Tolna Megyei Népújság, 1967. december (17. évfolyam, 284-308. szám)

1967-12-03 / 286. szám

i

Knábel Vilmos:

1848-ban

Már több újságban, folyóiratban ismételten igyekeztem okmányok alapján kideríteni, honnan indult ki Perczel Mór „honvédői és népfelkelő csapatai” toborzása, ki, vagy kik voltak ebben segítőtársai, hogy ezek a költő szerinti „pusztai hadak” aztán Ozoránál „példát” mutathattak elszántságuk és vitézségükről.

Ismételnem kell és tényként leszögezni, hogy tán Bonyhád volt az első. legalábbis vármegyénkben, ahol a márciusi események hatása alatt megindult a honvédők beszervezése. Igazolja ezt a több ízben idézett Bonyhád község 1843 őszutójától vezetett kéziratos jegyzőkönyv 1848. március 23-ára vonatkozó része, mely szerint e napon Borbély József evang. esperes népgyűlést hívott össze a főtérre. Ezen, a jegyzőkönyv szerinti igen népes gyűlésen, felolvasta Perczel Mór hozzá intézett levelét, melyben felkéri, ismertesse szülővárosa népével a márciusi eseményeket. A népgyűlés határtalan lelkesedéssel fogadta az „Egyenlőség, Testvériség és Közszabadság” törvényeit és ezek biztosítására választmányt alakított Borbély József elnöklete alatt. — Március 23. hétköznapra esett, az ünneplés mégis késő estig tartott. A jegyzőkönyv szerint valahonnan zenekar került elő és a közönség nemzeti zászlóval, melynek felirata: „Egyenlőség, Egyesség, Szabadság” volt „menetet” tartott Perczel Sándor, Mór édesapjához.

E népgyűlést követő hetekben' már nagy agitációs munkában találjuk Perczel Mór legbensőbb barátját. Borbély Józsefet. A dédunoka által az egyházközségnek rendelkezésére bocsátott levelek és feljegyzések alapján betekintést nyerhetünk hazafias munkájába. Alig két héttel a bonyhádi népgyűlés után, 1848. április 3-án István, bécsi egyetemi hallgató fiának azt írja: „Mi itt Magyarországban nagy veszélyben forgunk, mert általános a felzúdulás. Először parasztjainkat és jobbágyainkat kellett felvilágosítani, hogy robot és tized megszűnt, de úgy hírlik, a császár e törvény szentesítését halasztani akarja. A parasztok azt hiszik, hogy a halasztás mögött valami becsapás rejlik, a nemesek meg azt gondolják, hogy a kormányzat azért tagadja meg végrehajtását, hogy a parasztságban bizalmatlanságot ébresszen a föld- birtokosok ellen és mint Lengyel- országban, agyonüssék őket. Mindenki izgatott, alig dolgozik valaki. Nemzeti csapatokat szerveznek, a parasztok szántás helyett

katonai gyakorlatokat tartanak. A vármegye, hogy a közrendet és biztonságot e mozgalmas időben fenntartsa, a nép által köz- tiszteletben tartott férfiakat, köztük engem is, azzal bízott meg, hogy felvilágosítsuk és nyugalomra intsük, bizalmat ébresszünk a hatóság és a jobb jövő iránt... De ha ismét bizalmatlanságot sikerülne terjeszteni, akkor a nép azt fogja mondani: ,Ha becsaptak bennünket, akkor a bonyhádi pap lesz az első, akit agyonverünk’ —.”

A három: Tolna — Baranya — Somogy vármegyére terjedő egyházmegye községeit Borbély József sorra látogatja és fegyverfogásra buzdítja az odatelepített németséget. Már május 30-án arról értesíti István fiát, hogy a horvát bán fellázadására: „Mindenütt nemzeti csapatokat szerveznek, magában Bonyhádon is három szakaszt állítottak össze, Szekszárdon tegnap 120-an álltak be, csákójukon a felírás „honvédő’.’’

Másik két fiáról is közli: „Lajosnak kedve volna a szabad csapatokba beállni, Józsefet várjuk haza Sopronból, ha ugyan útközben fel nem csap katonának.” —• Bács megye gyors segítésére 1848. június 19-én Tolnavármegye Bizottmánya Bonyhádon tart gyűlést alighanem Borbély József vármegyei assessor (ülnök) javaslatára, mert ott látszott legeredményesebbnek a felkelők toborzása (Hivatalos Közlöny 1848. jún. 22.). A Bizottmány 2000 férfi katonai felszerelését határozza nevezett Hív. Közlöny szerint, de Borbély József egy hónappal rá, többről értesíti fiát. A július hó 10-én kelt levélben azt írja: „Az elmúlt héten Józsi testvéred a fellázadt rácok és horvátok ellen vonult. , Megyénk 4000 embert állított népfelkelőnek; Bonyhádról 140 férfi csatlakozott még az elvonulás előtt, kiket puskákkal és kiegyenesített kaszákkal szereltek fel. Hátborzongó ez a kaszás férficsapat! Ezek a századok egyelőre az Eszék körüli rácfalvakat szállták meg. Józsi testvéred állítólag Dárdán van.” — Aug. 21-1 jelentése szerint József fiát Eszékről mint őrmestert Zomborba vezényelték egy lázadás megfékezésére. Ott a parancsnokság hadnaggyá való előléptetését, ajánlja a vármegyének. István fia is úgy látszik Bécsben akar valami szabadcsapatba belépni, mert figyelmezteti: ne valami „Techtbrüder” (éhenkórász) társasághoz csatlakozzék.

Bonyhádon aztán egész éven át tovább folyt a felkelők kiképzése. Úgy látszik a szomszédos községekből is idejöttek gyakorlatra a férfiak, mert az ez időből származó mórágyi jegyzőkönyv már szám szerint sorolja fel, egy-egy község hány embert állított.

Ezen újabb adatokkal szeretném Bonyhád és vidéke, s vele Borbély József szerepét az Ozorára való felkészülés fontosságát, Perczel Mór hathatós megsegítését, az akkori svábság hazahűségét is újabb világításba helyezni. Sajnos az ozorai győzelem utáni idők Bonyhádnak és vele Borbély József esperesnek keserves napokat hoztak.

Azt írja Borbély József 1849. október 31-én: „Engem Ottinger generális felakasztással fenyegetett, mert valami rosszakaratú ember Kossuth-pártinak jelentett fel. Egy magyar gerillacsapat parancsnoka agyon akart lövetni, mert szerinte én és híveim fekete-sárga kutyák vagyunk.” — Ezen utóbbi jelentés magyarázata, hogy Bonyhádot 1849. július végén Noszlopi Gábor somogyi felkelői éjszaka idején meglepték és az igazi császárbarátokat jól megsarcolták. A mórágyi jegyzőkönyv szerint néhány tiszt és birtokos sürgősen meglépett.

Bonyhád osztrák katonai megszállása 1854. júniusig tartott. Borbély József feljegyzése 1854. jún. 14-ikéről azt mondja:

„Az ulánusok elhagytak minket, így most nyugodtabban alkatunk és nem kell betöréstől és gyújtogatástól tartanunk.”

BARANYI FERENC:

Staccato

Amíg csupán lopjuk magunknak egymást: csak lopott holmi lesz, mi rég miénk, vezekelünk a rég megérdemelt nász visszaeső kis bűnözőiként, akié vagy, elvesz naponta tőlem, s ha néha visszakaplak egy napig: megint sután, csak félig-ismerősen puhatolom felejtett titkaid, heteken át, míg várom folytatását egy-két lopott órának, meglopok minden varázst, mit új találkozás ád, mert úgy kezdjük mi egyre újra, hogy már messze vagy, mikor megérkezel. Karomba kaplak s mégsem érlek el.

AZ OLVASO

na

pl éj

a

Jules Renard Naplója

G. MARTVVíizkU rajza

SETH WADE:

Ma éjjel hallottam az Elnököt

Ma éjjel hallottam az Elnököt, szabadságról szavalt náthától berekedve, népekről, melyek a nádkunyhókban a villanyvilágítást sürgetik; az elaggott istenek számára valamiféle új áldozatot emlegetett, merthogy a szabadságot, s a villanyvilágítást nem nélkülözhetik az emberek.

Lehetséges, hogy mindez nélkülözhetetlen, s ki más tudná, mint ő, hogy így van-e..

Én ugyanúgy fázom most valamitől, de lehetséges, hogy majd a döglött katonáknak az ember végül is mindent megmagyarázhat, és így beszél: Ó, sajnos, nem terjedtek ki mindenre a gondolataim!

Szóval most, hogy e sorokat körmölöm, azt gondolom az Elnökről, aki talán velem együtt álmatlan éjjelente,

(hacsak saját szövegeit és tetteit el nem unta) üldögélve s töprengve egy túlságosan világos szobában, azt gondolom, hogy a hideg a fejben nyüzsgő agyrémekből árad egyre.

Ladányi Mihály fordítása Seth Wade, az Egyesült Államokban élő fiatal költő.

BÉNYEI JÓZSEF:

Őszi hangulatok

A virágok kioltották színes neonbetűiket mert rájuktenyereltek az esti szelek s az őszi esők fanyarul szimatolnak talpam alatt elalszik a sárga kavicsropogás

Az éjszaka fekete talpa alatt az út elnehezülten alszik a bokrok subákban üldögélő álmos éjjeliőrök kalapjuk megbillentve köszöngetnek a szélnek engem fakó utakra szögez a nyugtalan éj

Jules Renard egészen korszerű modorban, s a legkorszerűbb eszközökkel realista regényírónak indult és költő lett belőle. Szellemének finomsága, hallatlan érzékenysége, dühös öniróniája megakadályozta abban, hogy teljesen belefeledkezzék anyagába, s átengedje magát az eleven élet sodrásának. Csak a megkapó részletekre volt gondja, mert általuk csiszolhatta és ékesíthette stílusát — a nagy egésztől —, o társadalom bonyolult folyamataitól s az élet kiszámíthatatlan fordulataitól idegenkedett. A művész feladata — meg nem fogalmazott, de minden sorával szuggerált hitvallása szerint —, ennél részint több, részint kevesebb; több, mert megörökíti a valóságban menthetetlenül eltűnő pillanatokat (s mi más az élet, mint megfoghatatlan pillanatok tünékeny lánca?), s kevesebb, mert le kell mondania a cselekvés közvetlen lehetőségéről. A művész drágán fizeti meg kívül-, vagy felülállását a cselekvő életen: ő az elmélkedés, a megfigyelés szent és választott nyomorékja — egyetlen vagyona és büszkesége a szó; nem csoda, ha gőgje abnormissá tomyoso- dik megalázó és kiemelt helyzetében. És ez a Jüles Renard a nagy reálista regényírók útjával éppen ellentétes pályán mozog: j míg azok a társadalom egyre komplikáltabb kapcsolatait fedik fel, s anyagukat már-már áttekinthetetlenné növelik, ő szinte megszállottan függeszti tekintetét az elfutó pillanatra, s egyetlen urat ismer el maga felett, — az időt. Bolondja és mártírja a szép kifejezésnek, a stílusnak; ő, ki fitymálva beszél a legnagyobbakról, csak a feltétlen elismerés hangján szól E. Ros- tandról, erről a hiú és megindító svihákról, kinek öblös és talmi tirádái akkor a legigényesebb nézőteret is elbűvölték. Szereti a csillogást, és nem igen kérdi, mi csillog és mitől. Utálja a polgárt, de ő maga gáncstalan s tovább már aligha finomítható példánya e fajnak; csúfondáros gyengédséggel — tehát a legnagyobb szeretettel és becsüléssel — szól a parasztról, de nincs talán még egy írója Franciaországnak, ki lénye mélyén messzebbre szakadt volna a paraszti életformától. Proust érzékenysége iro- dalmias az övéhez képest. Meg- győződéses antiklerikalizmusa és tüntetőén hangoztatott hitetlensége ellenére a Naplóban szinte oldalanként írja le Isten nevét, s többet és mélyebben töpreng a metafizikumról, s végső dolgokról, mint egy e célra rendelt papi gyülekezet. Csupa fölény, sőt fölényeskedés, de merő bizonytalanság is. Megveti a törtetőket, ám ő maga — nehéz perceiben — csak hiúságából él. Ellentmondások? Igen. De következetlensége nem sértő, hanem elragadó: mindig és mindenütt az önmagával elégedetlen szellemnek a műve.

Most magyar nyelven és sze- melvényesen kiadott Naplója izgalmas és költői olvasmány.

Amikor írta, koronként talán gondolt közzétételére, de a forma szabadsága és előtte is ismeretlen lehetőségei tüstént feledtették vele szándékát. Ezeken a lapokon nemcsak olvasóit, de magamagát is meglephette; egy- személyben volt alkotó és közönség, önfeledt vetkező és kéjjel gyilkoló kritikus — magának, magáról és magáért írt, de írói és emberi lelkiismerete végső megfeszítésével. Csúfondáros és elnéző, vakmerő és félénk. Nem „fejlődik”. Ugyanazt a mondatot kergeti rövid és gyötrelmes életén végig, egy — jóllehet, még gyerekkorában Csutakúrfiként — megálmodott nyelvi és stiláris tökéletességet, mely légies, tüzes, megfogható és olvadó egyszerre: magát a létet szeretné egyetlen tűnd érien elegáns, átható, villogó és igaz periódusba sűríteni ez a becsvágyó őrült, ez a fölkent stiliszta, kinek szár: i- ra nemcsak kezdetben, hanem mindennek a végén is vala az Ige. Féllábbal a sírban, a betegségtől csecsemővé alázva, még mindig és mindvégig fogalmazott. Hatása halála után kezdődött. Nemcsak a franciákat tanította meg újra írni és olvasni, hanem olyan magyar írók is nevelődtek mondatain, mint Kosztolányi Dezső és Illyés' Gyula.

Sokat, tán mindent elárulnak róla arcképei: ironikus, gyengéd alkotású, konok és finom koponyája enyhe szögben előrehajlik, s mint remekmívű lámpából, süt ki belőle tekintete — kérdőre von, de nem vádol, csak figyel, •vizsgál és ítélkezik. Szerette az embereket? Aligha. De részvéttel . nézett rájuk, s titokban tán vágyódott kissé utánuk.

A tetszetős, vonzó külsejű kötet az Aurora-könyvek sorozatában jelent meg, 33-as számmal; Dobossy László bevezetése és jegyzetei kifogástalanul teljesítik feladatukat, egy ragyogó literá- tor és nem közönséges elme bemutatását, a magyar közönség előtt.

(Gondolat)

RAJNAI LÁSZLÓ