Tolna Megyei Népújság, 1968. január (18. évfolyam, 1-25. szám)
1968-01-07 / 5. szám
Szakonyi Károlys Lévai és a% ezredes — Na, kérem, Bakács, a memoritert! Tíz óra múlt öt perccel. Ennyit szokott késni. Ennyi időt adott a diákoknak, hogy elcsendesedjenek a padokban a tízperc után. Már tudták. Jól tudták, hogy öt perc zsivaly még lehet, de aztán néma csend. Akkor jön ő. Beteszi maga mögött a terem ajtaját, felmegy a katedrára, kinyitja az osztálykönyvet. Ha nyugton ülnek, csendben, nincs semmi baj. De ha nem tartják be a szabályt, akkor jaj nekik. Akkor nincs kegyelem. Mindig betartották. Tíz óra öt. Felelés ábécé szerint. Ismerik a módszert, készülnek. Tehát, Bakács! Vele mondja, magában: „Aurea prima sata est aetas, quae vindice nullo, Sponte sua, sine lege fidem rectumque colebat...” Eres, száraz bőrű keze a könyvön. Ovidius. Ez a mai anyag. Tíztől tizenegyig. A szoba csendes; dohog a tűz. Lévai az ablaknál ül, a karosszékben, lábán kockás takaró, az ablakrésnél beáramló hideg ellen. A kert fehér a hótól, de ma tompa, szürke a fény, a fekete faágak mögül, látszik, sűrű felhő nő a városka fölé, hó, vihar lesz. Lévai öreg keze az Ovidiuson, a kockás takarón, a térdén. Délelőtt tíz óra. Csend. Ilyenkor azelőtt már a harmadik órát tartotta. — Vindice nullo. Czeke' Kérem, mondja csak, fiam, milyen eset ez a vindice nullo? Igen, igen. Ablativus absolutus. Helyes. „Megtorlás nélkül.” Jól fordítja fiam. Egyedül van a szobában, a lakásban. Az ablak a kertre néz. Lévai vett tíz deka marhafaggyút a hentesnél, kifüggesztette az orgonabokorra, ide a közeibe, hogy jól láthassa, ‘miként szallnák rá a fcinkék. Sok madár van a kertben. Vörösbegy, fakopács, fe- kéterigó, rozsdafark —s de csak a cinkék szállnak a faggyúra. Vajon miért? Marton tudná, a'kollégája, a természetrajz tanár. Dehát hol van Marton? Nem lehet már bemenni hozzá a szertárba Kiöregedtek ők már a szertárból, az iskolából. A cinkék óvatosan kerülgetik a madzagon függő eledelt, kis köröket írnak le, gallyról gallyra szállnak, jobbra, balra pillognak, míg végre rá mernek röppenni a faggyúra. Egy, vagy két madár. A többi idegesen várja, mikor került rá a sor. Érdekes, nem merik zavarni egymást Vakmerő tornamutatványokat végeznek: fejjel lefelé, függeszkedve csíp- desik a hintázó faggyúdarabot. Lévainak tetszenek a cinkék — sárga mellényük, kis fekete sapkájuk, zöld kabátjuk. — Hollender! Onnan, kérem, hogy: Nec renovatus... „Nec renovatus ager gravidis canebat aristis., Bizony, bólogat Lévai. Bizony, kedves Hollender fiam, fel se szántották. Jól mondja, fiam. A föld felszántatlanul is gazdagon termett. Az volt az aranykor. De aztán... Lévai megrezzen. Valaki zörgeti az ablakot. Egy bot, egy görcsös bot táncol az üvegen. És menten feltűnik egy vigyori, szakállas, vén arc. Pirospozsgás, húsos arc, kék szemek, őszes szőke szakáll. Kucsma, nyúlprémes rövid bunda. Az ezredes! Már tíz óra ötven lenne?! — Sorakozó! Sorakozó! Micsoda hangja van ennek az ezredesnek! Lévai int, hogy nagyon hidegre fordult az idő. De amaz türelmetlenül topog, s bekiált: — Je vous en merde! Mármint a hideg. — Nevet, sűrű párát lehel, bajszán, szakállán kis dér a szája körül. Botjával döfködi a havat. — Jöjjön csak, nincs kibúvó! Azt akarja, hogy kihallgatásra rendeljem?! — Jó, jó — morog Lévai. D az ezredes mar nem figyel rá, va lakit láthat odakinn a kerítésnél annak köszön széles mozdulattal. Csak azután fordul vissza az ablakhoz. — Jöjjön, tanárkám, megvárom a sarkon! — S már megy Sjráron meg arról Seszä, Kegy Bem szabad vizet inni. Az ezredes megáll. Botjával előre mutat. — Látja azt a fa tornáccá házat az emelkedőn? Az a cél. Egyeztessük az óráinkat. Tizenegy óra harminc. Helyes? Tizenegy óra negyvenkor elfoglaljuk az objektum előtt a térséget. Egyenletes tempó. Orron át vegye a lélegzetet, tanárkám, s jól kifújni a levegőt, hadd tisztuljon a tüdő. Rajta! Előre! Csak a széles hát, a nyúlprémes rövid bunda, a nagy bakancsok, a bot. Lévai követi az ezredest, nem mer ellenkezni. Csikorog a hó, arcát csípi a hideg. Most végre csend van. Az óráin is mindig csend volt. Nem beszélt hangosan, azt akarta, hogy figyeljenek. Előredőltek a paciban, hogy jobban hallják. „Aurea prima sata est aetas...” A diákok figyelő tekintete. A krétaszag, a tinta szaga. — Pontosan! — kiált fel az ezredes. — Látja, pontosan 15 perc! Kiszámítottam. Jól van, tanárkám, szép teljesítmény. Ezért pihenő jár. Lévai felnéz az ezredesre. Sűrű párát lehelnek mindketten. A fatornácos ház kertjében fenyők. Hó. Mennek lefelé. Az ezredes arról beszél, hogyan bánt a katonáival. — Nem engedtem őket elpu- hulni. Egy kis fáradtság? Nyöszörgés? Je vous en merde! — ahogy a francia mondja. Csak a maga érzékenységére vagyok tekintettel. Nekik megmondtam magyarán. Na, igen. Aki elhagyja magát, annak vége. Száz évig akarok élni!... Odalenn, a tanár kertjénél megállnak. Az ezredes hirtelen elhallgat. Botját leereszti, vár. Lévai megkerüli. A járda szélére áll, most ő van magasabban. — Akkor hát délután négykor — mondja megváltozott csendes hangon az ezredes. — Pontos leszek. Lévai arca szigorú. Kihúzza magát, köhint. — A memoritert is kérdezem majd. Készüljön fel rá, fiam! MÍSZLAI GYÖRGY: Kisváros Itt mindenki ismeri egymást, Itt nincs titok, mely rejtve rejt el s turkálnak egymás szennyesében, szerelmet, éjek csöndes álmát. Szórnak szitkot, mondanak áldást, Itt nem tudsz elbújni sziveddel, ahogy a perc diktálja éppen. látják, ha könny áztatja párnádItt minden ajtó nyitva, tárva: tudják mit ettél vacsorára, s hol jár veled a gondolat. Itt elmondanak mindent néked, és jótanácsuk van temérdek, de meghagyják a gondodat... REBESI KAROLY: Versek A KÖMlYES Kőmíveskanalat ide! Téglát! Falat emelek. Fénylő vakolat borítja majd. Csodás látvány nyílik az ablakból. Márvány lépcső, ezer, redő, kanyarulat.»« Téglát ide! Kőmíveskanalat! -a Befalazom halálomat» BÁNAT Két fűszál közt egy fekete bogár fejét ölébe hajtva sirdogáL GROTESZK A szakadék torkán a zuhanó mint hatalmas falat fönnakad. Lám megint túl mohó volt a halál nem használt kést, villát, kanalat. MAKAY IDA: Mindörökre Hordoztalak, mióta élek s kezdettől tudom: nem enyém --'•V «se csontod. Romölemben ■ninttensc„u;,k rejtlek én. Hozzádtapadva, hús a csonthoz veled mozdulok, s mozdulatlan vagyok, ha nyugszol. Holthoz a gyász tapad így, eloldozhatatlan. Veled indulok minden útra, s ha le kell rogynom már a földre, tartlak, Mtet a Fiát az Asszony, Leroskadva is mindörökre. GROTESZK PILLANATOK is, át a kerten, elzavarja a cinkéket csörtetésével. Lévai leteszi Ovidiust az ablak- párkányra. Kis papírszeleteket helyez oda, ahol a költő a vaskorról ír. — Nem hogy békén. Erőszakos — mondja Ovidiusnak. De nem meri megvárakoztatni az ezredest. Nem meri mondani, hogy nem megy. Mert akkor ideáll az ablaka alá, vagy bejön. Az még rosszabb. Bejön és elkezdi a történeteit. Persze, az utcán is szakadatlanul beszél. De az más. Nem kell odafigyelni. Sál, fülvédő, érmelegítő, bundacipő. Lévai alig tud mozogni a sok gönctől. Bezárja az ajtót: a hó megfagyott, csúszik, belekapaszkodik a vadszőlő indáiba, csak úgy mer nekivágni, óvatosan. — Ő, az ördög vigye el magát! Csak szolgált volna a kezem alatt! Nem lenne ilyen fázós! — így fogadja az ezredes. Botjával hadonászik, harsog, mint egy bömbölő rádió. Lévai nem szereti a hangoskodást. 1 — Na jöjjön, tanárkám, kell egy kis mozgás. Meggebed ott a könyvek között. Ej, én nem szeretem a tétlenséget. Száz évig akarok élni. Már ma 's, hétkor, a kerítésemet reperáltam. Egy kupica pálinka, és ki a jó levegőre! Mennek felfelé a Fácánkert utcán. Lévai megáll, fújtat. Az ezredes minduntalan elhagyja. Magyaráz: — Tudja mennyit aludtam én a szabadban? Még két évvel ezelőtt is! Sátorban. Téli tábor. Olyan is volt ám! Látta . volna a katonáimat. Aki fázott, azt kizavartam a hóba. Dörzsölje ! le magát hóval derékig, kiskato- ' na! Úgy ám! Nem volt ott nátha! Nem bizony! ’ Lóvai ie-lemarad. Nem hallgatja az ezredest. Ismeri a szöveget Henry Büttner legújabb karikatúrái Henry Büttner kiváló karikaturista; a Német Demokratikus Köztársaság efíVik legnépszerűbb rajzolója. Művei annyira jellegzetesen egyéniek, hogy „szignó” nélkül is felismerhetők. Úgyszólván sohasem ír hozzájuk szöveget: a groteszk pillanatok rajzi megragadására fordít gondot és úgy érzi, ehhez semmi- /éle képaláírás nem szükséges. Valóban, szöveg nélkül is „beszélnekV Büttner karikatúrái: a régen berekesztett értekezleten egyedül üldögélőről, a tüzet kétféleképpen kínáló „hódolókról”, vagy a főnök és a beosztott pertuivásáról, amikor a beosztott félkezes fekvőtámasszal „átúszik” az íróasztalon, hogy kiürítse a poharat... íme egy csokorra való Henry Büttner legújabb karikatúrádból.
