Tolna Megyei Népújság, 1968. március (18. évfolyam, 51-77. szám)
1968-03-20 / 67. szám
4 TOT NA MEGYEI NÉPflJS*0 1968. március 20« Tíz éve halászntesier A kocsolai Vörös Csillag Tsz halgazdálkodása övék óta a legeredményesebbek közé tartozik nemcsak Tolna megyében, hanem az országban is. A negyven holdat kitevő tavakban évről évre tíz mázsá- nyinál magasabb az átlagos halhozam. Tavaly például 12 mázsa volt a holdanként! bruttó „haltermés”, s egy kilogramm hal hűsít hét forint költséggel „állítottak elő”. Az állandóan kiemelkedő hozam az intenzív tűgazdálkodásnak, takarmányozásnak köszönhető. Piringer József állattenyésztési brigádvezető, a szövetkezet halászmestere, tíz éve vezeti a haltenyésztést. Előzőleg a dombóvári tógazdaságban dolgozott több éven át, ott tanulta meg a haltenyésztést, s tudását a szakirodalom szorgalmas tanulmányozásával is gyarapította. Irányításával a tavakat ugyanúgy előkészítik a bő termésre, mint a szántóföldek talaját. Tavasszal például sertéstrágyával, mésszel és szuperfoszfáttal trágyázzák a vizet A szerves anyagokkal telített tavakban dúsan fejlődnek majd a halak természetes táplálékai, a planktonok. A halak etetése olyan olcsó, se- lejttakarmányokat is felhasználnak, amilyeneket más állatoknál nem értékesíthetnek, így. például a keverőüzemből csillagfürtöt, csépléskor pedig búzaocsút hordanak a tavakba. Megelőzik a halak „húsvéti betegségét”, a has vízkórt amely tavasszal fenyegeti az állományt, s megfelelő gyógyszert kevernek takarmányukba. Piringer József a halászlé főzésének is mestere. A halászkunyhó előtt rézkon dórban főzött halpaprikása a tsz-be látogató küldöttségnek, köztük a külföldi vendégeknek is élményt jelent. S az idén még több kocsolai hal jut majd a piacokra és a tányérokba, mert bővül a tsz tógazdasága. A Vörös Csillaggal egyesült dalmandi Béke Tsz tízholdas tavát, húsz holdra növelik — és amint Piringer József közöl te —, az ősszel már összesen hatvan hold tavát akarnak lehalászni. (B. I,) Bakó Jenő felvétele. A mi kis szomszédságunk i. Szekszárd, Rákóczi utca 24. Szüle udvar, ódon, időverte, gondozatlan falak. A körtefa törzsén szögesdrót. Mindenből árad a barátságtalan hangulat. Hosszú létra nyújtózkodik az udvar közepe felé, de úgy, hogy a másik vége egy fáskamra ajtaját nyomja. Ki tette ezt oda és miért?^ Az ember megáll és tűnődik. Választ keres a nevetségesnek tűnő jelenségre, ám csakhamar kiderül, hogy ez nem is any- nyina nevetséges, mint inkább siralmas. Pozsonyi Károlyné háztulajdonos: — Én tettem oda, hogy vegyék észre magukat ezek a- •. Akárhányszor felmennek a padlásra, mindig ott hagyják a feljárónál és ilyenkor fel tudnak menni a macskák is, és egész éjjel ugrálnak a padláson, én pedig nem tudok tálük aludni. Bállá Mártonné, lakó: — Tényleg ott hagytuk, de miért? Azért, mert előtte felmentem a padlásra, és Pozsonyiék elvették a létrát, amikor még fenn voltam. Sokáig le sem tudtam jönni. Olyan düh fogott el, hogyha akkor hirtelen le tudok jönni, ón nem is tudom, mit csinálok. Amikor az uram észrevette, hogy fennrekedtem, visz- sza tette a létrát, s akkor hagytuk ott Ezek a... (nem írom le, hogy minek titulálták a házigazdát), mindent elkövetnek ellenünk, hogy elűzzenek bennünket a lakásból. Cserék Sándomé, a ház egyik lakója: « — Nem is igaz, hogy akkor vették ei a létrát amikor Bal- láné fenn volt. Ezt csak, azért találta ki az a... (azt sem írom le, amit Cserákné mondott Bal- lánéra), hogy mocskolja a házigazdáját Mert az egyebet sem csináL Mindez a napokban történt, de már több mint egy évtizede így zajlik az élet a szekszárdi Rákóczi utca 24-ben. Bailáék szerint már 153 bírósági és más hivatalos tárgyalásuk volt. Hal a bíróság előtt állnak, hol a tanács igazgatási osztályának kell közbeavatkozni. Legutóbb a szekszárdi járásbíróságon 800 forint pénzbüntetésre ítélték Bállá Mártont, könnyű testi sértés bűntette miatt: megverte Pozsonyi Károlyt, a házigazdát. De közben folyamatban van egy polgári perük: Pozsonyiék kérték Bailáék kilakoltatását, Bailáék pedig viszontkeresettél éltek, kérik a bíróságot, hogy a tulajdonos akarata ellenére tegye lehetővé számukra a lakáscserét. Találtak ugyanis egy partnert, s az hajlandó lenne velük cseréim, de ebbe a háztulajdonos nem egyezik bele. Három bírót kérdeztem meg a Bállá—Pozsonyi-ügyről: dr. Kun- ezer Jenőt, dr. Szigeth Ferencet és dr. Hadnagy Zsoltot. Mindhárman foglalkoztak vele hivatalból, s amikor említettem a Bállá—Pozsonyi nevet, mindhárman elképedtek, s valami ilyesfélét mondtak: — Ez az az eset, amikor a bírónak a feje megfájdul már a pereskedők- nevének hallatára is. Lapunkban egy rövid hír jelent meg Bállá Márton 800 forintos pénzbüntetéséről. Ezután BaHáné bejött a szerkesztőségbe reklamálni, hogy tulajdonképpen nem az ő férje volt a bűnös, hanem a Pozsonyiék nem hagyják őket nyugton. Időközben Pozso- nyiné is többször bekopogtatott hozzánk. Amikor elhatároztuk, hogy írunk e témáról, mindenekelőtt a közvetlenül érdekelteket kerestem fel. Érdemes leírni, hogy külön-külön hogyan vélekednek erről az esetről. Íme vázlatosan a Balláékkal folytatott beszélgetés: — Mikor és hogyan kezdődött ez a veszekedés? — 1957-ben. Ez a ház akkor államosított volt, Pozsonyiék is éppúgy bérlőként laktak benne, mint mi. A férjem még a házasságunk megkötése előtt kapott itt egy szobát, azt, amelyikben most is lakunk. Lakást nem kaptunk, közben gyermek született, természetesen itt próbáltunk olyan megoldást keresni, ami lehetséges. A szoba mellett volt égy mosókonyha. Ezt körösen használták a ház lakói, mi azonban kértük, hogy utalják ki nekünk konyhának. Ki is utalták. Ezt azonban Pozsonyiék megtámadták, azzal, hogy a mosó- konyhára mindenkinek szüksége van. Pereskedés indult, végül ismét közös használatú mosókonyhává nyilvánították a helyiséget. De közben a városgazdálkodási vállalat épített az udvarba egy új mosókonyhát, fáskamrákat, s ez a helyiség végül is a miénk maradt. De ettől kezdve nem volt maradásunk Pozsonyiék előtt, állandóan sértegettek bennünket Pozsonyiék, mint régi tuüajdoosok, neon tudták elviselni, hogy nem lett igazuk, azt mondták, hogy ha mi eldobtuk; a kesztyűt, majd ők felveszik. — A második felvonás akkor kezdődött, amikor kiteregettem a tiszta ruhát az udvaron lévő szárítóra. Pozsonyiók szárítója ott volt közvetlenül a miénk mellett, s amikor nekem száradt a tiszta fehérnemű, ők ugyanott porolták a szőnyeget. Én erre elsírtam magamat, Po_ ~ zsonyiné nekem támadt, az uram meg észrevette, kiszaladt és nem engedte, hogy megtámadjon. — Az idős asszony magára támadt? — Igen. — Hogyan lett ebből tárgyalás? — Mert Pozsonyiné valahogyan elesett — Mi lett a tárgyalás vége? —. Megbüntették a férjemet! könnyű testi sértésért háromszáz forintra. Sajnos, nem fellebbeztük meg, és most ennek isszuk a levét, legutóbb is úgy ikezelték a férjemet, mint visszaesőt. Mi kérem akikor sem mentünk a bíróságra, amikor a kutyájuk visz- szarántotta a gyerekünket a pad« lásfeljáróraL, és utána a kórház« ban ápolták. Záporoznak a történetek: az egyik tárgyaláson őket marasztalták el, a másikon Pozsanyiékat* megesett, hogy mindkettőt. Fel-? lebbezések, beadványok, aláírás- gyűjtések, tanúkeresések. Már a történetek pontos sorrendjét sem lehet kibogozni, — Pozsonyiék 1962-ben megvásárolták az államtól az épületet; ismét ők lettek a tulajdonosok. A perpatvarok nemhogy megszűntek volna, hanem fokozódtak: mindent elkövetnek azért, hogy megszabaduljanak tőlünk, mert használni szeretnék ezt a lakrészt is. Mi el is mennénk, márcsak azért, is, hogy ne kelljen itt állandóan veszekedni. Ha kiutalást kapnánk, az is jó lenne, ha a cserét engedélyeznék az is. Tessék elképzelni, hogy lehet ilyen körülmények közt lakni két gyerekkeL, Még a fát, hintát, vizeskádat is szogesdrófctal vették körül, hogy a gyerekek ne játszhassanak] Olyan dolgokért perelt bennünket, hogy a pincelejáratot nem a rendeltetésének megfelelően hasz« náljuk, mert ott tartottunk egykét apróbb holmit. Még a helyszínre is kijött a bíróság, és végül. elutasította a keresetüket, (Folytatjuk) BODA FERENC Igen! Ezt a tanácsot fogja adni. ha már ez a kedves gyerek hozzáfordult a bánatával. És majd azt is ajánlja neki, hogy ne csavarogjon állandóan Afrikában, mert ez nem vezet jóra, inkább nézzen valami állás után, mondjuk legyen vasutas, vagy hírlapíró, és a szolid élet idővel helyrehozza. Fene ezt a szájharmonikát! — Közlegény... — szólt a kavargó homokzivatarban hörögve a káplár, aki végigment a szakaszon. — Maga rinocérosz?!... Pléhből van?!... Hőőő... Az emberek rakásra döglenek és itt szájharmonikával bíbelődik?... Höőőő. .. khm ... Khm... Szétszakad a tüdőm! — 142 — A déli áramlás sűrű portölcséreket kavart. Galamb udvarias érdeklődéssel nézett rá: — Valaki rosszul lett? — Ember! Négyen kaptak hőgutát délután! — Az a naptól lehet. Az emberele rogyadozva köhögtek, a kavargó portölcsérek az ötven fokos izzó légáramlásban jajgató pokollá tették a menetoszlopot, és Galamb a körömpiszkálójával a szájharmonika oldalán egy srófot próbált meglazítani ... Mennél közelebb értek az egyenlítőhöz, annál kínzóbb volt ez az állandó vándorlása a pornak. A passzát zónájában jártak. Mintha a forró talaj füstölögne, úgy röpköd állandóan a homok, és az összezsugorodó Nap parázsszerűen izzik a porfátylak mögött. — Zárkózni! Zárkózni! — ordítja a káplár, mert percenként felbomlik a menetoszlop. — kincsen srófhúzója véletlenül? — szólítja meg kedvesen Galamb. Az altiszt szitkozódva, köhögve botladozik tovább a porban. Egy katona kizuhant a sorból, többen a fejüket fogják és jajgatnak... A páncélkocsi a kis kaliberű ágyúkkal leállt. Három szédelgő mechanikus a gépből kirezgő benzinpárák fölé hajolva dolgozik az óriási gépezetben ... Valaki megérinti a félájult szerelőt. Galamb áll mögötte: — Legyen szíves, kérem, hogyha ezzel a munkával kész lesz, akkor hozza rendbe a szájharmonikámat is... .. .Csak az mentette meg az életét, hogy hirtelen lehajolt, és így a kalapács néhány centiméterrel a feje mellett zúgott el.., — 143 — Este, mikar lehűlt a levegő, erőltették a menetelést Az egyenlítő felől szüntelenül szállongó portölcsérek jeges, fehér sugárzásban terjengtek. A gróf úr, aki aránylag jól bírta az utat. a hidegtől ideges lett. Hlavács, a suszter ment mellette. Egyszerre csak arra lett figyelmes, hogy előkelő bajtársának vacog a foga. — Sohasem hittem volna, hogy emberek erre képesek — mondta Hlavács. ■— Én jól bírok mindent, csak a hideget nem — felete vacogva. Előkelő külseje most először sínylette meg a szolgálatot. Magas homloka körül őszülő haja, klasszikus arca és remek, • férfias alakja semmivé váltak ebben a didergésben. — Kedves Hlavács kollega... Én nem sajnálnék tizenöt frankot magától, ha szerezne nekem egy ... inget... amit felvennék ez alá. Nincs több fehérneműm... és két ingben... kevésbé fáznék... Nem... valami.. s úri dolog ... kettős fehérneműt hordani... De itt olykor fel kell adni ... az etikettet... — Csakugyan ennyi pénzt áldozna? — kérdezte Hlavács. — Szavamra... Van talán egy felesleges inge? — Az nincs, de lophatok éppen egyet — morfondírozott a cipész. — Milyent szeretne? — Nem vagyok barátja az ilyesminek;., de az eset oly kivételes, hogy eltekintek!... Ha szabad választanom a század ingei között, akkor ... ezét a Harricourt-ét szeretném. Úgyis mindegy, hogy kitől lopja. Vagy nem?... Har- rincourt-nak finom inge lehet.;. — Kérem. Legyen Harrincourt-é, de akkor húsz frankot fogok kérni. — 144 —
