Tolna Megyei Népújság, 1968. május (18. évfolyam, 101-126. szám)
1968-05-22 / 118. szám
I a Kopasz Oroszlánban Kerri történet Mirrkicz, alias Schirmbaum megvonta a vállát. — Ha megeszem és olyan nehéz lesz, mint megérteni, akkor orvost is hívjon mindjárt. — Égni fog, szivem, lángot vet éá mi mégis eszünk belőle — suttogta a lány. Gyorsan felbontotta az egyik konzervdobozt, amelynek fedelét kis lábasként lehetett használni. Ezt a gyors orraiéra tette, kis vajat dobott a dobozba és a zsiradék mindjárt sercegni kezdett. Vékony palacs'ntatésztát készített, majd a forró vajba öntve, apró korongocskákat sütött. Csakhamar nyolc-tíz „lapocska" sorakozott egymáson. Ezután a konyakba néhány kockacukrot áztatott, de nem hagyta, hogy teljesen szétessenek, hanem ügyes mozdulattal egy tálkára helyezte. Más cukordarabokat a naraneslekvárba mártott, négyet pedig citromhéjjal dörzsölt ösz- sze. Ezeket egy másik konzervdoboz fedelébe helyezte, felolvasztotta, majd a keletkezett ka— 22 — ramellt néhány deka vajjal kikavarta. Ezután a narancskonzerv levéből és a citrom kinyomott tartalmából a karamellt folyékonnyá, kenhe- tővé tette. Minkicz csodálkozva nézte az ügyesen, gyorsan, nekipirult arccal tevékenykedő leányt, aki az apró palacsintákat megkente karamellel, narancs jammal és citromreszelékkel, majd derékba hajtogatta. Ezután rájuk helyezte a cit- rormhéj jal bedörzsölt és a konyakba áztatott cukrokat, újabb ad lg konyakot löttyintett a tésztára, azután gyufát gyújtott és az egészet lángra- lobbantattá. Rudolf — Wladislaw — elragadtatással szemlélte az ügyes női kezek alkotta remekművet. Gyorsan asztalhoz ültek. — ízlik? — kérdezte a lány. A fiú felelni sem tudott, csak bólintott. — Ez az ételkülönlegesség férfiassá teszi a férfiakat — mondta a lány. amikor enni kezdtek. — Éppen erre van szükségem — mondta ke- sergően Schirmbaum. — Asszonyra nem nézhetek és ilyesmivel etetsz?! — Ma nálad maradok — mondta Lisbeth — és leszedte az edényeket. — De én ennék még valami sósat is. Sonkát tett az asztalra. — Fordított nap ez a mai — vélte Schirmbaum. — Előbb esszük a dessertet, aztán a húst. — Tévedsz — suttogta a lány — a te desser- ted most következik... Kora reggel ébredtek, a fiú felkelt. Lisbeth reggelit készített, azután egy papírlapon hosz- szú listát tett Schirmbaum elé. — Holnap reggel az üzletben lesz ez az árú. Te is légy ott legkésőbb tízre, és nagyon vi— 23 — gyázz, hogy amikor szállítanak, ne csapjon be senki. Kétezerhétszáz dollárt fizetsz. A háromszáz, ami nálad marad, tartalék arra az esetre, ha menekülnöd kellene. Most rideg volt a lány, nyoma sem volt tegnapi bájosságának. Amikor kinyitotta a pénztárcáját, apró pisztoly vált láthatóvá. A parancsnokság üzeni, asszonyt nem alkalmazhatsz. Három hónapig nőismerősöd nem lehet. Ne feledd, ez fontos. Sem alkalmi ismeretséget, sem hosszan tartó kapcsolatot nem kezdeményezhetsz. Az üzletet reggel kilenctől este hatig tartod nyitva. ‘ Hosszú műszakok lesznek, de jól élsz, megérdemiled. Férfiasain nyújtotta búcsúra a kezét... Másnap az emberek az árut meghozták, a kísérőnek Schirmbaum fizetett, azután bezárta a boltot és a lista alján látható utasítás szerint a munkaközvetítőbe ment. Három segédet vett fel. csupa idős embert, olyanokat, a'kik már megettók kenyerük javát. Azonnal visszatért az üzletbe, nyitott, és elfoglalta helyét a kassza pénztárgépe mögött. Néhány napig semiféle esemény nem történt. Már-már azt hitte, minden komplikáció nélkül sikerült beilleszkednie az új életbe. Megérkeztek az első igazi ügyfelek és a tépett sarkú bankók gazdát cseréltek. Már két hete a kereskedők nyugodt és kiegyensúlyozott életét élte. amikor váratlanul és minden előzmény nélkül a tömegszálláson megismert .gyanakvó férfi lépett az üzletbe. Rövidujjú inget viselt és jól lehetett látni a karján a daehaui tábor tetoválását. — Jól megszedted magad — könyökölt oda a pénztár pultjára. — 24 — Azonnali belépéssel alkalmaz beremendi munkahelyére —■ építésvezetőt, ipari technikust, művezetőt, szállítási előadót, anyagkezelőt, raktárost, térmestert, normást, bérelszámolót valamint irodavezetőt, (közgazdász képesítéssel) szakvizsgával rendelkező gyors- és gépírót. Bérezés: képesítés, gyakorlati szaktudás figyelembevétele mellett. Jelentkezés: Dunaújváros, Kenyérgyár u. I címen levélben a vállalat személyzeti osztályán. 26. sz. Állami Építőipari Vállalat (229) A Győr—Sopron—Ebenfurti Vasút Soproni Igazgatósága alkalmaz — vasútorvosilag megfelelő I. csoportos — NÉMET NYELVISMERETTEL RENDELKEZŐ FÉRFI MUNKAERŐKET (18—40 éves korig) belföldi és osztrák vonali utazó szolgálathoz vonatvezetőnek, vonatfékezőnek, mozdony- vezetőnek és mozdonyfűtőnek. Előnyben részesülnek azok a dolgozók, akik a német nyelv- ismeret mellett szakmai előképzettséggel is rendelkeznek. Olyan jelentkezők részére, akik az előírt feltételeknek megfelelnek. önálló szolgálatra történt beosztás után lakást is biztosítunk. Kiemelt fizetés az érvényben lévő rendeletek, valamint a GYSEV kollektív szerződés szerint. Jelentkezés a személyi adatok közlése mellett személyesen vagy írásban a Győr—Sopron—Ebenfurti Vasút Igazgatóság Személyzeti Munkaügyi Főcsoportjánál, Sopron, Mátyás király u. 19. I. em. 33. (208) („Sok urunk nem volt se rest, se kába birtokát óvni ellenünk, s kitántorgott Amerikába másfélmillió emberünk” Idézet József Attila: Hazám című verssorozatából). If ét asszony lépked a szek- szárdi utcán. Lassan, komótosan. A lejtőn megállnak, pihennek, kifújják magukat. Tekintetüket közben frissen körüljáratják, a kis pulikutyára éppúgy szentelnek néhány pillantást, mint a magasba ívelő toronydarura. A lábukat több mint hét évtized súlya nehezíti, lelkivilágukat pedig a serdülő fiatalok kíváncsisága zaklatja. — Schau! (nézd) — mutat az egyik valami földhányásra. Az utca megszokott járókelői észre sem veszik a földhányást, legfeljebb amolyan szekszárdi módra, „elkerítik” minden alkalommal: „Még mindig nincs kész, ez mégis csak...” * Szemük megtelik könnyel. Percekig nem is látnak semmit. Egy mély lélegzettel próbálják visszafojtani az indulatokat. Igen, igen, a levegő ismerős! Ez volt az! Akkor is pont ilyen volt a levegő. Ezt nem lehet feledni. A levegő mindenütt más. Ilyenkor, májusban, akkor is tele volt a falu akácillattal. Megtörlik szemüket. s végül eléjük tárul szülőfalujuk, Diós- bér ény. A két testvér összeölelkezik a vendéglátó harmadikkal, meg a szekszárdi, a kísérő negyedikkel. — Mégiscsak megadta az Isten, hogy egyszer viszontlássuk. Több mint fél évszázad után. Hogy milyen a fttlu most, a fél évszázados emlékek tükrében? Másmilyen. De azért rá lehet ismerni. Akkor több volt a kis ablakú, nádas házikó, most több a nagyobbacska cserepes ház. Akkor nem volt betonjárda, meg buszmegálló — még egyéb autók sem jártak errefelé, nemhogy buszok. Most meg minduntalan felveri valamilyen jármű az utca porát. Meg villany sem volt... Meg ilyen bolt Kettő a másfél millióból A vendéglátó testvér szerény ^ lakásában félénken, tartózkodva foglalnak helyet, ök nemcsak a poros úttól, hanem a szerény falusi lakástól is elszoktak. Milyen kényelmetlen, hogy itt nincs szépen berendezett, folyóvizes fürdőszoba, csak mosdótál a konyhában! Meg modern fotelek sincsenek... Meg a csibék néha ott alkalmatlankodnak az ember lába körül... Pedig az egész falu azért más, mint akkor volt. Ha ebben a házban nincs is. de a másikban nagyobb kényelem — még fotel is — várja a vendéget. Fél évszázadnál többet vártak e pillanatra, e napokra, ám sosem gondolták, hogy a viszontlátás öröme mellett valami nyomja is majd őket; a vendégeskedésnek egy sajátos érzése. Ők nem „otthon” érzik magukat itt, hanem vendégnek. azok közül is olyannak, aki ameny- nyire vágyódott ide, annyira el is vágyódik innen, annyira idegen számára minden. Az egy-két nap itt-tartózkodás vegyül a viszontlátás, a hozzátartozókkal, a rokonokkal való együttlét boldogságával és az „ezt azért kibírjuk” visszafojtott érzésével. „Vissza minél előbb legalább Szekszárd- ra, mert az mégiscsak város! Szekszárd sem Amerika, dehát Diósberény...” A sors mennyire meg tudja változtatni az embereket. A József Attila festette magyar valóság nem kímélte a nemzetiségieket sem. A múlt század utolsó évtizedeitől a második világháborúig százezrével — magyarok, németek vegyesen — vándoroltak ki tengerentúlra. A sem... A fürkésző szem sok mindent felfedez pillanatok alatt. Ám. amikor az autó felveri az utca porát, a két vendég idegesen köhög. A vendéglátók udvariasan szabadkoznak: — Falun meg kell szokni a port. A két vendég elhúzza szája- szélét: — Ezt megszokni? Kicsit később: — Ti megszoktatok, ugye? vándorlási áramlat magával ragadta a diósberényi Nickl-házas- pár két leánygyermekét is. Éppen hogy nagylánysorba kerültek, amikor búcsút intettek szüleiknek, testvéreiknek s az egész falunak. Most ez a két leány jött haza — hetvenvalahány évesen, megőszült fejjel. Szekszárdon kényelmes fotelben üldögélve, jó falatokat és hozzá kiváló bort fogyasztva beszélgetünk. — Hogy mennyi minden épül maguknál itt Szekszárdon... És milyen jó bort isznak maguk. — Amint látom, maguk sem szűkölködnek odakint. Mert már maga az, hogy áldozni tudtak erre a hosszú útra ... — Igen, igen, az út nem olcsó, de azért nem is lehetne minden évben utazni. Mindenesetre jól élünk, megvan mindenünk, ami kell. — Tehát nem bánták meg, hogy akkor hajóra szálltak? —1 Megbánni? Tudja hogyan éltünk mi Diósberényben? Pedig dolgoztunk... Nem volt mit ennünk, ha akkor nem vándorolunk ki Amerikába, talán éhen is halunk. Ha egy tányér híg leves került az asztalra, annak már nagyon örültünk. Életünkben az új hazában tudtunk először jóllakni. Tessék elképzelni, hogy milyen nyomorban élt a családunk, amikor az egyik férfitestvérünk szappannal volt kénytelen bekenni az asztalfiókot, hogy amikor kilop onnan egy karéj kenyeret, ne nyikorogjon, ne vegyék észre a szülők, mert még azt is be kellett osztani, hogy nem akkor ettünk, amikor jólesett. A szekszárdi beszélgetés közben derül ki, hogy tulajdonképpen nem is csodálkoznak azon, hogy Diósberény még mindig „csak” olyan, amilyen: ahogyan visszaemlékeznek a gyermekkorukra. inkább azon csodálkoznak, hogy egyáltalában idáig is eljutott. — Csak néztünk, amikor a testvérünk bement a kamrába, és hozta a szalámit meg a sonkát. És még másnapra, meg harmadnapra is maradt szalámi, meg a sonkából is tudott vágni. Ezt a fiataloknak talán nehéz is felfogni. Mi ha tudtunk is hízót vágni néha, ilyenkor már üres volt a kamra, pedig hol volt még a következő disznóölés. Igaz, hogy itt nincs annyi autó, mint nálunk Amerikában, de Magyarország amilyen szegény ország volt, nagyon jó. hogy egyáltalában eddig is eljutott. A testvérünk jó falatokat tud mindennap tenni az asztalra, mindenfelé építkeznek, szóval ez valami. . A másfél millióból ez a kettő már csak látogatóként, vendégként érkezett haza. Sok mindent csodálnak, sok minden idegen számukra. Ám esetük jól példázza. hogy állampolgárságot lehet változtatni, felnőhet valaki egy új életben, gyermekkori emlék azonban csak egy van. Az végigkísér mindenütt. BODA FERENC
