Tolna Megyei Népújság, 1968. május (18. évfolyam, 101-126. szám)
1968-05-19 / 116. szám
Miroslaw Zulawski Reggelinél ültünk éppen, amikor csengett a telefon. Jóismerősünk volt, Ziuta, a gyerekorvosnő. A feleségemmel akart beszélni. — Téged kérnek — nyújtottam át a kagylót. A feleségem végighallgatta Ziu- tát, s időnként bólogatva csak annyit szólt: „igen, igen”, majd megkérdezte: — Milyen színű? Ziuta úgy látszik nagyon aprólékosan magyarázhatta a színt, mert a feleségem ismét bólogatni kezdett, és azt mondta: — Adjál neki egy szén tablettát. Ostyában könnyebben be tudja venni. És a teájába ne tégy cukrot. — Nem egészen értem — szóltam a feleségemnek, miután visz- szatette a kagylót —, miért fordul Ziuta hozzád tanácsért, ha a gyerekéről van szó. Elvégre ő a gyerekorvos! Ebből nem származhat semmi jó. — Ziuta kitűnő orvos — mondta a feleségem —, és tudja, kihez kell fordulnia, ha az ő gyereke beteg. Én három fiút neveltem fel és neked is el kell ismerned, hogy sohasem volt gyomorrantáSUK ... Még aznap délután, amikor vendégeinkkel együtt teáztunk, a telefon újra megszólalt. — Ziuta zokog — nyújtottam ismét a kagylót a feleségemnek. — Megmondtam, hogy semmi jó nem származhat... A feleségem hosszasan hallgatta Ziuta beszámolóját, majd így búcsúzott tőle: — Semmiség, drágám. Igazán örülök, hogy segíthettem. — Valóban zokogott Ziuta, vagy csak én hallottam úgy — kérdeztem. A barátaink is érdeklődve pillantottak rá, hisz mindnyájan nagyon szerettük Ziutát. A feleségem titokzatos mosoly- lyal válaszolt: — Ti, férfiak! Ádám és Éva óta éltek együtt a nőkkel, és mégsem tudtok rólunk semmit. Biztos vagyok benne, hogy Éva meg sem lepődött, amikor Ádámot először meglátta, és másnapra már kiismerte őt töviről hegyire, de ti, férfiak csak bámultok minden nőre, mintha először látnátok, és még az olyan egyszerű dologhoz sem értetek, mint az aszonyi könnyek. A férfiak egyszerre kórusban tiltakoztak, mondván, hogy az asz- szonyi sírás nem is olyan egyszerű dolog, mint amilyennek tűnik. Aztán ismét a feleségem vette át a szót. — Elmesélhetném nektek egy gyerekkori emlékemet, de azt hiszem, a jelenlevő férfiak meg sem értenék. A társaság hölgytagjai ragaszkodtak hozzá, hogy elmesélje a történetet, s az se baj, ha a férfiak valóban nem értik. így hát nőm belefogott: Miroslaw Zulawski lengyel író 1913-ban született. Jogot végzett. 1936-ban jelent meg első írása. 1945-től 1952-ig kisebb megszakításokkal diplomáciai szolgálatot teljesített, majd újságírőskodott. Legjobb regénye, a Vörös íolyő 1953-ban látott napvilágot, amelyért állami díjban részesítették. CT T3ZSA — Az első világháború idején történt. Vidéken laktunk. Az a falucska azóta pompás üdülőhely- lyé fejlődött. Anyám, a nővérem, meg én egy kis házban éltünk, apánk pedig kinn volt a fronton. Csak onnan tudtuk, hogy van apánk, mert anya sokat mesélt róla. és a fénykéné ott állt az asztalon. Folyton kérdezgettük, hogy mikor jön haza, s mindannyiszor azt válaszolták nekünk: nemsokára. hiszen a háború már a végéhez közeledik. De a háború még egyre tartott, s a helyzet mindig rosz- szabb lett. Még ma is emlékszem a melasz szörnyű ízére, színére és szagára, de hiába, nem volt más, amivel a kávénkat megédesíthettük volna. Anyánk nagvon bátran viselkedett, sosem láttuk sírni: esténként leült levelet írni anunak. s néha ránkbízta, hogy nostára ad- íuk. Pedig olvan kicsik voltunk, hogy a kori-fősre mászva értük el a postaládát. Néha-néha anától is iött levél: vastag borítékban volt, melyet a főhori nosta és a cenzorok bélyegzői tarkítottak. Anvénk olyankor olvasta el őket. amikor mi már ágyban voltunk. Csak a hátát láttuk. ahogy föl éjük, halóit. Anitán mesélt nekünk apuról, s egyszer elmondta, hogy megsebesült, kórházba került, majd azt, hogy nem is megy vissza többé a frontra, hanem a hadtáphoz kerül. Biztos, hogy nemsokára betoppan és rengeteg finom falatot hoz nekünk a hátizsákjában — most könnyebben hozzájuthat, hiszen ott van a hadtápnál. Emlékszem, anyám említette, hogy bizonyára hoz majd füstölt szalonnát, olyat, amit a hozzánk beszállásolt osztrák tisztektől kaptunk, s ami akkoriban álmaink netovábbja volt. Ezután minden este úgy tértünk aludni, hogy magunk elé képzeltük apa roppant hátizsákját, telerakva illatos, ízes füstölt szalonnával. Mindenki azt n ondta, hogy a háború már nem tarthat sokáig, de mi még mindig melasszal édesítettük üres kávénkat, és anyánk írogatta apának a leveleket. Más apukák már megérkeztek a frontokról, fakókék egyenruhában, s degeszre tömött hátizsákkal, melyben füstölt szalonna, konzerv és cukor lapult. Amikor iskolatársaink mindezzel eldicsekedtek, mi csak azt tudtuk válaszolni, hogv maid hazajön a miénk is, és az ő hátizsákja nagyobb lesz, mint akármelyiküké.., A feleségem kis szünetet tartott az elbeszélésben, mintha önmagának is felidézné a képet, a csendes házét, ahol két kislány álmodozik a füstölt szalonnáról... pillantottunk, s amikor apa lefeküdt a belső szobában, s minket is ágyba parancsoltak, akkor sem tudtunk elaludni. Hozzányúlni azért mégsem mertünk, hisz tudtuk, hogy anyu nagyon megharagudna, ha hozzányúlnánk apa holmijához. De nem jött álom a szemünkre. Még akkor is csak színleltük az alvást, amikor anyu végül bejött a szobába a petróleumlámpával. A hátizsákra nézett, aztán ránk, meg akart bizonyosodni róla, hogy alszunk, majd nehezen, erőlködve felvette a hátizsákot és annak egész tartalmát az asztalra borította. Megrökönyödve és elhűlve bámultunk. Az asztalon levelek halmazát láttuk, kötegekben és egyesével, leveleket, és újabb levelekét, fehér, szürke és rózsaszín borítékokat, melyeken ott tarkállot- tak a tábori posta, meg a cenzorok bélyegzői, azokat a leveleket, amelyeket anyánk írt apának, s amelyek elborították az egész asztalt. És akkor életünkben először láttuk sírni az anyánkat. Eleinte halkan sírt, aztán rázkódni kezdett, nem tudott többé uralkodni magán. Ekkor lépett apa a szobába, meglátta a síró anyánkat az üres hátizsák fölött. Elszomorodott, anyánk meg csak sírt, és még a karjaiban sem vigasztalódott meg... A feleségem elhallgatott, és egyszerre mélységes csend támadt a szobában. Úgy tűnt, hogy egyikünk sem akarja megzavarni a síró asszony emlékét, akit otthagytunk örökre az üres hátizsák fölött. Végül a feleségem törte meg a csendet: — Látjátok, ti, férfiak milyen keveset értetek a világból. Nemcsak könnyeink okát nem sejtitek, hanem azt sem, hogy milyen nagy jelentőséget tulajdonítunk a viselkedéseteknek, milyen hálásak vagyunk egy mosolyért, egy mozdulatért ... Fordította: ZILAHI JUDIT — Végül is megjött apánk — folytatta a feleségem. — Egy szén napon váratlanul beállított, fakókék egyenruhában, és mielőtt megölelt volna bennünket, leeresztette hatalmas hátizsákját a sarokba. Aztán véget nem értek a csókok, ölelések. Apa ölbevett mindkettőnket. Dohány- és rumszagú volt, megengedte, hogy játsszunk a mellét díszítő keresztekkel és medáliákkal, s mi szúrós arcához dörzsöltük a miénket. Szóval, ez volt a mi apánk, no, lám, hát ilyen volt, ilyen szúrós arcú. Aztán egyszerre a hátizsák került érdeklődésünk középpontjába, s mintha álmainkból lépett volna elő, valóban nagyobb, s még duzzadtabb volt a többiekénél. Biztosra vettük, hogy teli van jó dolgokkal, s elsősorban füstölt szalonnával, de anyánk úgy látszik Gondolkodni sem tudott az öröm- öl, mert ahelyett, hogy felnyitot- 1 volna, tejlevest és kását adott acsorára, mint máskor, s mi megettük, ahogy jó gyerekekhez illik. Időnként lopva a hátizsákra megyénk Csaknem valamennyi megye megelőzött bennünket, sőt számos helyen immár évek óta két folyóirat is működik, mégis csak örömmel tudjuk kézbe venni a Művelődésnek, megyénk folyóiratának első számát. Igaz, a „folyóirat” megjelölés is egyelőre túlzás, hisz tanulmánygyűjteményünk csak évnegyedenként jelenik meg, de itt a megyében készül, elsősorban Tolna művelődési gondjait, eredményeit tükrözi, helyet adva természetesen az itt élő kutatók, tanárok egyre biztatóbb munkásságának. Az ilyenkor szokásos ste- reotip formula ebben az esetben szó szerint igaz: valóban hiányt, régi hiányt pótol a megyei tanács művelődési osztályának kezdeményezése, s már az első szám is megcsillantja a további fejlődés, fejlesztés lehetőségeit. „Sajátos viszonyaink, múltúnk és jelenünk termése e kiadvány, — írja beköszöntőjében Lovas Henrik — BÁRDOS* NÉMETH JÁNOS: Ceruzasorok a könyvről Nincs nap, óra, perc, melyben ha üdvöd keresed vigaszt nem lelsz. Több ő, mint gondolod, simogató kéz, mely a homlokod hűs ujjal törli le, vagy, ha láz emészt és' búnak betege szegény, gyötört szíved ő a te árnyad, kísérő dervised. És utat mutat, hogy legyúrjuk a kusza, indás múltat. Szabadság, hajnalos jövő, a szóból indul el, míg egekbe-nővő ereje mindent elsodor, és pórusodon érzed, itt a kor, mely ott szunnyad szelíden, mint kisded a bölcső mclyiben. Itt a villamos szép idő, csak élj vele, mert bíztat ő. S emberség, szépség így lehet általa, benned: vér és tett. Fiatal vietnami munkásmuvészek Hanoiban, az egyik folyóirata melynek tanulmányozása jövőnket gazdagítja.” Tegyük hozzá, kiinduló pontja, erjesztője lehet egy gyakran hiányolt, intenzívebb szellemi életnek is, összefogójává válhat azoknak, akik a szellemi munka területén dolgoznak, s ezzel messzemutató hivatást tölthet be. A beköszöntő szám elsősorban didaktikai jellegű tanulmányokat közöl, s bár színvonaluk általában dicsérendőén magas, a továbbiakban feltehetően szükséges lesz, hogy általánosabb érdekű esszék is helyet kapjanak benne. Mert a Művelődés — s erre a jelek szerint minden lehetősége megvan — a megye szellemi életének egyik fontos megnyilatkozásává válhat, s azzá is kell válnia. Az Oktatás-nevelés rovat öt tanulmányát Szenczi László, Békés Ferenc, dr. Vadas Ferenc, Vida Jánosné és Vajnai János írta, s mindegyik olyan témával és oly színvonalon foglalkozik, hogy a megye valamennyi nevelője minden bizonnyal csak haszonnal olvashatja. A Közművelődés rovatban dr. Puskás Attila, Jávor István, Bosner Gyula, Pacsai László, Kajdi Béla tanulmányai széles körben mozognak, a levéltári munkától a közművelődés tervezéséig. Ismételjük: örvendetesen magas színvonal dicséri a szerkesztő, dr. Vadas Ferenc munkáját, amiből joggal következtetünk arra, hogy a Művelődés a továbbiakban mind nagyobb szerepet játszik megyénk szellemi életében. A folyóiratot számos illusztráció díszíti: a levéltár ritkaságait hét egész oldalas kép mutatja be, Vadócz Kálmán pedig képriportban számol be a szekszárdi 4. számú óvoda életéről. A címlap rajza Lázár Pál, a szép tiszta nyomás a Szekszárdi Nyomda ízlését dicséri. Csak sajnálni lehet, hogy egyelőre kissé nehézkesen jut el ölj vasóibez, ugyanis csak a megyei tanács művelődési osztályán leheti kapni. Cs, L.
