Tolna Megyei Népújság, 1968. február (18. évfolyam, 26-50. szám)
1968-02-25 / 47. szám
PÄLOS ROZITA: Fehér éjszaka Holdfénnyel hipnotizált kertben elaludtak a nárciszok. valaha itt jártál a benső virágzás időtlen évadán mely egyszerű állandóságot reméli múlt és jövő távlatai ragyogtak — ó nárciszok! Szavak szelíd hangra Mit mesélsz nekem barátom a szent szabályokról most. hogy a nap egy rózsa kelyhébe zuhant s alkonnyal megrakott szekerek zörögnek az utcán. Nem vagyok költő, csak tétova gyerek, ki megcsodál minden bűvészt és „geometriát”, míg egy álom korállfa ágán ülve lóbálja lábait. A mindennap szavai számon ugyanazok, mint akárkié, csak éppen a csend színképeit mutatják. S mit mesélsz nekem a rímekről, ha felhúzom ezüst szandálomat és hullámok felett táncolok tova. Igent mondtam minden képtelenre. Nem tartozol nekem megértéssel. GALAMBOSl LÁSZLÓ: Erőtlenül Apám, míg vittél, néztem a madarak játékát. Lábam nem félt tövis-harapástól, békák hideg tarkójától. Magasból erőtlennek láttam a kígyói a menekülő hörcsögöt. A fürj batyuját kereste, a hangya megrakott zsákkal igyekezel porból épített asztalához. Pipacsokkal, búzavirág-ernyőkkel világítottam az égnek, hogy vidám bogarakat küldjön. Pajtásaim döcögőt faragtak. Tölgymakkből barna gyűszűk ragyogtak. Lányok foltoztak csillag-süveget, fölcsimpaszkodtak az alkony erkélyéig, hogy megfoghassák a Holdat, a sárga gombolyagokkal tömött kosarat. Fáradhatatlan apám, tövis-zúzó baltád hova tetted? Csizmád szekrényem fölött lóg a falon. Hányszor nőtt bozontja gazból, hinárbót, pocsolyába-huUott szalmaszálból. Szárán szánkaz'ótt "a "fiáimat?"v 'ir most ügyetlen pókok zuhannak róla. Lábaik;... közül, zümmögvg menekül a légy. Tükröm mégsápáai. ■""""■ ' ' ' Gyermekarcom elbújt mögötte. Elkergette a mai. hogy láthassa magát. A ráncokat, az idő parányi koporsóit befogadókat.* Apám, hol akadt meg tenyered biztos futása? Ki zárta feneketlen gödörbe lélegzeted? Ki dobott kampósbotot, gáncsotvetőt, a sötétből? Hajamon felejtette fehérségét a hóvirág. Az Ősz sárga bakancsával döngeti derekam. Húzom a fekete kocsit melyet kezemhez kötöttek. Lépteim fölverik a port. Hallgat az ország, Hallgat az ország, piros csápjaival nem tapogat többé a világ. Ölembe hullnak a halott madarak. CSERHAT JÓZSEF: Kapcsolat A távolságon át a parkett-résben ugyanaz a por a föld köt össze minket: ne szaporítsd hamuval, apám. egyetlen kapcsolat. Inkább egyél. Mindent, ami jó Kórházi ágyad négy lába alatt Kifogyhatatlan szorgalommal rügyezni kezdenek a zöld tüdejű fák: barátaid, telet vészeltek át. TÉNAGY SÁNDOR: Firenze, 1966 Eső. Eső. Az ég ernyőjéről csorog. Füvek, kövek ragyognak. Leomlanak az alámosott városok. Esik. Esik. Nincs kegyelem Hörög az asztrr csatorna-torok. Rohan a szemét, hordalék. Köpköd a szivattyúgép. Esik. Szakad, dübög a gát. 1. úsznak u.cák, terek, szobák, ivrisztus-kép, ember-arc. remény, vakolat bukik a sárba. Desz munka még. Desz munka elég! Ha emlékét — s önmagát! az ember restaurálja. A KARA-KUM SIVATAGBAN (MTI — Külföldi Képszolgálat,) vSzeherényi Lehel: Ülünk a vonaton MÄTKASÄG Kicserélődik a vonat közönsége. Egy percre csaknem maiam maradok a kocsiban. Azt íiszem, szundikálásra adhatom lejem. De aztán új zsibongás, új életáram. Mint meleg víz, izétárad a radiátor-rendszerben, akképp a kocsik megtelnek új ambermeleggel. Szemben két bájos gyermek foglal helyet: egy fiú meg egy ány. Iskolatársaknak látszanak, akik tele vannak közös ,.suli- élménnyel'’. Ha szolidabbak is némely pajtásuknál, érkezésük inkább berontás, s helyet foglalásuk „lehuppanás”. ,,Pajtások, sluszpasz” — mondom magamban. A Mari így, a Géza úgy, efféle vonatkozásokat veszik ki a szavukból. Ülnek rendesen, egymás mellett, mint két különböző érdekeltség. Mert azt hamar látom, hogy valamerre mindkettő érdekelve van. Vadonatúj karikagyűrű ragyog az ujjúkon. A lány félszegen forgatja a magáét. Mindkét keze a térdén, ártatlan, gyereklány- ujjak. Ahogy ott a térdére szépen kirakja, mint egy kocakártyás, aki nagyon is átlátszóan, nyílt lapokkal játszik. A fiú ujjai is ígérik még csak az erőt, a csontosságot, izgékony- ságuk a férfias határozottságot, homlokán a puha, mozgékony redők a későbbi energikusságot, a határozottság és kimunkált egyéniség erős rajzú barázdáit. A fiú még félkész, de mindez látszik már. Pillanatig se nyugvó ujján villogva röpköd a gyűrű, míg a lány éppen az ellenkezője, ahogy nyugalmasan, mint egy ősanyajelkép, megül a sarokban, a térdén nyugtatott, még kevés munkát látott, engedelmes és még nagyon gyönge húsú, pár- nás ujjakkal. Ülnek egymás mellett és mérhető távolság van közöttük, megszakítatlan rés választja el e két külön „orientációt”, ruhájuk szegélye se találkozik sehol, szavaik is szétirányulnak, laza és udvarias szál kapcsolja össze őket, mintha egy ugrókötél két légiit fognák. A vonat elindul és minden megváltozik. A fiút mintha az izgékonyság csúsztatná odébb a pádon, szorosan a lányhoz, hogy az, ha lehet, még beljebb fész- kelődik a sarokba. A lányban semmi idegenkedés, semmi nyugtalanság Tartja a kezét a térdén, a fiú tenyerének. Apró paskolásokkal kedveskedik a tenyér, aztán megpihen a lány térdén. Jobban odafigyelek a szavukra, s látnom kell, hogy tévedésben voltam, ami az „orientációt” illeti. — Most összehúzzuk magun■ kát... Édesanyád azt mondja, 1 hogy nem nagyon tetszik neked, 1 fájlalod. Kicsikém, ez másképp > nem megy. Most le kell monda> ni, de aztán minden jó lesz... Ez a felnőtt beszéd a fiúé. A i lány csak hallgat, mint aki szedi magába a szülői nevelést és ! az a dolga, hogy megfogadja a ! tanácsokat. Szemlesütve hallgat. '■> Természetének minden nehéz- kességével, valami tudatalatti s bölcsességgel és józansággal. s A fiú előtt nincs akadály, min* den olyan egyszerű. — Elhozod a háztartási esz- közeidet. Azokat te vetted, té* ged illet Senki se tarthatja t vissza. s — Persze — bólint engedel- t mesen a lány. 1 — Te mindig azt mondod, hogy ■ persze... Meg hogy: igen, meg >• nem. 5 — Mit mondjak? Persze,., — "- A lány szája szegletében hal- a vány mosoly nyílik, míg, pilláit * lehunyva tartja. — Persze.,. ” — Ne mondd már! — Hát mit mondjak? Te olyan ’> könnyen beszélsz mindig És ilyeneket mondasz: „Én ennyit ^ keresek, és te mennyit?” Ez ’* olyan rossz nekem, mikor ilye- t nekkel jössz. — ÉS mosolyog fé- y lónkén. t A fiú ldesit elveszi a kezét, Lt kisfiús pirosságba húzódik, t — No, jól van — mondja és * felugrik. — Te, itt vagyunk! P Kézenfogva leereszkednek a r, vonat lépcsőin a sötétbe. y AZ ELKÉSETT j, ss Mintha a „radiátor-rendszer” is kieresztené minden melegvizét, v A .kocsi túlontúl, tágas lesz és kihűl, a homályos sarokban egy- •- egy homályos emberi lény. Az 5- ablakhoz vaksin tapad a kinti ;t sötét, mint foncsor a tükörüveg- i~ hez. A kupé gyér fényei nézege- i- tik magukat benne. * Magas férfi löki be az ajtót, k Bekecsben, fűzős csizmában. Kozákos kucsma, sötét arc. Belőle ,n villog a sötét, félelmetes szem- pár. Félelmetes, mert az ital bizonytalanságát olvasom ki belőle, és kihívást, ahogy néz, egyre néz. Mind nyugtalanabb érzések fognak el. Csak ne látna annyi kri- mit az ember a tv-ben. Alig ■ merem forgatni fejem: van-e itt s_ ember rajtunk kívül. De ha még akad is a homályba burkoltan, ,n vajon nem az ő szövetségesei? így vánszorog el öt perc, tíz i- perc. S akkor ellöki magát az s- ajtótól, hol karba tett kézzel támaszkodott, engem mustéroz- ván. Egyenest odajön, leül szemközt. Csupa üres hely, de az neki nem kell. Ide ül. Mint a végzet. Cigarettája csonkját eldobja. — Hiába utaztam — azt mondja. — Kétszáz forintot kidobtam. Megszólal az ember és a szeme máris másnak látszik. Meleg fényű, esendő tekintet néz rám, barátságosan. Magam se zárkóz- hatom el. — Hosszú volt az út? Hálás pillantás, hogy beszélhet. — Hát elég hosszú ... Ezt megcsináltam ... Hogy is csinálhattam. Soha többet... Nem ig tudom, most hogy tehettem, máskor mindig levelet írtam. •— Hányszor van, hogy nem tudja az ember, miért is teszi, mégis megteszi. — Én most pontosan így jártam. De ez volt az első és utolsó... Az újságban tegnap volt benne a hirdetés... Volt kétszáz forintom, vonatra ültem. Gondoltam, ha mindjárt vonatra ülök, idejében ott leszek, a levél meg utazik két napig. Öt hold dohányföld, azt felvállaltam volna... Most is abban vagyok, nem is igen gondoltam volna eljövetelre, csak itt padlóg lakást ígértek és azért... Meg aztán, ahol most vagyok, ugyan megvan most még minden, de előre tudom, hogy tavasszal baj lesz, mert azt a jószágot, azt a csirkét nem köthetem meg. hogy bele ne menjen a földjébe. Amiből aztán jön a veszekedés, a pereskedés, nem szeretem én azt. de előre látom .. , Gondoljam, jobb elejét venni. Hiába! Maradunk a régiben!''Sajnálják, fél órával előbb kötötték meg a szerződéit egy illetővel, annyival elkéstem. ; így mór kidobtam kétszáz forintot, meg a fáradságot... Csóválja bánkódva a kucsmás fejét, mint aki többé nem törődhet már bele ebbe az útba. ■ Hiszen még tegnap az alkonyat• tál elindult. S most öreg este ■ újra, döcög ezzel a vonattal ha• zafelé reménye- és szárnyasze■ getten. Sok átszállással hajnali . kettőkor hazaér. Most legalább talált egy em- . bért, s elmondhatta. .* ' A kalauz az én végállomásom
