Tolna Megyei Népújság, 1968. január (18. évfolyam, 1-25. szám)
1968-01-07 / 5. szám
1 Boross Elemér: *Meüe*U& nagy. étíék Dárius kincse? Hol van az már? Mese, Nekünk sokkal nagyobb értékeink vannak. Már akinek. Erről szól ez a történet. És nem is mese. Igaz. * Amikor már nagy a hajam, rászánom magam, megyek a fodrászhoz. Most azt hiszik hencegek. Kopasznak ismernek, az is vagyok. Elölről, ha leveszem a kalapom. De a kopasz fejű emberek örök tragédiája rajtam is beteljesedett: oldalt, a fül mellett és hátul, a tarkó fölött szaporán nő a hajzat. — Borzasztó, mekkora a hajad! — szól rám a feleségem. Ilyenkor megdobban a szívem, örülök, hogy engem ilyesmivel lehet korholni. — És különben is, meg vagyunk híva ünnepi vacsorára. így akarsz elmenni? — Ez a figyelem még jobban föllelkesít, elhatározom, megyek a borbélyhoz. De nomád természetem ilyenkor is kiüt rajtam, mindig más és más borbélyhoz megyek, amelyik éppen az utamba esik. Csak egy dolog zavar mindig. Pláne, amióta patika-látványosságokat kreáltak ezekből az üzemekből. A-műtőszék mellett nincs egy falat hely, ahová az ember leteheti "a holmiját. Én például a szemem kincsét, az aktatáskámat. Táskás ember vagyak, egyetlen lépést nem teszek nélküle. De hová tegyem, hogy szem előtt legyen. Mert egyszer már, éppen egy ünnepi ajándék, elröppent mellőlem. Bár igaz, nem is borbélynál. És csak egy üres füzeit volt benne. De mindegy. A táskára vigyázni kell. Ma is így indulok el hazulról, tömött .táskával. — El ne felejts borbélyhoz menni! -— kiált utánam a feleségem. Kiválasztok egy soktükrös, klinika-tiszta, nagyüzemet. Már szabad is egy műtőszék, kiabálnak is: tessék! Leteszem a kabátom és keresem a védett helyet, az aktatáskámnak. Megtalálom. A fogasok felett széles kalaptartó. Ide fölteszem, jól beigazítva, úgy, hogy a tükörből lássam. Beterítenek. A kendők tiszták, friss szagúak, a fehér köpenyes borbélydoktor kedves fiú. nem beszél, végzi a dolgát és remekel. Ezt vagyis a munkáját csak úgy félszemmel állapítom meg, mert valójában nem néztem se a kezét, se őt, se magamat a tükörben, hanem a táskámat. És ez az elővigyázat nagyon okos dolog volt. Észrevettem ugyanis, hogy egy vendég, mielőtt kö- szöftt is volna, mikor belépett, alaposan körülnézett. Táska volt nála is, aktatáska. Annak keresett helyet ő is. Sokáig fürkészett, végül is megállapodott a polcnál, ahol az én aktatáskám feküdt. Odatette az övét, pontosan az enyém mellé. Sók üres polc volt, mégis odatette az enyém mellé. Ahá. gondoltam,, ismerem én ezt a trükköt. így cserélték el az olasz selyemballonomat is egy ócska gumikabátra az egyik res• ti ben. Na jó, majd résen leszünk. — Kölnit, vagy alkoholt teszünk? — kérdi többess zámban a szakállprofesszor. — Csak tiszta szeszt tegyünk! — felelem. Rámfújja a szeszt, becsukom a szemem és hopp — ezalatt elveszítem kapcsolatom az aktatáskámmal. Fizetek, fölveszem a kabátom, leemelem a táskát és indulok kifelé. Üvöltés, lárma, nagy csattanás: — Álljon meg! Az az én táskám! Nagy testű, zsírosán kopasz fejű — most borotválták le frissen — ember ugrik hozzám és kikapja kezemből a táskát. Odanézek, egy kopott barna aktatáska ez. Az enyém fekete. Dermed- ten állok. Dadogni akarok valamit, de megfagy a számon minden hang. Pokoli szórakozottság volt, semmi kétség. Rövidzárlat az agyamban. És mindenekelőtt tökhülyeség: az én jó, ha nem is új, de finom, fekete, ritka példány csikóbőr táskámat otthagytam és ezt a barna vacakot vettem magamhoz. Na igen, mert éppen az enyém mellett volt. A nagy testű jóember szeme lángol. Most veszem észre, milyen valószínűtlenül nagy füle van. De ez most nem számít. Kiabál. toporzékol: — Ismerjük ezt a figurát. Tré dolog ez. öregem! Állok a kör közepén, mint a tejbe esett légy. Dehogyis tejbe. Ecetbe. Nézek körül, talán találok a vendégek között egy ismerőst, aki segít, igazol. Sehol senki. A fodrászok is gyanúsan néznek rám. A vendégek gyanúsí- tóan. Egyik mondja is: — Az én orkánomat is így cserélték el. '"***■"* • A jóember most már föl bátorodva támad: — Jó lett volna, mi? —'éty miagához szorítja a kopott, barna táskavakarcsot. Én meg csak állok ott a nagy fekete díszpéldányommal, bambán, magam is mint egy díszpéldány egy bűnügyi kiállításon. De nem vagyok elveszett ember. Voltam én ennél nehezebb helyzetben is. Most is magamhoz térek és már kezemben is á kard, amivel le fogok sújtani. És már sújtok is. A levegő csak úgy süvít, amikor elkiáltom magam: — Mondja csak jóember. Mi volt az ön táskájában? Föl nevet. De hogy. Mert ő se hagyja magát. — Hogy mi volt a táskámban? Hogy mi van, ezt akarja kérdezni, ugye? Hát idenézzen. Megmutatom én. Meg éh. Megmutatja. Férfikalapba való izlapokat nyálából ki a táskából. Műbőrlapok ezek. Valaki megkérdi: — Mit nyom ez kemény forintban? — Négyszázat! — kiáltja a jóember és rámnéz. — Jó üzlet lett volna, igaz? Ezt a mondatot vártam. Kipakolom most én is a táskámat. PALOS ROZITA: Elég lesz tán Gyerekkorom álmodom újra. Tündököl a tengeralatti múlt, mint végtelen vasárnap. '-* Ágyúszó húzta el angéluszát. Később vad körhintán forgott az idő. Ijedten kapott a kéz a lánc után s az rácsavarodott. Mint világra az éj, mikor — a Történelem belei kifordultak s csak a lélegzet leplezte már a halál jelenlétét. A könnyek sodrából kimosott aranyam elég lesz tán — egy obulushoz. GALAMBOSI LÁSZLÓ: Láng a dér alatt — Most tessék ezt megnézni! — mondom. Hát nézik. És előkerül a levéltárcám, még anyám ajándéka: valódi gyíkbőr. Benne okmányok, értékek. Előkerül több bőmotesz, naptár, két szótár-ritkaság. Toll és ceruzatartó. Egy Parker töltőtoll, 2 Esterbrook golyóstoll, színes ceruzák. Aztán a nagy tromf: egy csomó kézirat. Fölemelem az egyik paksamétát: — Jóember, tudja maga, mit ér ez? — Néz. ö is, a többiek is. — Százezer forint, — mondom — de lehet, hogy annál is több. Győzedelmesen visszadobálok mindent a táskába és otthagyom a bámuló népet. Azaz otthagynám. De az ajtónál utolér a barátom, megfogja a frakkomat. Meglóbálja a barna táskáját és kiránt belőle egy kis csomagot. — Ha maga mindent kirámolt, akkor én is megmutatok mindent. Mert ez se kutya! Kibontja a kis csomagot. Ny- lontasak, aztán szalvétában két hatalmas karéj kenyér, jó vastagon megkenve valamivel. — Tudja mi ez? Libamájpástétom. De az ám. Libamáj. De úgy. ahogy az egész világon csak egy ember tudja beleadni a belevalót Edit, a feleségem. Ezt akarta maga elcserélni? Ezt? Szó nélkül megfordultam és kisiettem az üzletből. Visszavágni? Ugyan kérem? Hát tudhat versenyezni a világ legjobb Parkerével megírt legjobb regény a libamájpástétommal, amit az Edit készít? Szegényen, mint az őszi éj, fekszem Tetőd alatt. Krizantémok orsóikon fonnak nyútt sugarat. Árnyéktalan szakállszegek csillagot rejtenek. Szegény vagyok, az őszi éj megtörte testemet. Kunyhót borít nagy ág-suba, láng ég a dér alatt, a töprengés hálóira mintázzák szárnyamat Sújtó kaszám anyám töri. nyil várja léptemet. Szegény vagyok, az őszi éj megtörte testemet. Az elhagyott kutat keres, báránybunda lepi a káva-fényt, sás-cirmosak a puszta vizei. A Fagy-Isten út-ostorán megkínzott levelek. Szegény vagyok, az őszi éj megtörte testemet Sovány kutyák vonitanak, alszik a Fény-király, saru csoszog, a Csönd-leső jeges kövön pipái. Tüzet csihol, ki éhezik, halnak vág lékeket. Szegény vagyok, az őszi éj megtörte testemet Vándor-süveg virít a hó szájában, gőzölög, leszaggatják palástjukat csont-tipró csődőrök. Patanyomok fehérlenek, befagyott serlegek, őrzik arcom, a téli éj sodorja testemet. FODOR ANDRÁS: A hóhullásban A hóhullásban szépek a lányok: fejüket meghajtva futnak az útra, verdeső pillájuk szirmok közt billeg harmatos csillagok ülnek hajukba. IJgy érzik, mintha az ég sűrűjéből libegne köréjük zizegő dallam, — márványos arcukon átüt a mámor: vérük, a vígtüzű rózsa kicsattan. A hóhullásban szép az öregember, amikor egyedül ballag a dombra: süvege, válla a zuhogó szálak rácsait szelíden tépkedi, bontja, — emelt arcából tág szeme kitartón figyel a peiyheket ringató égre, nyakába csüngő ősz haja. ezüstös bajusza fehéret ír a fehérre. Apró fiúcskm áll az utca sarkán. Vállán bar- nil óvodástáska, ebből is látszik, hogy óvodába siet. Áll a járda szélén, lf és körülbelül minden tíz másodpercben, kísérletet tesz arra, hogy átmenjen az út másik oldalára. De kocsik, autóbuszok, lovas szekerek, kerékpárok jönnek sűrűn, egymást követve, és a fiúcska csak áll, áll, sehogy se tudja rászánni magát az áthaladásra. Körülbelül tíz-tizenöt lépésre mögötte áll az édesapja. Áll és várja, hogy a gyerek rászánja magát. Mozdulatlanul figyel, hogy idejében közbeléphessen, ha a fiú mégis alkalmatlan időben lendülne át a másik oldalra. De nem megy oda a fiához, nem fogja meg a kezét, pedig, ha így tenne, már réges-régen elindulhatott volna munkába, régen az óvoda közelében járna a fia is. Mégsem megy oda, csak áll és néz. Először bosszankodom is. Felelőtlenségről, meggondolatlanságról morfondírozok magamban. Micsoda apa az ilyen — ébred fel bennem a szülői öntudat —, aki így engedi a gyerekét kószálni, egyedül a forgalmas utcán? S csak erősíti aggályaimat a hátra-hátraforduló fiúcska, aki reménykedő tekintetet vet édesapjára, ö azonban csak mosolyog és nem mozdul. Bosszankodásom egészen odáig nő, hogy már-már rászánom magam, odamegyek és megfogom én az apróság kezét és átvezetem a másik oldalra. Mert lám, hasztalan jó szívű egyik-másik motoros, vagy gépkocsivezető, hasztalan integetnek a < gyereknek, hogy menjen, ő nem mordul, most már nem is igen meri rászánni magát a nagy feladatra. Segítenem kell. -i De aztán lecsillapodom. Mi közöm nekem más gyerekéhez? Ha az apa így tartja jónak, csinálja így. S mintha csak erre várt volna a gyerek, egyszerre nagy lépéssel előrelendül, s meg sem áll az utca másik sarkáig. Bátran, szemrebbenés nélkül halad át, hősiesen és felnőttesen. Erre az édesapja is megindul és aktatáskáAz az út tehát, aminek tanúja voltam ma reggel, nemcsak az úttest másik oldalára vezetett, hanem a felnőttek felé is. Egy lépéssel, az az apró ember megint közelebb jutott élete legnagyobb álmó,hoz, ahhoz, hogy felnőtt lehessen. És ha délután hazamegy az óvodából, az első szava az lesz az édesanyjához, hogy „Édesanya, egyedül mentem át az úton". Van ennél nagyobb büszkeség2 tehet ennél Bényei József: ÜT ját lóbálva halad a villamosmegálló felé. Én még mindig nem indulok. Már nem a gyerek útja érdekel, hanem hirtelen eszembe jut, hogy tulajdonképpen egy nagyon jelentős esetnek voltam tanúja. Az apa önállóságra nevelte a gyerekét. Az is lehet, hogy ez a négy-öt év közötti kisfiú ma reggel először ment át egyedül az úttesten és most néhány napig nagyon büszke lesz arra, hogy 6 milyen bátor és milyen ügyes és, hogy milyen nagyfiú már. így szokták a gyerekek. Alaposabban és körültekintőbben vizsgálják saját fejlődésük jegyeit, mint a legaggódóbb szülő. A gyerek nagyon szeretne felnőtté válni, nagyon szeretne úgy élni, öltözni, beszélni szóra- kozni, mint a felnőttek. Szemében a mi világunk a tökéletesség világa és ő ezt a tökéletességet szeretné saját magának megteremteni. csodálatosabb és szebb élménye valakinek? Egyedül, önállóan megtenni egy utat, amelyen veszélyek ezrei leselkednek az apróságra, átevickélni valahol, ahol nagy és ismeretlen gépek rohangásznak? 'Nagyszerű győzelem volt ez, kicsi barátom, életed egyik legnagyszerűbb győzelme. A félelmet legyőzni még mi se nagyon tudjuk, mindig, mi felnőttek, akik pedig félelemből, győzelemből elraktároztunk sok-sok emléket. Hányszor győzedelmeskedik rajtunk a kényelmesség, a megfuta- modásnak hányszor válunk áldozatává. Te nekimentéi az útnak és sikerült. Büszke lehetsz rá. S egyszerre tisztelni kezdtem azt az édesapát is, aki most nagy nyugalommal halad mindennapos útjára. Tisztelni és irigyelni. Akárhogy is, így érdemes neve’ni a gyerekeket, ö-'n’lósécra, életrevalóságra. Megtanítani őket arra, hogy saját maguk döntsenek, határozzanak, saját maguk hajtsanak végre valami nagy-nagy feladatot, : ilyet, mint ez a kisfiú is. Nagyszerű, de nagyon nehéz érzés lehet felismerni azt a pillanatot, amikor először engedjük el a gyerekeink kezét. amikor először bocsátjuk őket útjukra úgy, hogy magukra vannak bízva. Felszabadító, mámoros érzés ez a gyerek számára, hiszen minden bátortalanság ellenére, minden félelmen győzedelmeskedve övé lett a siker büszke diadala. És felszabadító, boldog érzés ez a szülőnek, mert aggódó pillantása mögött ott bujkál a győzelem öröme is: „Felneveltem útra bocsátottam”. Mindegy az, hogy ez az út húsz lépés, vagy egész élet, mindegyik utat ugyanazzal az elszántsággal, ugyanazzal a győzni akaró hittel kell megtenni. És ha a húszméteres utak győzelmének melegét őrzi lelkében az apróság, mennyivel könnyebben- vág neki a hosszabb utaknak és mennyivel felemelőbb lesz ott a győzelem érzése! Az apróság most az óvodában játszik, az édesapa dolgozik valahol. Mindketten gazdagabbak valamivel. Nem tudják, hogy megfigyeltem ezt a hátborzongatóan szép küzdelmet és beteliesülést, az utca szegletén, ők biztosan nem láttak engem, az apa a fiát nézte, a fiú a lépéseit próbálgatta. S őket idéző gondolataimból kifestik a szép bizonyosság: az ő egymást kereső, emirnásra piává- zó hitükből fakadóan sok-sok győzelmes útra indul még az a kisfiú, kísérve n-n-n féltőn büszke tekintetétől.
