunkáknál jóval nagyobb közönséghez eljutó útikönyv7, hasznos ismeretek nyújtása helyett hamis képet ad a megye régészeti emlékeiről. Dr. Torma István
