Tolna Megyei Népújság, 1968. április (18. évfolyam, 78-100. szám)
1968-04-14 / 88. szám
Cseres Tibor i Petőfi és Júlia vasutazása Petőfi és Júlia 1847. december 13-án meglátogatták a költő Vácott lakó szüleit. Az utat Pestről oda s vissza vasúton tették meg, ez volt az első „vaspálya” Magyarországon, s Petőfi ez alkalommal verset írt a vasútról, Júlia pedig naplójában örökítette meg az eseményt. Naplójának ezt a részét, sok más nagy értékű kézirattal együtt, Mikes Lajos találta meg Júlia levelesládájában, s az egész anyagot 1930-ban tette közzé. Ez a naplófeljegyzés is ott jelent meg először és utoljára, s minthogy nem csupán becses irodalomtörténeti adatokat tartalmaz, hanem egyúttal a vasutazás élményének- első magyar, irodalmi igényű leírása, méltó, hogy szélesebb körben ismertté váljon. Ezért rövidítés nélkül adjuk. „Pest, 'decerhb. 18. 847. — Gyönyörű utat tettünk múlt hétfőn, azaz 13-án. A vasúton mentünk, vagy igazság szerint inkább repültünk, Váczra. Hideg fagyos idő volt, s olly nehéz sürü köd borította indulásunkkor mindkét oldalról a kilátást, hogy lehetetlen volt megkülönböztetni a tárgyakat, mellyek mellett csak úgy suhantunk el, mintha versenyt nyargaltunk volna a szél paripájával. A nap is csodálkozni látszott e vakmerőségen, mert noha reggel úgy elfödte magát, mintha egész hétig nem akarna lepillantani, egypárszor még is ollya.n bámulva bújt elő, mintha saját magának sem hihetne, mit ide lenn lát. Aztán meg bosszankodhatott is, mert egészen még se vehette ki, mi történik alatta, a föld sötét ködtakarója miatt, melly sugarait fölfogta, hogy le- győzetését hátráltathassa. De végre diadalmaskodtak a nap sugarai, világosodni kezdett, és a ködnek oszlani kellett, de csak olly lassan hátrált, hogy szinte látszott, milly vitézül harczol minden lépésnyi jglfárt,.. Midőfl, az út mellől elhúzódott, kettős erővel takarta el á jobbra-balra eső távolabbi falvakat^, egyes házakat, mintha féltékeny szerelemmel őrködnék fölöttük, mi csak regényesebbé tett mindent, mert a hogy imitt-amoit kitűnt egy-egy toronyivagy házfedél alóla, félhomályban nem bírtak ama határozott körvonalakkal a tárgyak mint fényes napvilágon, s így nem volt az ember figyelme lekötve bizonyos alakokhoz, hanem szabad tért talált, képzetével a hiányzó látkört a legcsudá- sabb formákkal, kénye kedve szerint kiegészíteni. Jobbról az ut mellett legközelebb, kopasz, levél- telen fák meredtek, mint életnélküli rémek . felénk; es szinte borzadva' fordultam a másik oldalra, mert reám valami olly kísérteties ki nem magyarázható benyomással hatnak télen e mindenektől megfosztott csupasz ágak, a mint mozdulatlanul föltekintenek az égre, honnan várják az új tavaszt, leveleket és virágokat. De hát mikor d téli fergeteg jó kedvében tneg-meg- rázza őket, miilyen szárazon, keservesen recsegnek! Hah!,.2 Balra vidámabb, elevenebb képeket láttam, mellyeket olly sebesen hagytunk el, mintha madár szárnyain ülve szállanánk sebesen, sebesen. A szüntelen egyhangú morajt úgy hallgattam, mint e madár számysuhogását, mellyet koronkint éles füttyével visit keresztül, szilaj tűzzel ösztönözve magát még ördögibb futásra. — Mikor Palotánál megálltunk, nem tudtam képzelődésemet fél- beszakasztani, melly már annyira vitt, hogy az út mellett eső egyetlen nyári lak karfáival elég volt Sveiczig röpíteni, hol mindent láttam egyszerre, egész a havasokig, mikről eddig csak olvastam, s így ollyan volt, mint hóval beterített hegysor, kiálló sziklákkal, csúcsokkal, — Különben is minden fehér volt körültünk, mert a dér lepett a földön minden kis kórót, és apró száraz leveleit úgy behúzta, hogy olly szeszélyes ezerféle növényeknek látszottak, mint miilyeneket a fagy szokott meleg szobák ablakára rajzolni. — Mennyi szépsége van egy illy homályos téli napnak is! Ha nem vasúton kell menni, az igaz, hogy jó kényelmes helyzetben és olly sebesen haladva, akkor még a vér is sebesebben kerengjen az ember ereiben, akkor aztán lehet elmerengeni a hideg szépségei fölött. Ha éreztem volna csípősségét, ha a fagy ropogott volna lábaim alatt, bizonyosan fölébredtem volna a puszta valóságra De elég jó, hogy nem történt így, hanem én a legjobban hangolt kedéllyel értem Váczra, és annyi jót, annyi kel- lemetest tapasztaltam ottlétem alatt, noha Vácz városából csak annyit láttam, mennyi egy pusztára se lenne sok. A napot is a legszomorúbb utczában töltöttük: a temetőutczában, hogy nem csodálnám, ha mindig: memento móri hangzott volna füleimben; de hál’ istennek épen ellenkezőleg t történt, mert ollyan jól mulattdin, hogy! Sándorom szüleinél voltunk, kik igen szeretnek engem, s ennélfogva tölt ollyan jól az időm': — Az öreg atyus minden betegeskedése daczára olly kedélyesen s annyi históriákat beszélt, hogy csak győztük hallgatni, a közbeszólásra gondolni sem lehetett. De alig ha tudtunk volna ollyan élénken, olly kedvvel előadni valamit, mint ő, bár hatvan év hagyott felette annyi csapást, bánatot, mennyi csak kitelhetett tőle; de mindezekért meghagyta neki fiát, az én Sándoromat, és ez elég bár miilyen veszteségekért. Sajnálom, hogy elolvassa Sán- dorkám e sorokat, mert különben most ugyan csak nagyokat mondanék. De nem akarok hizelgés- képen beszélni, — Anyánk pedig avval kedveskedett, hogy Sándornak első párnáját, (kis piczi gyerekkori párnáját) egy szalma szék fölé varrta, és e széket nekem készítette. Ha százezreket költe- nének, nem volnának képesek ennél valami gyöngédebb szeretet- teljesebb meglepetést szerezni valakinek. Áldja meg az isten érte! így múlt él a nap négyóráig, és ekkor újra visszaindultunk a gőzkocsira, melly négy és fél órakor indult. Ha menet el voltam ragadtatva, hát még visz- szajöveti egész magamon kívül voltam. Egyenesen az égbe repülhettünk volna, annélkül, hogy ezen csodálkoztam volna. A nehéz köd lecsapta a gőzt a kocsi oldalaira, • ez ép oily sötét volt, mint a vészterhes zivatart rejtő felhők, t mi köztök futottunk fáradhatatlanul. A szikrák, mint megannyi fényes ragyogó csillagok maradoztak el mellettünk; és e bűjáték mindinkább valósulni látszott, a mint sötétedett az éj. Válóban kábító az illy utazás! még most is néha úgy tetszik, mintha szállanák e sötét felhők között, ét látnám e csillagokat, mellyek egy-egy világot zárnak magukban, s én futok mindig cbesebben, mindig gyorsabban, píg föl járom igy a mindenséget.” VÁRKONYI NÁNDOR lát // a . f.. » Történelmi HfflpAWV l groteszk ____ A Szarvas térre nyíló kapucs- kát II. József törette a könnyebb közlekedés végett Nevezték Palota-kapunak, Uj, meg Tabáni kapunak, a hivatalos neve azonban Ferdinánd kapu volt. Bizonyára a felirat miatt, amelyet ott viselt a homlokán. Ezen á kapun járt le a várol- dalból Schwartner Alajos főker- tész_ mindennap, csaknem fél évszázadon át. Bevásárolni és sört inni s néha spriccert hörpinteni a Fehér Sasba, fel a Fehér sas térre — később, már a vége felé, a Szarvas-vendéglőbe. És ezen a kapun át vitte Schwartner sétálni Bellát a háború alatt. Nem sokkal a háború kezdete után, de jóval a bombázások előtt szerezte az asszony, megbetegedvén, ezt a rövid szőrű tacskót. Alajos nehezen egyezett bele a kutyába, s végül csakis azért, hogy megkönnyítse feküvő magányát, mikor már végleg bebizonyosodott, hogy nem lehet gyermekük, az asszony hibájából. Hát legyen Bella — legyintett az ember — társnak, gyereknek, szórakozásnak. A főkertészné számított Bella hűségére. Úgy tudta, a kanok mindjárt serdülés után elcsatan-. gólok, de á szukákat jobban megőrizheti. . Schwartner elébb bosszanko,- dott, de végezte dolgát, a háború a palotában nem csökkentette a virágszükségletet — s végül a maga módján meg is kedvelte Bellát, talán éppen tapogatni való, feszes sima szőre miatt. Utóbb szakértővel is megvizsgáltatta: „Nyúlt testű, feszes állású, kemény izomzatú, hetyke fejtartá- sú intelligens állat” — jegyezte meg a szakértő. A főkertészék nagyon elégedettek voltak a szakértői véleT ménnyel. Az asszony is szerette, hogyfajkutya őrzi betegségét, Schwartner kellemes kocsmai társalgó és jó megfigyelő volt, későig megőrizte buja gondolkodását és ebből származó alamuszi humorát. Kedves árulkodással szokta volt mesélni, hogy az öreg király, hetvenen jóval felül, szívesen lesegette meg a bokrok közül a gyomláló és fűnyíró perbáli lányok lábikráját s rengő szoknyájuk alól hajoltukban előfe- hérlő horgasinukat. Mert füvet nyírni Perbálról szegődtették mindig a lányokat A kormányzó, Horthy, szigorúbban viselkedett erkölcsileg: nem lehetett rajtakapni leselke- désen. Talán a. felesége miatt, Purgly Magda nagy fegyelmet tartott a házban. Attól még a fűnyíró lányok is féltek. Bújtak is előle, ha meglátták délelőttön- kint, mert délután kettőkor mentek haza Perbálra a lányok. Hanem a fiúk, a fenti fiúk, tették a csínyeket az üvegházban. Nem egyszer fordult elő: — Lajzi bácsi, azt a piros szalagos barnát küldje be gereblyéért a pálmák közé! Különösen a kisebbik, a Mik- lóska volt nagy kujon. A nagyobbik, a Pisti az hamar abbahagyta, az előkelőbben csinálta, nem az üvegházban. De a Miki az nem bírt leszokni róla. Kiderült közben, hogy Schwartner sem volt kisebb kujon a Mikinél, feledni nem tudta mindezt vénségére sem, amikór a parkot- kertet régen nem gyomláltá-nyír- ta már senki, a bombatölcsérek szélét laboda verte fel s a pálmaház törmelékeit hó lepte, és eső sújtotta, és nap égette. S a szegény beteg asszonynak kellett megsínylenie, hogy nincsenek gyomlálok. De az még az ostrom alatt volt, s a főméltóságáék utolsó hónapjaiban. A palota és a kert pusztulása láttán csaknem megháborodott Schwartner. Azért is nem menekült: nem hagyhatta negyvenévi fáradozását. És minden elpusz- tüttl*Y*v Nem akarta elhinni a pusztulást, a semmit, a kertetlenséget. Hetekig bénán bámult le a Szarvas térre. Bella meg az asz- szony betegágyát őrizte. Nagy nehezen kapott rá újra az ember, hogy pórázon megint sétálni vigye a tacskót Amint életkedve mégis visszatért. Eleinte délutánonkint mentek sétálni, mint régente. Aztán egyszerre délelőtt is rákapták a jár- kálásra. A változás, a gyűlöletből a megszokásba s tovább, olyan lassú átmenettel történt, hogy az asszony jóformán észre sem vette. Igazában csak a kétszeri sé- tálásokra figyelt fel. — Elég annak egyszer is napjában — hem szerette a magányt — Ne irigyeld tőle — csitította a férje. Még az ostrom előtt megfigyelték, hogy félévenként nagyon nyugtalanná válik Bella. Az asz- szony úgy vélte, párt kellene keresni számára. Alajos fülének felháborító volt a gondolat: nem akart mocskot a 'lakásban. Hosszú téli estéken, míg a fő- kertész petróleumlámpa mellett BULAT OKUDZSAVA: 1 Szülővárosom alszik... Szülővárosom alszik. Hogy ne fussak oda! Voltam kalandor kölyke, és voltam orvosa, bakája, egy merő vér, melósa, csupa düh... ( Nagyonis tág szemekkel bámult a gyönyörű. Nagyonis vonakodva nyújtotta a kezét, velem felezte gondját, másokkal örömét. Megnézem azt magamnak, ha egyszer meghalok, rezzentené-e sóhaj a süket ablakot? Dörgölné-e zavartan, ha a kapun kilép, női közül csak egy is értem kisírt szemét?... Mind tisztább szerelem fűt és mind tisztább harag, mely konok szerelemből bálványképet farag. Nincs híja vagyonomnak, pofa be, szánalom: zsebemben cigaretta, gitá> a vállamon. (Orbán Ottó fordítása.! a demokratikus lapokat olvasta fennhangon feleségének, meg Jókai össze műveit — Bella ott szunyókált térdén simogató keze alatt s csak akkor neszeit fel, ha a kéz lapozott A beteg egyre zsémbesebben figyelte őket: — Hagyd már azt a kutyát Alajos! — De az ember nem engedte most már a beteghez, meg Is mondta miért: — Nem szeretném, ha megfertőznéd! Történt még az asszony utolsó napjai egyikén, mikor levegőért sóhajtozott — kinyitotta számára az ablakot s nyomban elfutott egy csepp vörös borért Alajos a Krisztinába a Zöldfába« mert azt is kívánt hirtelen a beteg. Alig távozott borért a főkertész, egy csikasz, hadviselt farkaskutya ugrott be a kert felől az ablakon, ki tudja milyen szél hozta s milyen illat... A nagybeteg elébb majdnem szörnyethalt rémületében, de aztán jót szórakozott... Felesége halála után férfias józanul, könnyek nélkül fogadta a változtathatatlant, mégj óbban vi- gyázott Bellára a főkertész. S úgy másfél hónap múltán nagyon meglepődött Bella gömbölyödése láttán. Napokig ki sem mozdultak a házból a megdöbbenés miatt. Az éhség mégis kihajszolta vásárolni aztán. Előbb a kutya nélkül, majd vállalva az emberekkel való nyílt szembenézést Bellával. Sőt azt is megtette, amit soha addig, a várkert kioszk felé sétált, ott leült egy vaslábú asztalhoz, rendelt, Bellának is egy pár virslit, s a pincéreknek hosszan magyarázta a hajdani szakértői véleményt: „A homlokdudor tipikus .. A pincérek fejüket csóválták. Bella négy kölyköt vetett. Korcsok voltak az istenadták, de kedvesek, vaksik, s Alajos fúir- csállotta volna, ha másként sikerülnek. Finom táplálékkal tömte az anyát, ott tüsténkedett körülötte, vendégeket hívott látására. Két héttel a boldog nap után, kivitte a napfényre a nyiladozó szemű jószágocskákat. Egész nap hamcúroztak. Akkor eszébe jutott Alajosnak, hogy mindjárt öt óra, a tejcsarnok bezár. S egy üveggel lefutott a térre. Nem feledkezett meg Belláról, de a kicsinyeket bízta rá. A szuka, azonban néhány perc múlva nyüszítve gazdája után futott, s egyenest a Döbrentei tér felől közeledő villamos kerekei alá. Jött vissza a tejjel Schwartner hamarosan, látta a csődületet, nem ment oda, sietett hazafelé, de odahívták. Elájult. Felélesztették. Zokogva a véres testre borult, majd karjában vitte fel az élettelen kutyaanyát Felnőttek és gyermekek álltak késő estig a Ferdinánd kapuban, s nézték azt az iszonyú fájdalmat — Édeseim — borult a kicsinyekre az ember. Ezzel a hírrel oszlott a nép. Schwartner csak másnap temette el Bellát S nagy bánatában csak harmadnap juitott eszébe, hogy a kicsiknek még nem adott nevet. Megkeresztelte őket, mégpedig elég tiszteletlen nevekkel. Az ebecskék szüköltek, nyüszítettek: Csak sírjatok — bíztatta őket az ember — van okotok símt Csakhogy a kutyák éheztek. Kettő el is pusztult még azon a héten, kettőt azonban, észbekapva, serdülésig felnevelt Alajos. Nagy kötelességtudattal s állandó emlékezések között. Ragaszkodtak hozzá, de nem hálálták meg eléggé gondosságát. A kis könnyelmű szukát Augusztái, ellopta valaki még azon az őszön. Albrecht pedig az első tavaszi napok egyikén csatangolt el a háztól, ki a nyitva felejtett Ferdinánd kapun, hogy soha többé ne térjen vissza. Nem is élte sokkal túl a sorozatos csapásokat szegény főkertész, s vele a monarchia két u'-’-ó korszakának hiteles szavú tanúja szállt a sírba.
