Tolna Megyei Népújság, 1967. december (17. évfolyam, 284-308. szám)
1967-12-03 / 286. szám
5 Leskó László : HARMADNAPON HEGEDŰS LÁSZLÓ Mint visszajáró halott Almomban időnként jelentkezik egyik hajdani szőke táncosom, kit hiába szerettem évekig. Hogy szeretett-e. máig sem tudom. Ha meg-megúntam bántó közönyét, riadtan, esdőn hívott kék szeme. Maga volt a közel s a messzeség. Gyötört szívvel küzdöttem ellene. Mért csapott be végül ma is talány. Idegen volt, pedig hozzámvaló. Most néha visszatér a csalfa lány. az álom hozza, nem jelen s való. Elfeledtem a tövist, mit hagyott, őt is régen, s kísért, mint egy halott. József Attila Harmadnapon, amikor a leveleikbe dermedt fák nyújtózni kezdtek, s a túlsó parti, kékre halványodott hegyek megpróbáltak felmelegedni a nap első sugaránál — egyszerre világos lett minden és egyszerű, mint a kelő kenyér dagadása szorító abron- csú kosarakban. Három napig nem találta cselekedetei rugóit, a szándék, mely tettei mögött húzódott, zavaros volt, csaknem értelem nélküli. Ténfergett az emberek között, ide-oda lökdösték, sodortatta magát az árral, mint egy tehetetlen fatörzs. Hajnal volt, a folyó lomhán szöszmötölt lábainál. Fázott. A hideg átjárta tagjait, megkötött bennük, merevvé tette. Össze- gömyedvé indult el a folyóparti sárga kavicson. Merszi tata már az elején belerondított az egész estébe. A házirendet emlegette és hozta is, két bütykös ujja közé csippentve, mint valami értékes ereklyét. Az asztalra tette és silabi- zálni kezdte drótszárú pápaszemén át. Közben kicsit hátra dőlt, eltartotta magától a papírt. — ..Tilos a munkásszállásra . italt behozni, továbbá tíz óra után hangoskodni, s evvel mások békéjét háborgatni!” — „Mások békéjét háborgatni!” — mondta Kocka. — Ez aztán jól mag van szerkesztve! Nem maga írta ezt, Merszi tata? A többiek nevettek: Kubik szégyellősen a tenyere mögött, Zsíros teleszájjal, Jakub csak a szemével. Mindannyian emlékeztek még, arra, amikor egy idősebb munkás elkérte az öregtől a szoba- kulcsát. Amikor föl akart menni a szeszélyesen kanyarodó lépcsőkön, a portás fejcsóválva utánaszólt: — A franciák, ha megkapnak valáni.ít, azt r> adják, hogy: Merszi.! Azóta mindenki Merszi tatának hívja. Harmadnapon a fiú görnyed- ten baktatott a piszkosszürke aszfalton. Szeme elé citromsárga plakát ugrott: két foltos hiéna meg egy bikinibe öltözött teli idomú nő. Lepedő nagyságú plakát volt, sarka már levált a hirdetőoszlopról és lebegett a szélben. Az Altafini cirkusz hiénái fázósan kuporogtak a tépett papírlapon. Szeretett volna a sárga színhez tapadni, belecsavarodni a plakátba, hogy felmelegedjen. Zsíros azt mondta: az nem járja, hogy ne ünnepeljék meg Kocka születésnapját. Kubik is hangoskodott, hogy neki itt van kedve ünnepelni, nem valami koszos csehóban. Akkor már volt bennük egy pohárnyi Zsíros raffiafonatos demizsonjából. Jakub csak a következő pohár után mondta: — Ennyit igazán megérdemlőnk ez után a piszok meló után! Fel is köszöntötték Kockát. Kubik csendet intett és felállt: — Az a jó öreg kaporszakállú éltessen még legalább százszor tizenkilenc évet! Tíz után két perccel már hallották mint radírozza végig nyikorgó hangot adva Merszi tata gumisarkú cipője a folyosót. — Szaktársak, ideje nyugovóra térni! — Mi a fene! — böffentett rá Zsíros, aki éppen paprikás szalonnát szeletelt bicskájával — szaktársak lettünk? Eddig azt hittük, csak büdös bugrisok vagyunk a szaktórs uraknak! Röhögtek, de a röhögésbe enyhe rossz íz vegyült, mégnem felejtették el, hogyan fogadták őket a többiek, amikor batyuval a kezükben beállítottak a szállóba a kis dunántúli faluból. — No, ti meg honnan szabadultatok ide? Az öreg szerencsétlenül állt, ■kezét tehetetlenül széttárta, olyan volt, mint egy madárijesztő. — Gyüjjön, igyék egy kortyot „szaktárs”! — hívta Kubik. — No, gyerünk tata, gyerünk! — harsogta Zsíros és vastag karjai közé kapta a madárcsontú portást. Az öreg ivott, nagy kortyokban, aztán köhögött és a feje búbjáig vörös lett az erőlködéstől. Feketecsíkos zsebkendőt vett elő, félpiszkosat, abba köhögött. ■— Nicsak! Kit gyászol, Merszi szaki?! — kérdezte Kocka. Az öreg sokáig nézte őket, nem ugratják-e, aztán csendesen azt mondta: — Egy elvtársat a régiek- közül. Úgy bizony, fiam, egy igaz embert. Franciát. Tegnap tudtam meg, hogy meghalt, Autó ütötte el. Kocka az öreg mögött a többiekre kacsintott. Az egész szálló tudta, hogy a meséltetéssel lehet legjobban felheccelni az öreget. Ha nem hallgatják kellő áhítattal történeteit. — No, mondja csak öreg, mondja! nyomorult autó végez majd vele, amikor annyi tüntetést, meg golyózáport átvészelt szegény Jean! Maga elé nézett, mint aki kutat emlékezetében valami után; — Emlékszem, egyszer egy vasútvonalat robbantottunk fel. Fontos vonal volt, a németek ezen szállították az utánpótlást. Már majdnem készen voltunk a munkával, amikor észrevettem, hogy a töltésen két fritz közeledik. Akkor én... — Akkor magának sárga lett a nadrágja, Merszi tata — mondta Kocka vigyorogva, és újra a másik háromra kacsintott, de azok nem nevettek. Az öreg két ököllel ment neki és közben sírós hangon kiáltozott: — Te, taknyos! Gúnyt űztél belőlem? Egy öreg emberrel azt hiszed már mindent lehet?! Kocka csak egyet ütött. Nyitott tenyérrel az öreg orrnyergére. Még látta, hogy elhanyatlik. Jakub fenyegetően mozdult meg, és Kocka legnagyobb megdöbbenésére Zsíros és Kubik is feléje lépett. Ökölbe szorított kezük, mint egy-egy kalapács, szorosan maguk mellett lógott. Örült félelem fogta el, az ajtó felé ugrott. Ötösével rohant le a lépcsőkön. Három napig nem találta cselekedete rugóit, a szándék, mely tettei mögött húzódott, zavaros volt, csaknem értelem nélküli. Ténfergett az emberek között, ide-oda . lökdösték, sodortatta magát az árral, mint egy tehetetlen fatörzs. Akkor egyszerre világos lett minden, és egyszerű, mint a kelő kenyér dagadása szorító abroncsú kosarakban. Összegörnyedve indult el a csikorgó kavicson a munkásszállás irányában. Immár három évtizede, hogy a szárszói vonat kerekei kioltották József Attilának, a kor legnagyobb magyar költőjének életét. Azok közé tartozott, akiket saját nemzedékük nem ért meg teljesen, akiknek tehetsége, értéke, igazi tartalma csak haláluk után, az utókor előtt bontakozik ki egészen. Csak a jelszabadulás óta eltelt évtizedekben tűnt elénk igazán József Attila erkölcsi és szellemi nagysága, vált költőeszménnyé. S reá, akkor emlékezhetünk méltóképpen, ha felidézzük azokat a világnézeti, magatartásbeli összetevőket, amelyek életművét olyannyira időszerűvé, élővé és társadalmilag hatékony- nyá teszik. Az első ilyen mozzanat, amely- lyel különösen a fiatalságra gyakorol mély hatást — az őszintesége. A feltétlen és folttalan igazságra törése. József Attilánál nyoma sincs alakításnak, még az úgynevezett „költői” alakításnak sem, távol áll tőle mindenfajta szerepjáték, magakellető míves- ség, a mesterség technikájából fakadó formális gesztus. Magát adja minden művében — a szürrealista, expresszionista versekben is oly természetességgel és közvetlen melegséggel. hogy szinte egy csapásra megragad bennünket. Egyszeriben társunknak érezzük a költőt. Sikerének másik titka — költészetének demokratizmusa. József Attilát magáénak érezheti a legkülönbözőbb helyzetű, eredetű, indíttatású, érdeklődésű és célú ember. „Az utca és a föld fia” egyszerre: az ő élettája a pesti külváros, a ferencvárosi zegzugos utcák, a gyárak füstös, pernyés világa, a málló tűzfdlú bérkaszárnyák újságpapírral takaródzó szegényei éppúgy, mint az öcsödi, szabadszállási végtelen határ, az „áramló könnyűségű” rét. József Attila költészete otthon van mindenütt, az ő költészetében otthonra lelhet minden haladó ember. Ugyanilyen vonzerő az 6 lírájában az alkotás kizárólagos gondolati jellege, intellektuális tudatossága, a költői eszmélet dialektikus igazságaira való alapozottsága. Alig ismerünk költőt hét évezred világirodalmában is, akinek életműve ennyire a jelentésre. a filozófia igazságaira, a mérlegelő-elemző ráció tartalmaira épülne, mint az övé, aki ennyire magától értetődően mellőzne verseiben mindent, ami formaitechnikai járulék, ami csupán díszítő elem, a mesterség virtuozitása. Pedig József Attila birtokában van mindannak a nyelvi- stiláris gazdagságnak, formaérzéknek, verselő képességnek, ami a hét évszázados múltú magyar költészetben csak Vörösmartynak, Arany Jánosnak, az újabbak közül Kosztolányi Dezsőnek volt a sajátja. Ugyanakkor: lírájában alig vesszük észre mindezt, még legartisztikusabb művei sem hatnak pusztán a verselési-nyelvi esztétikum ingerével. Nem, mert a Külvárosi éj és a Nagyon fáj költőjénél olyannyira a gondolat művészi megragadására és minél plasztikusabb kifejezésére koncentrálódik az összes mozzanat, hogy emellett minden más másodlagossá halványul. S ,József Attila lírájának ez az alapvető gondolati fogantatása vezet bennünket időszerűségének minden bizonnyal legfontosabb összetevőjéhez — közéletiségéhez. A magyar költészet igazán gazdag közéleti ihletettségű tehetségekben — elég, ha Balassi, Zrínyi, Kölcsey. Vörösmarty, Petőfi, Ady, Juhász, Illyés Gyula neveit idézzük —, de József Attila közülük is kimagaslik közéletiségé- nek intenzitásával. Kevés irodalmunkban az olyan alkotó, akinek sorsa és művészi törekvései ennyire összeforrtak volna a tömegek ügyével, akinél a vers feladata, rendeltetése, értelme eny- nyire azonosult volna a népmilliók szolgálatával. Garai Gábor találó szóhasználatával élve — „kőtáblaszerűen” fogalmazza meg az ütőkor számára a munka, a harc, a felelősség és a közösségért való helytállás morálját. József Attila múló idővel dacoló változatlan aktualitásának alighanem e „pörös száj”-voltában rejlik a nyitja leginkább. Abban az eltökéltségben, amellyel képességeit a szegények, megnyomorítottak gondja-bajának szentelte: „En nem fogom be pörös számat A tudásnak teszek panaszt. Rám tekint, pártfogón, e század: rám gondol, szántván, a paraszt; engem sejdít a munkás teste két merev mozdulat között: rám vár a mozi előtt este suhanc, a rosszul öltözött.” (Ars poetica) De ugyanígy szerepet játszik a költő mai népszerűségében egyetemessége is. József Attila olyan gondolati és érzelmi tartalmakat emel verseibe, a filozófiai általánosítás, a lírai logika oly felismeréseit, amelyet magáénak vallhat a földkerekség minden haladó embere. Ezzel magyarázható . a költő egyre növekvő népszerűsége a Szovjetunióban éppúgy, mint francia földön, vagy Olaszországban. A huszadik századi ember életének, a proletárforradalmak korának művészi szintézisét nyújtja számukra ez a líra. A maga teljességében képes művészileg reprezentálni mindazt, ami a modern egyéniség, a modern társadalom életének legfőbb jellegzetessége. „A mindenséggel mérd magad” — ez volt József Attila önmaga számára szabott programkövetelménye, s ennél elismerőbb szavakat az ő soha nem avuló alkotói teljesítményére sem mondhatunk. FENYŐ ISTVÁN Tudta,» azok hárman várnak . rá, kalapács-ökleikkel,. ,»Ö& ettől Merszi tata habozott, de a nem félt. Zavar csak akkor fogmásodik pohár megoldotta a ta el, amikor arra gondolt, minyelvét: ' lyen' lesz az első pillantás a — Mit mondjak? Jó elvtáns drótkeretes pápaszembe. Tudja-e volt, ki hitte volna, hogy egy majd állni ezt a tekintetet? IHASZ-KOVACS ÉVA: Vonatfüst — rezedák Barátom, aki mellettem állsz az éggel-befedett pályaudvar huzatos csarnokában, aki lekésted — mint jómagam — az ifjúság gyorsvonatát, mondd, mióta vársz, mire várunk makacsul, a végső jelzés ideérte előtt? A hegyek ködkendőkkel lobogó sak. A pocsolyákban széttörik arca a holdnak: s az utak hátán odamázolt olajfolt csak a képzelt szivárvány. Krétafehér csend ül a tájon. az est. állványzatait szél szövi át lengő, fekete szomorúsággal. Csak a szívhangok félrevert csillagai, meg az emberi hűség megfoghatatlan türkiz gyöngyszemei lobognak a tudat égövein, s az éj sárgaselyem-szemöldökű holdja alatt kivirágzanak a holnap vonatfüst-rezcdái. MAKAY IDA: Egy verskötet szélére íme a versben és íme a képen az ember. Istennél magányosabban. Követnéd őt, s a véghetetlen Térben nincs hozzá út. Már örök-változatlan törvény szerint száll mindegyre messzebb a tekintet még kutat konokan mély alatt, a holdhegyeknél feljebb, s magaírt körben magábazuhan. Mert megnyíltak a csillagvárosok fogadni őt. S bezárultak utána, A nékigyújtott szó árván lobog. Mint halott anyánk emlékén a hála.
