Tolna Megyei Népújság, 1968. február (18. évfolyam, 26-50. szám)

1968-02-25 / 47. szám

Palotai Boris: Anyu a szemével int. Vera el­fogja a pillantását, s utánamegy a fürdőszobába. — Menj át a nagymamához s hozd ed, amit otthagytam. — Sütemény? — kérdj suttog­va Vera. Anyu bólint, megigazítja Vera pöttyös nyakkendőjét helyrerán- cigálja gallérját. — Ha Apu kér­dezné ... — Nem néz rá, a ha­jában babrál —, ha kérdezné, honnan van a sütemény, mondd, hogy nagymamától kaptad. — Nagymamától — ismétli Vera. — Mindenkinek a tányérja mellett valami mézeskalács­meglepetés lesz. Azt is a nagy­mamától kaptad, érted? — Pedig ugye te vetted ma reggel? — villan rá Vera szeme. Minek is rendezte ezt a szü­letésnapi uzsonnát, gondolja Ácsné. Hiszen sejthette, hogy ez lesz a vége. A férje sértődötten ül az ebéd­lőben, nem szól, nem kifogásol semmit, csak olyan eltökélten dolgozik, hogy nem lehet leszed­ni tőle az asztalt. Kétszer is be­nyit a szobába, tesz, vesz. hogy eszébe juttassa, készülődni kell, teríteni, de a férje a rajztábla fölé hajol, tusos üvegek és szí­nes tinták sorakoznak előtte, s körzőjével szaggatott vonalakat húz a papírra. — Már négy óra — mondja neki végül. A férje nem válaszol, össze­húzott szemöldökkel dolgozik to­vább. Jól ismeri ezt az arcki­fejezést, mindig olyankor ölti fel, ha a gyerekekről van szó. — Fiam, mindjárt jönnek a vendégek — mondja olyan hal­kan, hogy érezni, milyen erőfe­szítést kell kifejtenie, hogy visz- szafogja a hangját. — Persze, a vendégek..; Ke­nyérmorzsával tisztogatja a rajz­lapot, nagy figyelemmel. — Majd átmennek a másik szobába. Az hideg. Es asztal sincs benne, csak két csúnya ágy... — Két masszív diófaágy. — Jó. hát szép, gyönyörű. De most nem az a fontos. — Kap­kodva beszél, hallja, hogy csen­getnek ... „A gyerekek! Hová dugja őketV’ — Menj el ma délután. Mind­össze két óráról van szó, legfel­jebb háromról. Hétkor már jön­nek a gyerekekért Újból csöngetnek, türelmetlenj éles csöngetés vág a szavába. ^Odakint topognak a gyerekek, ágaskodnak, vörös az orruk he­gye”. —■ Nem olyan hideg a másik szoba... Kinyithatjuk az ajtót — mondja a férje. A két kis vendég végre bent van. Mit csináljak velük? — gondolja Anyu, ahogy átmennek az ebédlőn. — Ide, ide — mond­ja és kinyitja a hálószoba ajta­ját, ahonnan hideg csap ki. — Vedd fel a mackódat — mondja ijedten; s már szalad is ki, hogy ráadja s Verával ütkö­zik össze, aki magasra tartott kézzel hozza a süteményes cso­magot — Már itt vannak? — Es egy­szerre megáll a küszöbön, egyik lábáról a másikra lógázza ma­gát, mint akinek nem akarózik bemenni... Ö már Nagymamá­nak elmesélte a születésnapi uzsonnát: szépen meg van te­rítve az asztal, középen egy kis cserép lóhere, amit Ágitól kapott. De apa rajzol, mintha nem is lenne születésnap, pedig azért jött ilyen lassan, hogy addigra minden készen legyen, éppen úgy, ahogy Nagymamának elmesélte. És hogy tudnak a másik szo­bában játszani? Hová állítsa a bababútorokat? Meg a síneket? Még ha el is férne a sínpár, a vonat az ágy alá fut. Jutka mackónadrágban ül az ágy szélén. Eszter meg nagyokat fúj a levegőbe és nézi, hogy a leheletéből csupa „füst” lesz. — Később se megy el Apu? — kérdi Vera izgatottan, s Anyu szájára teszi az ujját, s int, hogy csendesen... — Mozogjatok egy kicsit — mondja aggódva, mert Jutka prüszköl és könnybelábadt szemmel fintorog. — Jó uzsonnát kaptok — mondja mentegetőzve, és siet a konyhába, . eldugott dobozokat kotorász elő, melyeknek alján kis zacskók hevernek. Egyikben mandula, másikban néhány sze­letke csokoládé, a harmadikban mazsola, mostanáig önmaga elől is dugdosta... Az ujja hegye reszket, amikor kiüríti a zacs­kót, mintha valami gyógyszert csepegtetne, melytől gyors javu­lást vár. — Ez a nagy cécó Vera miatt van? — szólal meg mögötte a férje. — Hagyj, édes fiam, ne kezd megint... — Úgy mondod ezt az édes fiamot... Mihelyt a gyerekek kerülnek szóba, már nem bírsz magaddal! Ebben a pillanatban beszalad Vera. — Anyu, kérek egy po­harat, meg sok gyufát! K unsz tot mutat Eszter! — kiabál az ajtó­ból. S miközben zsebébe sepri a gyufaszálakat, azt gondolja: veszekednek. Biztosan Apu me­gunt rákezdte, hogy a két gye­rek miatt kell a nyugalmát fel­áldoznia! Mindig ezt szokta mondani, de Anyu nem hagyja őket! Anyu megmondja, hogy ha még egy szót szól „ gyerekek miatt, pakol és soha többé nem látja... Az ő igazi apjuk a te­metőben fekszik, néha kimennek oda és kihúzágálják a sírból a gyomot, s konzervdobozból meg­öntözik a virágokat De erről épp­úgy nem szabad Apunak tudnia, mint az almáról, meg a szőlő­ről, amit tízóraira a sebükbe csúsztat Anyu, meg a süte­ményről, amit nem is Nagy­mama vett. — Nagyon jól játszunk, nincs is hideg — mondja gyorsan és kutatva nézi Anyu szemeit, me­lyek kiveresedtek, mint amikor soká olvas, — Menj csak. Vérükéin — és Anyu az álfával int, hogy men­jen befelé. Aztán tálcára rakja a csészéket. A mézeskalács­meglepetést nem meri a tányér- kák mellé tenni. A varróasztal- 5ókba dugta őket, nehogy a férje észrevegye. — Hol fognak ezek a szegény gyerekek uzsonnázni? Az ágyra terítsek, vagy a szekrényre? — fakad ki ingerülten, s térdével nyomja be az ajtót — Elmegyek hazulról — mond­ja váratlanul a férje. — Elmégy? — Anyu a hang­súlyt tapogatja. — Elmégy? — kérdi még egyszer, mert nem bí­zik abban, amit hallott — Igen... Vera ugyan nem érdemli meg, mert lusta és ha­nyag. De téged sajnállak. Te nem tehetsz róla, hogy... — Hogy két gyermeket hoz­tam a házasságba — fejezi be keserűen és beszívja sós ízű fel­sőajkát — Ne így.;: — Az ajtóhoz tá­maszkodik. Nehéz megtalálni a régi hangot.. Az ember inye elvásik a sok türelmetlen szó­tól. Hisz, ha nem kellene né­gyesben élni... ha nem érezné ezt az örökös fogságot. Két pár gyerekszem tapad rá, bármerre fordul, érzi a tekintetüket. Ha egyedül dolgozhatna az asztal­nál, s csak Lenke lélegzetvéte­lét hallaná! De Lenke alig van mellette, teli van munkával. Le­génykorában minden nyáron a hegyek között csatangolt, így is­merkedett meg Lenkével, aki egy parasztházban lakott a sza­ra árköhögős Ágival. Szép volt akkor... A szemében zöldarany csillámok, szentjánosbogárnak hívta, meg szitakötőnek. Milyen nevetséges lenne, ha most azt mondaná neki, hogy szitakötő. — Szitakötő... — Tessék? — riad fel Anyu. — Semmi — mondja zavartan és sután a keze után nyúl. Anyunak megrezzen a karja az érintésre, csodálkozva, türel­metlenül, hogy mi ütött belé. — Hová sietsz? — kérdi szemrehányóan. — Mindig csak a gyerekek! Nekem már semmi sem jut belőled! — De hiszen... — Annyi min­dent el kellene magyarázni. Oly régen nem beszéltek egymással, csak védekeztek, hadakoztak, lesben álltak. A szobából furcsa nesz hallat­szik. Mit csinálnak odabent? Már köhög valamelyik... Bár­csak elmenne Sándor! Miért áll itt, mit akar? Igen... most már emlékszik, és gyorsan hozzá­simul, egyre a köhécselésre fi­gyelve. Fejét a mellére ejti, érzi a bőrtárca keménységét, s eszé­be jut, hogy Ági iratai is a tál­cában vannak, még mindig nincs elintézve a nyaraltatási ügye. — Ha csak egy kicsit akar­nád. .. — dadog, kapirgál a mon­datok között.. Talán ha más­képp kezdene hozzá, minden rendbejönne. A gyerekek beül­nének a meleg szobába, szépen megterítene, a fiókokból elő­kerülne a mézeskalács-meglepe­tés. — Anyu! Eszter még kér sü­teményt és... — Vera elképed­ve lép hátra. A játéktól kitűzé­sedért az arca, fülcimpája piros, mint a kakas taréja. — Anyu!... — hangosan akarja mondani.de nem jön hang a torkán. Anyut átölelve tartja Apu, s az arca nem is látszik, csak a nyaka, meg a haja. Pedig Apu nem engedi be őket a meleg szobába... — Anyu! — kiáltja, és maga is megijed, milyen reszelés a hangja, mintha nem is ő kiál­tana. — Jutka haza akar men­ni, mert fázik, Elsa tér pedig.. — Mi?... Mi az? — riad fel Anyu? — Mi történt? — Én nem akarok születés­napot! — kiáltja. — És hiába tuszkol ja Anyu a fűtött ebédlő- í be, teli szájjal sírni kezd... | Ifjú zenebarátok Három esztendeje alakult meg az Ifjú Zenebarátok Magyar­országi Szervezete, az UNESCO égisze alatt működő Federation Internationale des Jeunesses Musicales tagja. Sökfelől kapott támogatási, biztatást már meg­alakulásakor. Miniszterek és egyetemi tanárok éppúgy vál­laltak fölötte védnökséget, mint a legnevesebb hazai muzsiku­sok. Felismerte a KISZ is, mennyit tehetnek az ifjú zene­barátok az esztétikai nevelés el­mélyítéséért, a teljes, sokoldalú ember kialakításáért. Intéző Bi­zottsága ezért is fejezte ki ha­tározottan segítő szándékát. En­nek is köszönhető, hogy — bár az országos méretű szervezés alig több, mint egy éve indult meg — máig, csaknem 50 cso­port alakult, s nem csupán a nagyobb vidéki városokban, de falvakban is. Az ifjú zenebarátok szépen kibontakozó mozgalmának bá­zisa egyrészt a világhírű magyar iskolai zenetanítás, másfelől az ifjúsági hangversenyek fejlődő országos hálózata. Ez utóbbi, ha kevesebb szó esik is róla, mint az iskoláról, xigyancsak jelentős. 1967-ben, a lakosság számához mérten Magyarországon rendez­ték földünk valamennyi országa közül a legtöbb hangversenyt és egyéb zenei összejövetelt az ifjú­ságnak. A hangverseny-látogatás azon­ban még mindig passzív tevé­kenység. De az Ifj/ú Zenebarátok Magyarországi Szervezetének cso­portjai tevékenyen hozzájárul­nak a zenei művelődéshez, össze­jöveteleiket — tanárok támoga­tásával — maguk szervezik. A csoportokban való részvétel alsó korhatára 13 év, az a cél, hogy a tagság serdülő és dolgozó, egyetemista, fiatalokból verbu­válódjék. A különféle, magasabb zene­iskolákban úgynevezett szakmai csoportok alakultak, amelyeknek az a feladata, hogy gondoskod­janak a körzetükhöz tartozó töb­bi csoport zenei programjáról. Kitűnő szereplési lehetőséget jelent ez a fiatal müvészjelöl- teknek, akik ily módon elég gyakran jutnak pódiumra, és ez gyakorlatot biztosít a népműve­lési munkában. 'A szervezet tagjai csekély összegű tagsági díjat fizetnek, s ennek fejében jutalomkönyvet és — a magasabb korosztályok — kedvezményes hangversenyjegye­ket kapnak. Az utóbbit még nem mindenütt sikerült biztosítani, az első jutalomkönyv azonban né­hány hónapja megjelent és már el is jutott a szervezet tagjaihoz. Zenei folyóirata az Ifjú Zene­barát, immár hét éve jelenik meg — idősebb tehát magánál a szervezetnél. Ifjúsági sajtónk­ban alighanem egyedülálló a lap szerkesztésének, írásának mód­szere: a cikkek javarészét nem. felnőttek, hanem 13—24 éves fiatalok írják, a szerkesztők se­gítő közreműködésével. Az Ifjú Zenebarátok Magyar- országi Szervezetének eddigi leg­nagyobb megmozdulása a tavaly, Pécs Város Tanácsával közösen rendezett nemzetközi zenei tá­bor volt. Megrendezésének gon­dolata azoktól a külföldi test­vérszervezetektől származott, amelyek évek óta rendeznek tá­borozást, fiatal magyar muzsi­kusok részvételével. Tavaly 21 ország 126 muzsikus-követe vett részt a pécsi tábor kamarazenéi, zenekari és énekkari tanfolyamán, és a magyar iskolai énektanítás módszerét ismertető szeminá­riumon. A rendezvény nemzet­közi sikert aratott, s a tavalyi­hoz hasonló keretprogrammal idén nyáron, július 17 és augusz­tus 1 között ismét megrendezik, A szakmai színvonalat a Zene- akadémia és a pécsi zenei in­tézmények kiváló professzorai biztosítják. Amióta a nemzetközi munká­ba bekapcsolódott, gyorsan emel­kedett világszerte az Ifjú Zene­barátok Magyarországi Szerveze­tének tekintélye. Megmutatko­zott ez abban is, hogy a külföld élénk figyelemmel követi a vá­lunk folyó munkát. A Montreali Világkiállítás idején rendezett nemzetközi kongresszuson a ma­gyar szervezet egyik vezetőjét beválasztották a tíztagú nemzet­közi titkárságba is. 1969-ben Bu­dapesten kerül majd sor a nem­zetközi Jeunesses Musicales vi­lágkongresszusára. A kongresszus előkészületeihez tartozik a szer­vezet országos hatósugarának to­vábbi kiterjesztése, a fiatalok ze­nei tevékenységének sokoldalú kibontakoztatása és valamennyi, csoport képviselőinek küldött- gyűlése, az Ifjú Zenebarátok Ma­gyarországi Szervezetének első országos kongresszusa. BREUER JÁNOS Hogyan lett a szegény legényből SZEGÉNYLEGÉNY? Mikor a törököt si­került kiverni az or­szágból, tüstént új el­nyomó lépett a régi he­lyébe: a német, önké­nyét növeli, hogy a ha­dijog alapján fegyver­rel hódított tartomány­ként kezeli az országot, melynek rebellis népe útjában áll terjeszke­désének. Ezt is a miser a plebs sínyli meg legelő­ször; az ő soraiból, a hajlékából kivert job­bágyságból támadnak a régi „cruxosok”, azaz keresztesek utódai: a kurucok, akik mellé odaállnak a török há­borúk végeztével a vég­várakból szélnek eresz­tett zsoldosok és haj­dúk. A felszabadult vá­rak magyar katonasá­gát ugyanis végkielégí­tés nélkül elbocsájtot- ták. s csak. az idegen zsoldosokat tartották meg szolgálatban. Egy­szerre 8000 ilyen vég­beli magyar katona el- bocsájtásáról tudunk. A földönfutóvá tett harco­sok nincstelen, azaz sze­gény legénynek és fog­lalkozást, alkalmazást keresőnek, azaz bujdo­sónak nevezték magu­kat. Mindkét szó „iro­dalmi” születését meg­leljük a XVII. század végén Janóczi András „Eljött már ideje búj- dosásomnak” kezdetű énekében: Nincsen, látom a legénynek Semmi becse, jaj szegénynek, Mert itthon inkább kedveznek Az idegen jövevénynek. A számos „bujdosó szegénylegény éneké”- nek mind ők a szerzői. Népi költészet ez, mint ahogy az egész kuruc megmozdulás a népből indult ki, abból a ré­tegből. melyet elsősor­ban sújtott a kormány­zat hódító, üldöző po­litikája. Csak amikor a gravaminális és vagyo­ni sérelmek a nemessé­get is elérik, akkor áll a gens nobilis Thököly majd Rákóczi mellé. A kuruc énekek első hősei mind ilyen vitéz sze­génylegények: Buga Ja­kab, Oláh Géczi, Kapi­tány István, Zöld De­meter és a nagy Esze Tamás. Az örökös zaklatás, a nincstelenség, hajlékta­lanság, éhezés egyre nö­veli a földönfutók szá­mát és keserűségét. így aztán nem egy közülük szabad mesterségre csap át, s lesz belőle szegény- legény, ahogyan ma értjük: betyár, fosztoga­tó, a Rózsa Sándorok és Sobri Jóskák előfu­tára. Ezt a szomorú me­tamorfózist érhetjük tetten „Egy bujdosó sze­génylegény éneké”-ben, mely a Thököly levere- tése s a. Rákóczi felke­lése közt eltelt tíz „fog­lalkozás nélküli” esz­tendőből származik. A bujdosó jobb idők for­dulásában reménykedik: Talán az idő megfordul, Az jó szerencse megmozdul. Katona-csillag földerül, Zabot ő akkor nem koldul. De addig is: Hol nem lehet: senkit sem bánt. Két pénzt, garast ha ő elránt, Nem sókat vét ő az eránt. Az vént tanulta, csah úgy szánt. Ezek az énekek gyak­ran igen hosszú életű­ek, időszerű átalakítá­sokon, toldozáson-foldo- záson mennek át, s egé­szen elütő idők. külön­böző „népirodalmi” kor­szakok jellemző darab­jai válhatnak ugyanab­ból a versből. Az alábbi vers eredetileg rézsar- kantyús, sárga csizmás kuruc vitézről szólt: Megöltek egy huszárt Hatvan forintjáért, Bevetették a Dunába Piros pej lováért... Száz-egy néhány esz­tendő múlva már így éne­kelték: „Megöltek egy legényt...” — vagyis betyámóta lett belőle, bizonyára a romantika betyárkultusza idején, amely egyébként igen szívósnak mutatkozott, s egészen a XIX. szá­zad második feléig tar­tott, ameddig maga a betyárvilág. VÁRKONYI NÁNDOR 0

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents