Tolna Megyei Népújság, 1967. december (17. évfolyam, 284-308. szám)

1967-12-01 / 284. szám

f / 4 ' WTWS WEGYET NEPŰJSA© He’S. Seeemíier E SZLOVÉNIAI ó&ínJ-oLiok ' ■ vwwwwvyyw Utitarisznyám dugig telt. Ami­kor sorra szedtem ki belőle az élményeket, folyton arra gon­doltam: melyik emlék, melyik élmény mutatja az igazi Szlo­véniát, Jugoszláviának ezt a másfél milliós köztársaságát. Még a táj is sok színű, hát az emberek. Hol szelid alföldön futott a gépkocsink, hol magas, hósiplcás hegyekre kapaszkodott, hol meg a tenger mentén szaladt kopasz, hegyek között. És külön-külön egyik táj sem Szlovénia, mindez együtt alkotja ezt a gyönyörű köztársaságot, melynek népe ro­kon a magyarral — szenvedés­ben. Mindenütt keveredik a múlt a jelennel. Ezen gondolkodtam egész úton. A bledi tónál, amelynek kö­zepén kis templom pirosodik, és a kis szigeten mindössze egy ember lakik. Ö az őr, ő vigyáz a szerelmeseiére, akik csónak­kal idejönnek. A tó mögött hegyek magasod­nak, hósipkájuk ezüstösen csil­log, fölöttük komor felhők ka­varognak. A Vogelre kötélpálya viszi fel az embert. Alattunk mély szakadékok, egyre csene- vészebbek a fák, fent hó és napsütés. Itt van a síelők para­dicsoma. Valamikor partizánok járták a hegyi ösvényeket, most egyszemélyes kötélpályán szál­lítják a turistákat,, akikből ren­geteg van ebben az országban. A túlsó hegyek már Ausztriá­ban vannak, ahova meginyitál egy sörre a TT. c. lap egyik munkatársa. Azt mondja, hogy odaát jobb és olcsóbb a sör. Mennék is, de az útlevelem csak ide szól, az övé meg az egész világra. Később a gépkocsivezető is meghívott egy kiruccanásra Triesztbe. Elővette az útlevelét és büszkén mutatta a bélyegzé­seket. Volt köztük magyar is. Oda-vissza lebélyegezték. A ju- goszlávok se oda, se vissza. A gépkocsivezető szerint prakti­kusságból, mert ha mindig bé­lyegeznék, akkor hamar betelne. Pedig az útlevél két évre szól, mindenki megkaphatja. N'tyuk már eltörölték a szolgálati út­levelet. Mindenki megkapja az évi harminckét dollárját és mehet, ahová akar. Mennek is. Sokan csak úgy átruccannak, hetente többször is Ausztriába, meg Olaszországba bevásárolni. Van, ami ott olcsóbb, ezért ezeket az árukat onnan hozzák. Őket már ismerősként köszöntik a hatá­ron. Az igazsághoz hozzátarto­zik az is, hogy sokan évekre is elmennek, mert Szlovéniában több az ember, mint a munka- lehetőség. Pedig Szlovénia Ju­goszlávia egyik leggazdagabb köztársasága. Iparosodott köz­társaság, mégis ottlétemkor új­ságban olvastam, hogy csupán Szlovéniában több mint tizen­kétezer munkanélküli van. Még vitatkoztak is rajta. Voltak, akik azt mondták: szükség van tar­talékhadseregre, mások tagadták ezt a nézetet. Beszéltem olyan emberrel, akinek a felesége pél­dául Ausztriában dolgozik, évente négyszer jön haza. Ez az ember azt mondta: így jobban megtalálják a számításukat. Nem tudom, hogy pontosan így mondta-e Tito elnök, vagy sem. Nekem így mondták. Azt mondta Tito: mindenki megpró­bálhatja másutt is a világon. Ha másutt jobban meg tud él­ni, menjen. Mindenkor jugoszláv állampolgárnak tekintik, és mindenkor szeretettel visszavár­ják. Azóta az emberek jönnek- mennek. Nincs disszidálási prob­lémájuk. Van, aki hamar meg- únja a Nyugatot, van, aki to­vább marad. Szombatonként megindul az áradat: oda-vissza. Kivittek az olasz—jugoszláv határra: nézzem meg, hogy megy náluk. Ömlött át a gépkocsi olasz részről Jugoszláviába és Jugoszláviából Olaszországba. A határőr egy forgó széken ült a két gépkocsisor között és szorgalma­san stemplizett. Ugyanilyen hely­zetet foglalt el a vámőr is, aki minden negyedik-ötödik kocsiba benézett és udvariasan megkér­dezte: visznek-e valamit. A kocsi­sorok nem álltak meg, csak lassan, mint nálunk útépítéskor, mozog­tak előre. Az utak az olasz határ közelé­ben megteltek TS, FI és hasonló olasz rendszámú autókkal. Az ola­szok sem csupán a tájakért, a lát­nivalókért jöttek. Jöttek prakti­kusságból is. Koperben, ebben a gyönyörű, régi városban, ahol egy­más után épülnek az új városré­szek, láttam egy esküvőt. Olaszok esküdtek egymásnak itt, jugoszláv földön örök hűséget. Itt olcsóbb az esküvő. A határok környékén szinte a világ minden pénznemét meg­kaphatja az ember. Nem egy olyannal találkoztam, akinek a tárcájában egymástól elrekesztve volt a líra, a schilling és a dinár, sőt olyant is láttam, hogy jugoszláv állampolgár, amikor elfogyott a dinárja, jugoszláv vendéglőben schillinggel fizetett A pincér a hiányzó dinárt gyorsan átszámol­ta schillingre, a schillinget szó nélkül zsebre tette és ment. Szóvá is tettem a dolgot. A válasz az volt: ha az állam ezeket a dol­gokat ellenőrizni akarná, olyan apparátust kellene erre szervez­nie, hogy nagyon ráfizetne a boltra. S még akkor sem biztos, hogy megszűnne az ilyen valuta­szerzés. Most mindenki ad-vesz, az állam sem fizet rá — az ő véleményük szerint — mert ez a pénz végtére is visszavándorol az országba. Visszahozzák a turisták. Mert turista az bőven van. Ta­lálkoztam velük mindenütt. A Mura völgyében is, ahol korsze­rű betonutakon autók robogtak, az alpesi tájon, fent a hegyekben házak guggoltak, a földeket te­henekkel művelték. Az úton te­hénfogat kocogott, az egyik állat szemét bekötötték, hogy ne lássa a sok járművet. Az utakon robogott a húsza­dik század, a hegyoldalban ezer, vagy még több évvel ezelőtti a kép. Már az egyiptomiak is tehénfo­gatokat használtak, csak az eké­jük teljesen fából készült, az it­teniek meg vasból. Csak ennyi, vagy talán valamivel több a kü­lönbség. A paraszt egyik lábával a huszadik században áll, a má­sik átnyúlik sok évszázad előtti korba. Tizenöt-húsz évvel ezelőtt még nálunk is lehetett látni kö­tényből, kézzel vető embert. De ez a nagy, óriási terpeszállás megszűnt, mert még belegondol­ni is rossz: a paraszt hazabal­lag a tehénkéjével, utána beül a Fityóba és megy. Vagy odaül a televízió elé, a szobájába va­rázsolja az egész világot, a fe­lesége géppel mos, miközben az istállóban csendesen kérődzőnek az igavonó tehenek. Elmondtam ezeket a gondolatokat. Parasz­toknak is. Bólogattak. Igazam van, mondták, de náluk más a helyzet, tudják ők is, hogy a nagyüzem elkerülhetetlen, de még várnak. Az állam is segíti a maga módján a közöst. A szö­vetkezetek többsége nemcsak gépet ad a tagjainak, nemcsak megszervezi az áru eladását, de bizonyos mennyiségű földdel is rendelkezik. Van, amelyik több száz hektárral is. És ezt a szö­vetkezet műveli. Ez a föld vagy úgy maradt rájuk az elkergetett nagybirtokosoktól, vagy úgy vá­sárolták. Mert itt a szövetkezet vásárolja a földet. Ha valaki megunja a gazdálkodást, ha el akarja adni a földjét, először a törvény értelmében a szövetke­zetnek kell felkínálnia. Ha a szövetkezet nem vásárolja meg, csak azután adhatja el maszek­nak. SZALAI JÁNOS (Folytatjuk) ÁVTV„IAAE rád to­P* RÖK , AZT MOND; !, JA A SEREGEK' ’]URA, és FÜSTTÉ ■, ÉGETEAA SZEKE- I REIT.OROSZlÁhH I kölykeidet kard j, EMÉSZTI MEG,.." KÉPREGÉNYVÁITOZAT: SARLÓS ENDRE * ES MOST ? -AAI MARACb ? ’ KÍSÉRTSD MEG, A bOngá ISIAT MIT TEHET? «3, SZÖRNVO HELYZET ?jsf| Ö, SZlV, FEKETE/ 'gSm. AMIMT A HALÁL ! * JwmÉ CJÉPE1T A J~2i w/woAV/iwv< AIR ALARM Nem nagyon sietett. Három hét is eltelt, mi­re összepakolt. Elvégre idő kell a jó munká­hoz: amikor egy szép napon hazatértem, összes ingóságomnak csak a földrajzi helyét találtam. Karola eladta az ágyat, a szekrényt, a bicikli­met, a maradék ruhámat, az edényeket és el­adta a vagyont érő fácános képet is. Alapjában véve igaza volt, hiszen tőlem egy fillért sem kapott útiköltségre. * MÁS BEFEJEZÉSE Lomha mozgásom ellenére mindenki tudja rólam, hogy a leggyorsabb emberek közé tarto­zom: rendkívül gyorsan fáradok. Nem tehetek róla. Születési hiba, ami miatt egyre aggoda- lomkeltőbben jelentkeznek rajtam a kifulladás tünetei. Karola viharos szerelme a tönk szélé­re ttatta kedélyállapotomat, ezért a legjobb lesz, ha minden különösebb megfontolás nél­kül lefekszem kifosztott otthonom csupasz pad­— 106 — lózatára és kivárom, míg újra nyugodtan szed­hetem a lélegzetet. Mindez persze nem jelentheti azt, hogy meg­futamodnék az igazmondás mezejéről. Ha má­sok meg nem futamodnak meséim elől, én ren­dületlenül folytatni fogom sokoldalú egyénisé­gem ugyancsak sokoldalú históriáját. Senkiben nem akarom végsőkig csigázni a várakozást, de annyit előrebocsáthatok, hogy a java csak ezután következik. Az eddigiekből például ar­ra lehetne következtetni, hogy Karola mind­örökre elúszott a Styx vízén a sötét alvilágba, hogy soha többé ne háborgassa lelki életem lí- raiságát. Holott sajnos épp az ellenkezője tör­tént. Mteggyötört még egyszer, utoljára, hossza- dalmasan, végig üldözve Európa országútjain, hogy ismét hazatérve a gyalázat cégérévé tegye patinás nevem. De kockázatos lenne akárcsak egy percnél is tovább maradni ennél a témánál. Szívemre nyomás nehezedik, önuralmam csődöt mond, muszáj levenni Karolát egy időre a napirend­ről. Ám ha frissen ébredek rögtön megkezden­dő álmomból, ha újra bejárom az Arany Kör­tét, a Zöldkoszorút, a Kiliánt, a Fácánkakást, meg a többi bájos pálinkaklubot, tovább spul- nizom magamból az emlékeket, hogy aztán örökre elfelejtsem őket. Tehát aludjunk egy jót az eddigi izgalmak­ra. Micsoda pech lenne, ha még most is Karo­lával álmodnék. VÉGE — 107 — Holnapi számunkban megkezdjük című regényünk folytatásos közlését i

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents