Tolna Megyei Népújság, 1967. november (17. évfolyam, 258-283. szám)

1967-11-06 / 263. szám

I r Simon Lajos: De Másenyka Megszokta már az öregember, hogy idegenek is betérnek a présházba. A szőlő mellett hají- tásnyira húzódik . az országút, autón, szekéren, meg gyalogosan sok ember megfordul arra. Egyik egy bögre vizet kér, másik ér­deklődik, hogy van-e eladó sző­lő, harmadik megáll egy kicsit megpihenni, hiszen a présház eresze alatt csak kényelmesebb elszívni egy cigarettát. Magam is átlépdeltem a szőlőtőkék so­rán, aztán köszöntem illendően, de erre fel se rezzent az öreg­ember. — Eenne egy szál gyufája, báési'k ám? — Az nincs — mondta —, csak tüzem van. Tüzem az még akad. — Messziről? — kérdezte, mi­közben világháborús töltényből gyártott öngyújtójával lángot csi­holt az arcom előtt. — Csak Pestről. — Csak? Hiszen az messze van! Az unokám is ott lakik, de nagyon ritkán jön haza, mert Pest csakugyan messze Van. Fél éve talán annak, hogy utol­jára láttam őt. — Egyedül esőszködik az egész szőlőben? — kérdeztem, hogy gyorsan másra tereljem a szót, mert gyanúsan megreme­gett az öregember hangja, het­venen túl érzékeny az ember, mint a kisgyerek. Az öreg sovány arcára halo- vány mosoly derült. — Nem vagyok én csősz, csak amolyan madárriasztó. Csak a seregélyeket űzöm, hogy höss, te, höss! Éjszakára haza is mehet­nék, mert akkor jön a rendes csősz, de inkább itt alszom, mert messze van nekem már a falu. Vacsorát küld az asszony... *— Hót reggelit, meg ebédet? — Akkor a magam ura va­gyok. — Mi> volt a reggeli? — Egy kis paprika, meg sza­lonna; Elég az egy -magamfajta öregembernek. — Hát az ebéd? — Sültszalonna, paprikával. — Hát egy kis borocskát küld-e az asszony a vacsora mellé? Az öreg szava erre megkemé­nyedett. — Ha parancsolom neki, küld. Csakhát. nem parancsolom őneki, mert nem szeretem a bolti bort. Csonkig égett a cigarettánk, de még nem szedelőzködtem. A szavunk is megrekedt, mind a ketten átöleltük a térdünket és hallgattunk. Jó így, mindig sze­rettem a hallgatag öregemberek mellett ülni, megnyugtató, mint­ha csendes patakocska partján heverészne az ember. Én erre gondoltam époen. De ugyan mi­re gondolt az öregember? — Ezen az akácfán gondolko­dom — mondta —. Mikor meg­ismertem, egyik markommal át­fogtam a derekát, most meg kö­vérebb, mint az én derekam. ügy hallottam, mintha Ismét megremegett volna a szelíd öregember hangja, vidámabb té­mára akartam váltani, de csúful melléfogtam. — örömöm? — kérdéssel vá­laszolt kérdésemre. — Erről ne beszéljünk, úgyis hiába. — Hátha segíthetek? — Ha álruhás királyfi lenne az én bánatomon, akkor sem segít­hetne. Régei bánat ez, hajjaj, régi bánat ez. Volt egy szép nagy lányom, Katának nevezték, aki 21 éves korában meghalt tüdőbajban. Sokáig sirattuk, bán­kódtunk miatta, már unokám is van, mégsem gyógyult meg a sebem. És tudja-e, fiam, hogy én amolyan barkácsoló ember vagyok? Fiatal koromban szob­rokat faragtam fából, meg kő­ből és lefestettem a napnyug­tát, hogy a tanító úr is azt mondta rá: tökéletes! Ha tanul­tam volna, most művész lehet­nék. No, vagy húsz éve, egy keseredett pillanatomban elhatá­roztam, hogy megfaragom az én Kata lányom szobrát. Először csak úgy, fénykép nélkül, em­lékezetből lerajzoltam. Míg dol­goztam, ott állt az asszony mö­göttem, felvont szemöldökkel, nézte-nézegette a készülő arcot. Mikor elkészültem, azt mondta az asszony: „No, ez nem hason­lít a mi szegény Katánkra, nyugtassa az isten”. Megnéztem én is jól a rajzot és bizony nem Kata, hanem egy idegen, mégis ismerős lány nézett rám a kép­ről. És amikor nem látta az asszony, elmosolyodtam, hiszen felismertem Mását. — Ö ki volt, báesikám? — Egy szép lány nagy Orosz­országban. Még tizenhétben is­mertem meg őt. Mikor csak te­hettem, kimentem hozzá a tá­borból, később pedig, már vö rösikatona koromban, bármilyen messze is harcolt a csapatunk, hozzá tértem vissza. Nagy inség volt akkor, de ő mindig-mindig borscsot főzött nekem, mert nagyon szerettem. — Miről beszélgettek? — Én magyar szavakra taní­tottam őt, ő meg oroszra taní­tott engem. Nem mondtam neki, hogy szeretem, ő se mondta ne­kem. Tudtuk mind a ketten. .. Elgondoltam, hogy a harcok után hazahozom, 6 meg úgy gondolta, hogy a harcok után ottmarasztal engem., Megakadt a beszélgetés, mert megjött a csősz, hozta a vacso­rát, juhtúrós galuskát. Volt egy üveg bor is a vacsora mellé, ezt a csősz hozta magának, unalom­űzőnek. De minket is kínált, hármasban boroztunk már a fél­homályban az ecetfa alatt. Az öregembernek két pohárral is megárt, az én öregem arca is ki­tűzésedéit. nyelve is megeredt és úgy mondta nekem a története­ket, mintha a fia, vagy az uno­kája lettem volna. Mondta, hogy a Donnál egyedül fogott el há­rom kémkedő kozákot, mondta, hogy kezet fogott Bugyonijjal, hogy Szibériában megismerte Ligeti Károlyt. A messzeség szépít, a bor pe­dig nagyít, nem tudom, hogy az öreg harcaiból mennyi az igaz­ság, nem is írok erről. A lány­ról faggattam. — Hát Másával mi lett? — Nem tudom, nem tudom... — Fehér-kézre került akkor az a falu, mikor visszamentem, nem volt abban egy ép házacska sem. Másáról senki sem tudott. Fél falut megölték. Mikor hazajöt­tem, megfaragtam a szobrát, va­lahonnan talán még elő is ke­rül, majd egyszer megmutatom talán. Rajzoltam egy képet is, arról a nótáról, amelyikben a szürke gunár száll a folyóra, messze, a hegyen túl. A távolság szépít, a bor pedig nagyít, nem tudom, hogy mit tett nagy Oroszországban ez az öregember. Nem is írtam erről. De Másenyka igaz. Másenyka létezett, ezt biztosan tudom. Mert ha nem lett volna, az a szürke gunár nem száll a folyó­ra, messze a hegyen túl, az öreg­emberem képzeletében, immár ötven éve. És ez elég nekem, hogy ne csak az öreg kort, ha­nem a nagy idők küzdő tanúját is megtiszteljem benne. BIHARI SÁNDOR: Emlék, jelenre fordítva Ahonnan anyámat, nagyapámat, onnan ismertem őket — nekem egy falu nyelvén szólt a század, azén s itt, hol a nyomorúság a világszínvonalon állt — fát lopott s a kést dugta csizmaszárba. Érzett s nem kimondott forradalom. Legfeljebb diihödten megszorulni várták kötélként egy nyakon. « Hómezőről szállt szél: irodlaom, agyamba fújt — s négy kiskatona sárban úszott, a kert alól, hozták a tanúságot, reményt, hogy épp a nyomorúságból építhet falu fölébe hajlékot, utat a század alá az agy s kar, csendült és csikordult hát a próbatétel, napsütéssel, faggyal. * Így lett Pétervár s Kisgyőr határos, *»-» párezer kilométer, pár évtized mi élethez-halálhoz, ahhoz a magányhoz, amit az Ür az emberiségnek kínál, míg az idő szorul. szívünk körül? Az egyetlen válasz már, amivel ember a Földgolyóra állt fiú, Hamlet kérdését dönti el. * Antit az emberiségnek én, a mezei könyke mondhatok — innen mondom. szívemben a példa, magyarul, mit oroszok-emberek teste a hófúvásba mint használható eszmét szövegezett, emberis égre-fordíthatóan, Föld-méretűre, az időt nevelőre — a forradalomban. GARAI GÁBOR: Asztronauta Miért őt vette szárnyára a hír, miért nem a tervezőt, az építőket? — kérdeném, hisz ő a képletben az esetleges x, az eredmény úgy is kijön, ha más van a helyén! És miért van, hogy mégis, magam is, ösztöneimmel érzem: ő a nagy, a többi mind — tisztes vagy lángeszű — de érte felgyűlt élő s holt adat?! A löb .i szinte megszámlálhatatlan, oly számos, hogy már-már személytelen: a szerkezet testéből nem hiányzik . Kepler, se Laplace, de a Neándervölgyi sem, ki-ki a maga művével; s ezernyi munkás szülötte test az, s tudósé, mérnöké — de az a test. mit ő küldött a légen túlra, az sorsa szerint az Övé volt, csak az 5vé. mígnem a birtoklás e végső vonzáskörétől is elrúgta magát, s meglátták mindenek, hogy benne lett emberszabásúvá a tenger tapasztalás s a milliónyi tett; mert ő a hős — s ekként, egy lendülettel, ő alkot úsry. mint hosszasan és összesen a nép. övéinek s művének felajánlva egyetlen és értelmes életét. Vészi Endre: Csoportkép Az újságíró bekopogtat az öreg Júliához, a nyugdíjas ta­nítónőhöz, immár a negyedik öreg, akit e napokban fölkeres. Földszintes, lappadt bérház, a régi házak egyike, az udvart már fölástáik, tavaszra készülődve. Az előszobaablak félig nyílik, a kis nyíláson arc tekint kifelé, egy idős asszony élénk, s az idő­től még nem agyonmart arca. Hamuszürke haját turbánszerű sapka fogja össze, most érkez­hetett kintről, a borús ég alól. Az újságíró megriad, az asz- szony bizalmatlanul mozgékony tekintetétől, valójában már bán­ja is, hogy becsöngetett. Nehéz megmagyarázni valakinek, aki­hez semmi különlegesség nem fűződik, hogy írni akarnak róla, újságba szánják a mozdulatlan élet eseménytelen napjait. „Rendezett szegénység” — utóbb ezt írja noteszébe első be­nyomásként, de hát milyen is le­gyen egy negyven évet szolgált özvegy tanítónő lakása! Az utóbbi években javult ugyan a fizetés, de egy élet szűkös szol­gálatát ez már nem ütheti hely­re. A tárgyakat vékony szürke réteggel belepi az idő, a szürke­ség összekapaszkodik. mozdít­hatatlan. Júlia tartózkodása gyorsan föloldódik, emberszerető lénye átsüt a kezdeti bizalmatlansá­gon. Visszatekint a múltba, hu­nyorító szemmel, mintha a nap­ba nézne. — Valaha úgy volt, hogy ka­rácsony tájt egy kollégámmal kimentünk az ócskáspiacra, cipőt vásárolni a szegény gyerekek­nek. Hosszú rúdra fűztük a kis cipőket, úgy vittük az iskolába. /Ez), hálistennek, elmúlt. Most inkább ők nézhetnék meg a mi cipőinket, S mint aki tettenéri magát a tréfán, jót nevet. No, most a fiúkhoz megy és előveszi a tablókat, gondolja fa­nyarán az Úságíró, és valóban, ez történik. Előkerülnek a szo­kásos évvégi csoportképek, mint amilyenekből a mi fiókjainkban is lapul egy-egy. Mogvoró ar- csocskák, szőkén, barnán, feke­tén kapaszkodó haj bozótok, ne- gyedÍK elemi, végzősök. Együtt nézzük a képeket. Har­minc év is eltelt azóta. Az alsó sorokban csupa mezítlábas kis­fiú. Nyolcan-tízen. És mezítláb és törökülésben. — Igen, ez így volt — mondja a tanitónéni, — ennyi az egész. Az újságíró arra gondol, a mezítlábas motívum, az már va­lami, megér egy hasábot, dőlt betűkkel. n — Meséljen egy-két epizódot — nógatja az öregasszonyt, ug­rásra kész tollai —, egy.-két ér­dekes esetet. — Érdekes semmi sincs. Ez nem volt érdekes. Volt egy csa­' Iád, ahol négy gyermeknek volt egy cipője. Felváltva viselték őket. A kislányoknak inkább ju­tott cipő, akárhogy is, de jutott. A fiúkra már nem telt. — Nevekre nem emlékszik? — kérdi türelmetlenül az újságíró, — nevekre, konkrétumokra — őt szorítja a feladat és még min­dig attól fél, ebből nem lesz ri­port. — Gyakran eszembe jut egyik- másik. Külön az arc és külön a név. Ha tudom a nevét, azt is tudom, • hol ült, milyen tanuló volt. —■ Kiválaszt egy kis gye­rekarcot a csoportképből. — Er­re a kis mezítlábasra jól emlék­szem. Rosszul táplálták, ha el­mentem mellette, mindig a szoknyámba kapaszkodott. — Tűnődik. — Egyik se lett híres ember. Sokan dolgoznak közülük a pamutiparban, a - bőrgyárban, az egyik mérnök lett a hajó­gyárban. — Kérő. szemmel néz az újságíróra. Nem tud semmi érdekeset mondani. — Higgye meg, nem volt semmi különös az életemben. Nedven eszten­deig mindig ugyanabban az • is­kolában. mindig ugyanazt. Táján naplót kellétt volna írriom... — Azt, azt — helyesel inge­rülten az újságíró. — fis mi lett volna, ha naplót ír? — Ma már egészen más a gyerekek élete; ök maguk se tudják, hogy mennyire más. Fo­galmuk sincs róla. — Ezt mára küszöbön mondja a tanítónő, ám az újságíró nem is figyel a sza­vaira. Júlia beteszi az ajtót, vissza­megy a szobába, turbános, szür­ke feje keresztülmetszi a rézsútos fénypásztát. Leül, a föl­kavart csend visszaülepszik, ki­csit röstelli magát,, hogy, nem tudott semmit, de semmit mon­dani. Hiszen mutatta a tablókat, mesélte a mezítlábas gyerekeket, de ez kevés, minden öreg ta­nítónő ezen a vidéken ugyanezt mondja. Kis fényszilánk csillan a szemében. Azt kellett volna el­mondania az újságírónak, ho­gyan lett egyik napról a másik­ra csöndes a világ. Nyugdíj. Nem mintha nem vágyott volna már pihenésre. A test megtörő­dik, a türelem megcsappan. De reggelenként, nyolc óra előtt, amikor elhúznak az ablak alatt az iskolába siető gyerekek, nem néz ki. úgy érzi, hogy őt itt­hagyták a szobában. De lassan ez is oldódik. Jönnek szülők, egyik is, másik is, volt tanít­ványokkal. A múlt héten pedig megkocogtatták az ablakát. Ezt kellett volna elmondani az új­ságírónak. Legyint magában, ez sem szenzáció... Utóda, egy fia­tal tanítónő állt az ablak előtt. A szemközti járdán gyerek- csoport. Elsősök. Ezeket ő már nem tanította. — Azért jöttünk, — Júlia né­ni — kezdte a tanítónő —, hogy mondja el nekünk a tavaszt. Vagyis, hogy tartsa meg az órát a tavasz ébredéséről. Beengedte a gyerekeket az ud­varra, eléjük állt a fénybe és elmondta a tavasz ébredését, úgy, mint azelőtt, minden év­ben, a rügyet, a bimbót, a szik­levél ecskét. Megmutatta, hol dugdossa ki világoszöld dárdáit a nárcisz, hol pattan sárgába a forzicia. Ezt kellett volna elmesélni az újságírónak. Hogy van tapintat a világom, és van irgalom. Meg. hogy nincsenek már mezítlábas gyerekek. Dühösen legyintett, mert rajta­kapta magát az ismétlésen.

Next

/
Thumbnails
Contents