Tolna Megyei Népújság, 1967. december (17. évfolyam, 284-308. szám)

1967-12-03 / 286. szám

i Knábel Vilmos: 1848-ban Már több újságban, folyóirat­ban ismételten igyekeztem okmá­nyok alapján kideríteni, honnan indult ki Perczel Mór „honvédői és népfelkelő csapatai” toborzása, ki, vagy kik voltak ebben segítő­társai, hogy ezek a költő szerinti „pusztai hadak” aztán Ozoránál „példát” mutathattak elszántsá­guk és vitézségükről. Ismételnem kell és tényként leszögezni, hogy tán Bonyhád volt az első. legalábbis vármegyénk­ben, ahol a márciusi események hatása alatt megindult a honvé­dők beszervezése. Igazolja ezt a több ízben idézett Bonyhád köz­ség 1843 őszutójától vezetett kéz­iratos jegyzőkönyv 1848. március 23-ára vonatkozó része, mely sze­rint e napon Borbély József evang. esperes népgyűlést hívott össze a főtérre. Ezen, a jegyző­könyv szerinti igen népes gyű­lésen, felolvasta Perczel Mór hoz­zá intézett levelét, melyben fel­kéri, ismertesse szülővárosa né­pével a márciusi eseményeket. A népgyűlés határtalan lelkesedés­sel fogadta az „Egyenlőség, Test­vériség és Közszabadság” törvé­nyeit és ezek biztosítására vá­lasztmányt alakított Borbély Jó­zsef elnöklete alatt. — Március 23. hétköznapra esett, az ünnep­lés mégis késő estig tartott. A jegyzőkönyv szerint valahonnan zenekar került elő és a közön­ség nemzeti zászlóval, melynek felirata: „Egyenlőség, Egyesség, Szabadság” volt „menetet” tartott Perczel Sándor, Mór édesapjához. E népgyűlést követő hetekben' már nagy agitációs munkában ta­láljuk Perczel Mór legbensőbb ba­rátját. Borbély Józsefet. A déd­unoka által az egyházközségnek rendelkezésére bocsátott levelek és feljegyzések alapján betekin­tést nyerhetünk hazafias munká­jába. Alig két héttel a bonyhá­di népgyűlés után, 1848. április 3-án István, bécsi egyetemi hall­gató fiának azt írja: „Mi itt Ma­gyarországban nagy veszélyben forgunk, mert általános a felzú­dulás. Először parasztjainkat és jobbágyainkat kellett felvilágosí­tani, hogy robot és tized meg­szűnt, de úgy hírlik, a császár e törvény szentesítését halasztani akarja. A parasztok azt hiszik, hogy a halasztás mögött valami becsapás rejlik, a nemesek meg azt gondolják, hogy a kormány­zat azért tagadja meg végrehaj­tását, hogy a parasztságban bi­zalmatlanságot ébresszen a föld- birtokosok ellen és mint Lengyel- országban, agyonüssék őket. Min­denki izgatott, alig dolgozik va­laki. Nemzeti csapatokat szervez­nek, a parasztok szántás helyett katonai gyakorlatokat tartanak. A vármegye, hogy a közrendet és biztonságot e mozgalmas idő­ben fenntartsa, a nép által köz- tiszteletben tartott férfiakat, köz­tük engem is, azzal bízott meg, hogy felvilágosítsuk és nyugalom­ra intsük, bizalmat ébresszünk a hatóság és a jobb jövő iránt... De ha ismét bizalmatlanságot si­kerülne terjeszteni, akkor a nép azt fogja mondani: ,Ha becsap­tak bennünket, akkor a bonyhádi pap lesz az első, akit agyonve­rünk’ —.” A három: Tolna — Baranya — Somogy vármegyére terjedő egy­házmegye községeit Borbély Jó­zsef sorra látogatja és fegyver­fogásra buzdítja az odatelepített németséget. Már május 30-án ar­ról értesíti István fiát, hogy a horvát bán fellázadására: „Min­denütt nemzeti csapatokat szer­veznek, magában Bonyhádon is három szakaszt állítottak össze, Szekszárdon tegnap 120-an áll­tak be, csákójukon a felírás „hon­védő’.’’ Másik két fiáról is közli: „La­josnak kedve volna a szabad csa­patokba beállni, Józsefet várjuk haza Sopronból, ha ugyan útköz­ben fel nem csap katonának.” —• Bács megye gyors segítésére 1848. június 19-én Tolnavármegye Bi­zottmánya Bonyhádon tart gyű­lést alighanem Borbély József vármegyei assessor (ülnök) javas­latára, mert ott látszott legered­ményesebbnek a felkelők tobor­zása (Hivatalos Közlöny 1848. jún. 22.). A Bizottmány 2000 férfi ka­tonai felszerelését határozza ne­vezett Hív. Közlöny szerint, de Borbély József egy hónappal rá, többről értesíti fiát. A július hó 10-én kelt levélben azt írja: „Az elmúlt héten Józsi testvéred a fel­lázadt rácok és horvátok ellen vo­nult. , Megyénk 4000 embert állí­tott népfelkelőnek; Bonyhádról 140 férfi csatlakozott még az el­vonulás előtt, kiket puskákkal és kiegyenesített kaszákkal szereltek fel. Hátborzongó ez a kaszás férficsapat! Ezek a századok egy­előre az Eszék körüli rácfalvakat szállták meg. Józsi testvéred állí­tólag Dárdán van.” — Aug. 21-1 jelentése szerint József fiát Eszék­ről mint őrmestert Zomborba ve­zényelték egy lázadás megfékezé­sére. Ott a parancsnokság had­naggyá való előléptetését, ajánlja a vármegyének. István fia is úgy látszik Bécsben akar valami sza­badcsapatba belépni, mert figyel­mezteti: ne valami „Techtbrüder” (éhenkórász) társasághoz csatla­kozzék. Bonyhádon aztán egész éven át tovább folyt a felkelők kiképzése. Úgy látszik a szomszédos közsé­gekből is idejöttek gyakorlatra a férfiak, mert az ez időből szár­mazó mórágyi jegyzőkönyv már szám szerint sorolja fel, egy-egy község hány embert állított. Ezen újabb adatokkal szeretném Bonyhád és vidéke, s vele Bor­bély József szerepét az Ozorára való felkészülés fontosságát, Per­czel Mór hathatós megsegítését, az akkori svábság hazahűségét is újabb világításba helyezni. Saj­nos az ozorai győzelem utáni idők Bonyhádnak és vele Borbély Jó­zsef esperesnek keserves napokat hoztak. Azt írja Borbély József 1849. október 31-én: „Engem Ottinger generális felakasztással fenyege­tett, mert valami rosszakaratú ember Kossuth-pártinak jelentett fel. Egy magyar gerillacsapat pa­rancsnoka agyon akart lövetni, mert szerinte én és híveim feke­te-sárga kutyák vagyunk.” — Ezen utóbbi jelentés magyaráza­ta, hogy Bonyhádot 1849. július végén Noszlopi Gábor somogyi felkelői éjszaka idején meglepték és az igazi császárbarátokat jól megsarcolták. A mórágyi jegyző­könyv szerint néhány tiszt és bir­tokos sürgősen meglépett. Bonyhád osztrák katonai meg­szállása 1854. júniusig tartott. Borbély József feljegyzése 1854. jún. 14-ikéről azt mondja: „Az ulánusok elhagytak min­ket, így most nyugodtabban al­katunk és nem kell betöréstől és gyújtogatástól tartanunk.” BARANYI FERENC: Staccato Amíg csupán lopjuk magunknak egymást: csak lopott holmi lesz, mi rég miénk, vezekelünk a rég megérdemelt nász visszaeső kis bűnözőiként, akié vagy, elvesz naponta tőlem, s ha néha visszakaplak egy napig: megint sután, csak félig-ismerősen puhatolom felejtett titkaid, heteken át, míg várom folytatását egy-két lopott órának, meglopok minden varázst, mit új találkozás ád, mert úgy kezdjük mi egyre újra, hogy már messze vagy, mikor megérkezel. Karomba kaplak s mégsem érlek el. AZ OLVASO na pl éj a Jules Renard Naplója G. MARTVVíizkU rajza SETH WADE: Ma éjjel hallottam az Elnököt Ma éjjel hallottam az Elnököt, szabadságról szavalt náthától berekedve, népekről, melyek a nádkunyhókban a villanyvilágítást sürgetik; az elaggott istenek számára valamiféle új áldozatot emlegetett, merthogy a szabadságot, s a villanyvilágítást nem nélkülözhetik az emberek. Lehetséges, hogy mindez nélkülözhetetlen, s ki más tudná, mint ő, hogy így van-e.. Én ugyanúgy fázom most valamitől, de lehetséges, hogy majd a döglött katonáknak az ember végül is mindent megmagyarázhat, és így beszél: Ó, sajnos, nem terjedtek ki mindenre a gondolataim! Szóval most, hogy e sorokat körmölöm, azt gondolom az Elnökről, aki talán velem együtt álmatlan éjjelente, (hacsak saját szövegeit és tetteit el nem unta) üldögélve s töprengve egy túlságosan világos szobában, azt gondolom, hogy a hideg a fejben nyüzsgő agyrémekből árad egyre. Ladányi Mihály fordítása Seth Wade, az Egyesült Államokban élő fiatal költő. BÉNYEI JÓZSEF: Őszi hangulatok A virágok kioltották színes neonbetűiket mert rájuktenyereltek az esti szelek s az őszi esők fanyarul szimatolnak talpam alatt elalszik a sárga kavicsropogás Az éjszaka fekete talpa alatt az út elnehezülten alszik a bokrok subákban üldögélő álmos éjjeliőrök kalapjuk megbillentve köszöngetnek a szélnek engem fakó utakra szögez a nyugtalan éj Jules Renard egészen korszerű modorban, s a legkorszerűbb esz­közökkel realista regényírónak indult és költő lett belőle. Szel­lemének finomsága, hallatlan ér­zékenysége, dühös öniróniája megakadályozta abban, hogy tel­jesen belefeledkezzék anyagába, s átengedje magát az eleven élet sodrásának. Csak a megkapó részletekre volt gondja, mert ál­taluk csiszolhatta és ékesíthette stílusát — a nagy egésztől —, o társadalom bonyolult folyamatai­tól s az élet kiszámíthatatlan fordulataitól idegenkedett. A művész feladata — meg nem fo­galmazott, de minden sorával szuggerált hitvallása szerint —, ennél részint több, részint keve­sebb; több, mert megörökíti a valóságban menthetetlenül el­tűnő pillanatokat (s mi más az élet, mint megfoghatatlan pilla­natok tünékeny lánca?), s keve­sebb, mert le kell mondania a cselekvés közvetlen lehetőségé­ről. A művész drágán fizeti meg kívül-, vagy felülállását a cse­lekvő életen: ő az elmélkedés, a megfigyelés szent és választott nyomorékja — egyetlen vagyona és büszkesége a szó; nem csoda, ha gőgje abnormissá tomyoso- dik megalázó és kiemelt helyze­tében. És ez a Jüles Renard a nagy reálista regényírók útjával éppen ellentétes pályán mozog: j míg azok a társadalom egyre komplikáltabb kapcsolatait fedik fel, s anyagukat már-már át­tekinthetetlenné növelik, ő szin­te megszállottan függeszti tekin­tetét az elfutó pillanatra, s egyetlen urat ismer el maga fe­lett, — az időt. Bolondja és már­tírja a szép kifejezésnek, a stí­lusnak; ő, ki fitymálva beszél a legnagyobbakról, csak a feltétlen elismerés hangján szól E. Ros- tandról, erről a hiú és megindító svihákról, kinek öblös és talmi tirádái akkor a legigényesebb nézőteret is elbűvölték. Szereti a csillogást, és nem igen kérdi, mi csillog és mitől. Utálja a polgárt, de ő maga gáncstalan s tovább már aligha finomítható példánya e fajnak; csúfondáros gyengéd­séggel — tehát a legnagyobb szeretettel és becsüléssel — szól a parasztról, de nincs talán még egy írója Franciaországnak, ki lénye mélyén messzebbre sza­kadt volna a paraszti életfor­mától. Proust érzékenysége iro- dalmias az övéhez képest. Meg- győződéses antiklerikalizmusa és tüntetőén hangoztatott hitetlen­sége ellenére a Naplóban szinte oldalanként írja le Isten nevét, s többet és mélyebben töpreng a metafizikumról, s végső dol­gokról, mint egy e célra rendelt papi gyülekezet. Csupa fölény, sőt fölényeskedés, de merő bi­zonytalanság is. Megveti a tör­tetőket, ám ő maga — nehéz perceiben — csak hiúságából él. Ellentmondások? Igen. De kö­vetkezetlensége nem sértő, ha­nem elragadó: mindig és minde­nütt az önmagával elégedetlen szellemnek a műve. Most magyar nyelven és sze- melvényesen kiadott Naplója iz­galmas és költői olvasmány. Amikor írta, koronként talán gondolt közzétételére, de a for­ma szabadsága és előtte is isme­retlen lehetőségei tüstént feled­tették vele szándékát. Ezeken a lapokon nemcsak olvasóit, de magamagát is meglephette; egy- személyben volt alkotó és kö­zönség, önfeledt vetkező és kéj­jel gyilkoló kritikus — magának, magáról és magáért írt, de írói és emberi lelkiismerete végső megfeszítésével. Csúfondáros és elnéző, vakmerő és félénk. Nem „fejlődik”. Ugyanazt a mondatot kergeti rövid és gyötrelmes éle­tén végig, egy — jóllehet, még gyerekkorában Csutakúrfiként — megálmodott nyelvi és stiláris tökéletességet, mely légies, tü­zes, megfogható és olvadó egy­szerre: magát a létet szeretné egyetlen tűnd érien elegáns, át­ható, villogó és igaz periódusba sűríteni ez a becsvágyó őrült, ez a fölkent stiliszta, kinek szár: i- ra nemcsak kezdetben, hanem mindennek a végén is vala az Ige. Féllábbal a sírban, a beteg­ségtől csecsemővé alázva, még mindig és mindvégig fogalma­zott. Hatása halála után kezdő­dött. Nemcsak a franciákat taní­totta meg újra írni és olvasni, hanem olyan magyar írók is ne­velődtek mondatain, mint Kosz­tolányi Dezső és Illyés' Gyula. Sokat, tán mindent elárulnak róla arcképei: ironikus, gyengéd alkotású, konok és finom kopo­nyája enyhe szögben előrehajlik, s mint remekmívű lámpából, süt ki belőle tekintete — kérdőre von, de nem vádol, csak figyel, •vizsgál és ítélkezik. Szerette az embereket? Aligha. De részvét­tel . nézett rájuk, s titokban tán vágyódott kissé utánuk. A tetszetős, vonzó külsejű kö­tet az Aurora-könyvek sorozatá­ban jelent meg, 33-as számmal; Dobossy László bevezetése és jegyzetei kifogástalanul teljesítik feladatukat, egy ragyogó literá- tor és nem közönséges elme be­mutatását, a magyar közönség előtt. (Gondolat) RAJNAI LÁSZLÓ

Next

/
Thumbnails
Contents