Tolna Megyei Népújság, 1968. április (18. évfolyam, 78-100. szám)
1968-04-14 / 88. szám
CSORBA GYŐZŐ: Letört ág Zengő, muzsikás sátor itt fölöttem a virágbaborult nagy kajszifa. Ezernyi méh az ágbogak között. A világ: zsongás, a világ: virág. S a törzs mellett egy bimbóban letört ág. Kinyitni próbál s gyéren nyílik i& Nem bírja, hogy a felhőkig csapó, határanincs életben ő ne éljen. Példa Már reggel óta figyelem a legyet az ablaküvegen: a táblán körbe-körbejár kicsit elszáll majd visszaszáll zizzen koppan sohase pihen a légy az ablaküvegen — Kint aranyősz gyengécske nap dajkálja a tört virágokat és kék kék kék határtalan a harsnak, is kék árnya van Odamenne a légy hajózni igen a kék ég tág kékségeiben Ereje fogy de vágya nem csak zizereg zuppan szüntelen és' írja a példát írja nekem a légy az ablaküvegen. CSERHAT JÓZSEF: Gyermekkórus Míg a lányok lépnek a színre, lázas készülődés közben, a széksorokból sürgető taps támad, a zord, a vén is látja: valóság. Végre kezdik! Ez ma a megvalósult álom; ez, hogy ennyien itt rajongunk: pendülő húr porszeme száll, a forró nagy tavaszokról zeng a kórus... Zeng ea a rózsafánál szebb együttes: föl-föl, a szárnyalásban törhetetlen ágak a kisfiúk, mert lányok a rózsák. IHÁSZ-KOVÁCS EVAs Emlékek országútjain Mélykutoa azt a rózsaszín akácot kései nyárutó szimbólumaként meg a kert fénnyel telített színeit barackok hívogató nevetését a bácskai szél simogatásait őriztem magamban Esténként a fény-remegésű virágok mintha szirmukat hullatták volna A kuvaszhangú egykedvű éjben olyan mély volt az időtlenség mintha megállt volna a kapacsengésfi idő és a felhők is álltak Márványszínű fakó volt az ég csak a füvek égtek meg a lombok aranylegyezői s a gondjaimat úgy terelgettem mint pásztor a nyáját ha szerteszalad a messzi tájon Most meg a csend kagylóhéjába zártan szép távlatok alszanak bennem örömök kerékpárján fut a reggel teli vödörrel pihen nyugalmam s anyám arcáról álmodom RAFF AI SAROLTA: Szélcsend Kaput zárok. Este van, újra este. A szerkezet olajos acélnyelve kattan egyet, cuppan is. Vége hát. Magamban hordom én az éjszakát, hová indulnék? Az udvar felett felhőbe, fénybe bújtatott jelek: valami álnok, sokszínű csodát - mímelő fodrok, fátylat húznak át, de itt lent szélcsend — mi lehetne más? Mindig ugyanaz. Rebben az akác, de csak egy percre — s már nem is igaz, Úgy sorjáznak a szabványlevelek, amint az .egyszer elrendeltetett, kocsányon függve őrlik a mai nedveket: lenni, el nem hullani. Hová indulnék? Rég nincs úttalan, nincs ismeretlen, minden adva van számokban, rendben. Önmagámban Is. Valahogyan titkosan, szervezetten a bejárható út a lábfejekben, a belátható távolság vakon de bennem, s gyáván eltakargatom a bizonyságot. Elbírnám? S hogyan? A feljáróhoz lének hangtalan, lehetőséggel súlyos-terhesen és mert láHWoak — mégis könnyedén, így népünk s^mbe. Fentről fényeken átfutó fodrok, fátylak, lentről én. A KÖLTÉSZET NAPJÁN PAKOLITZ ISTVÁN: Anyám képére Gálicos szőlőtőkék közt matatsz s kékfestő kötényed örök üzenetként libeg 1 mint a béke A szüntelen tevés-vevés ereje-hite rajtad a bélyeg úgy szolgáltad, hogy nem is tudtad' szolgálod az emberiséget A mozdulat a mozdulat őriz: lényed titoktalan titkaiból a lényeg Egy tolakodó látogatóra Tóth Árpád, Móricz, Radnóti, Karinthy, meg Illyés, Féja, Szabó Lőrinc írta e falra nevét. Csillog a sok nagy név, hisz a MÜ-től kapja a fényét, Tiszteld hát e falat, tisztelt látogató És ne idétlenkedj, hogy e névsort még kiegészítsd. Bár neved elfér itt, éppen csak helye nincs! (Esztergom—Előhegy) KALDI JANOS: A Keleti Pályaudvar kultúrtermének falára Itt ülnek a bóbiskolók szinte székekre kötözve, várják a tél-hajnali jót: unalmukat törje össze! Várják, villantsa fény-szemét megannyi ablak nevetve, futhassanak már szerteszét a gyorsforgalmú terekre. Te, változatlan terem, fény, téged lellek mindahányszor, az ugyanaz végtelenjén soha nem jutsz túl. így sugárzót ki tudja, hány, hány éve már: halk félig-alvók, unottan, asztalok körül, s egy szikár rendőr, ki — ha kedve szottyant —- körbejár a tág teremben, s egy asszonyka, a teremőr, ki hagyja, hogy elkeringjen itt élete, míg kint dől, dől egyre a hó. Ó, virágszál, i szépszemű, ki ezt látod mindig: mindenki vár, átszáll de marad a te világod. ' Nézed a bóbiskolókat, ahogy fonnyadnak merengve, fejük, mint a lomb, lekókad, s a három nagy csillár veri le rájuk lelkesen a fényt. S lám, lám, kedved levelei naponta újra hajtanak. Lobogsz csöndben, akár a Nap! TENAGY SÁNDOR: És utoljára marad És utoljára marad a legszebb szó, amit már nem várt senki mert elfeledtük egymást, mert emlékezni is elfeledtünk. Pedig azt a szót érdemes lenne kimondani, pedig azt a szót érdemes lenne meghallani. £s utoljára marad a legfontosabb mozdulat, a végső jeladás, amit már önmagunk se hiszünk ej, amit már véletlenül cselekszünk, f Fénnyé fehéredik, sárrá sötétedik a szerelem. Aztán már csak a csönd, aztán már csak a mozdulatlanság, Ötödik esztendeje, hogy néhány soros felhívás jelent meg: április tizenegyedikét, József Attila születésnapját avassuk a költészet napjává, tegyen ez a nap országos emlékezés és egyúttal legyen az élő, kortársi magyar köU tészet ünnepe is. Csillagok Pontosan em’ékszem a felhívás mérsékelt fogadtatására. A kishitűség, meglepő módon, épp a legilletékesebbeket: a költőket fertőzte meg. Az volt a véleményük — a véleményünk —, hogy reklámot lehet csinálni mosópornak, napszemüvegnek, a csípőt födeilenül hagyó fürdőruháknak, de nem lehet a költészetnek, mint ahogy nem lehet a fájdalomnak, a ragyogásnak, vagy a tömegcikként előállíthatatlan szerelemnek, és Öt év elmúltával meghökkenve fordulunk hátra. A kishitűség összeomlott. Amiben nem akartak hinni a költők, az olvasók egyszeriben hinni kezdtek. Hinni kezdtek, mert úgy látszik, szükségük volt rá. Nem az ünnepre, hanem a költészetre, s mindarra, amit a versek közvetítenek. Aki ösztönösen vall önmagáról, jól tudjuk, megértésre vágyik. Ez nemcsak a költőre vonatkozik, aki verset ír, hanem az olvasóra is, aki leplezetlenül bevallja, hogy verseket akar hallani. szenvedélyek Azt hiszem, erre a jelenségre érdemes leginkább fölfigyelni a költészet napján. Minél több olvasó figyel a versekre, annál több figyel önmagára is. Semmi se következik ebből természetesebben, minthogy a költészet nem más, mint alapvető emberi kapcsolat. Sokan, még komoly gondolkodók is szembeállítják napjainkban a tudományt és a költészetet. Szembeállítják, ahelyett, hogy az összhangot keresnék köztük. Mire is törekszik a tudomány, és mire a költészet? Szerintem ugyanarra, csak más eszközökkel, más rendeltetéssel. A költészet ugyanúgy újjászüli, szétszedi, elrendezi a természetet, akárcsak a tudomány. De még inkább ezt teszi magával az emberrel. Megszüli, elveszti, elindítja maga és mások felé. Fölismerni tehát nemcsak az atomok mozgását kell, hanem az érzelmekét is. Megismerni nemcsak a csillagokat kell, hanem a szenvedélyeket is. A társadalmiakat és az egyénieket egyaránt. A huszadik század tudománya ésszerűségével együtt is látomásszerű. Ugyanúgy jelen van a költészetben is. Összetartozásukra ez is figyelmeztet. Persze, eszközeik ereje és hatása miatt óriási köztük a különbség is. Versekkel nem lehet soha elpusztítani a világot, de az agresszor hidrogénbombáival igen. Ez — ahogy mondani szokták — tény, az emberiség egyik lehetősége. De ugyanígy tény, hogy az ember, és így az emberiség is, mindig több mindenkori állapotainál, cselekedeteinél: lehetőségeinek együttese. A költők ebből az együttes lehetőségből a megmaradás lehetőségeit keresik. Ahol költészetről esik szó, ezek a gondolatok az első lélegzetvétel után előnyomulnak. S rögtön utat készítenek más gondolatoknak is. Ha a költők kiteljesedett élete a vers: akkor minden vers életigenlés. Még a legmegrázób- bak és legtragikusabbak is. Fogadjuk^ el egyik jugoszláviai kortárs író, Ládán véleményét, aki azt vallja, hogy az a társadalom, amelyben az igaz költészet nem lehet hasznos, nem is társadalom. ügy vélem, fölösleges részletezni, hogy ennek a gondolatnak nemcsak politikai kiterjedése van. Hisz a politika az emberi létnek csak egyik csillagképe, ha erősen sugárzó is, nem az egyedüli. Ott van még szomszédságában a szerelem, a hálál, a test. a természet, a kisebb, s nagyobb katasztrófákat sodró sors, és ezernyi más. Mikor József Attila ezt írja ars poeticájában: ,a mindenséggel mérd magad’’ —, ehhez az egyetemesség-igényhez ad mércét. Nincs a huszadik századnak olyan politikai, filozófiai, közérzeti, közösségi, vagy személyes gondja, amelyre az ő szótárában ne találnánk szavakat. A forradalomtól az egzisztencializmusig, a szerelemtől a magányig, az elidegenedéstől az elidegenedés legyűréséig, a születéstől az elmúlásig, minden szólam megtalálható költészetében. Nagy összefoglaló volt, tehát nagy kezdeményező. Látomásos verseinek ugyanis ő a serkentője, mint gondolati költészetünknek, mert világos szerkezetű versei mindenkor iskolapéldák maradnak. Jelenkori költészetünk az általa vágott csapásokon jutott negyedszázad után is mai magaslataira.’. CSOÓRI SÁNDOR JÓZSEF ATTILA DÍJAS KÖLTŐ És utoljára marad az élet, amit már nincs időnk leélni. CSANYf LÁSZLÓ: ősök dicsérete Hány ős, szerelmes szó, nemes, vagy nemtelen szándék formálta századok mélyén s romló anyag lett, test, amely nem választott, — választatott. ükök, szépapák szenvedélye, harcos kedve és hajlékony anyák megadó méhe, sejtek véletlenje, hány és hány nemzedéken át jutott el hozzám s nevet kapott végül, hogy járja titkos utait,' nem is tudva, hány lépés a semmi és mennyi a csillagokig?
