Tolna Megyei Népújság, 1967. november (17. évfolyam, 258-283. szám)

1967-11-28 / 281. szám

1

t

4

VOLNA BTEGYEI WEPÜJSAG

1961Í'. november

Todor Kondov:

It

It „1

80:

EVŐ

J” beszél

(Regényrészlet)

A második világháború feszült és viharos éveiben dr. Alekszandár Peev felderítőcsoportja nagy sikerrel dolgozott Bulgária láthatatlan frontján. 1941-től 1943. április 17-ig, amikor is a rendőrség felfedezte, a csoport sok értesülést juttatott el a szovjet felderítő szervekhez. Dr.

Alekszandár Peev segítőtársa a Legfelsőbb Haditanács elnöke, Nikifor Nikiforov tábornok volt „Zsűrin” álnéven. A tábornak átadta dr. Peevnek a hadügyminisztériumban ülésező Legfelsőbb Haditanács minden határozatát, rendszeresen tájékoztatta a német és bolgár csapatok létszámáról, az alakulatok titkos elnevezéséről, vezérkaráról, állomáshe- Nikifor Nikiforov tábornok, a monarchofasiszta lyéről, fegyverze- Bulgária Legfelsőbb Haditanácsának elnöke és férői, a Bulgáriá- egyidejűleg „Zsűrin” álnéven szovjet felderítő, ban levő német repülőgépek misba öltözött főtiszt nézett számáról, a németek által hasz- vissza rá, tekintetében kissé fá- nált repülőterekről, valamint radt, ironikus kifejezés, a szája arról, hogyan van megszervezve szögletében finom mosoly. Igái, a bolgár Fekete-tertgér fnellék NikiiorOv tábornok külseje kivédelme; mekkora az ott álló- fogástalan. Akár a cár előtt is másozó katonai erők létszáma; megjelenhet, részt fog-e vonni Bulgária a Letépett egy lapot asztali

saovjetellenes háborúban; terve- naptáráról. 1941. június 13-a zik-e a németek Törökország volt.

vagy más országok megtámadd- Nikiforov nem vett igénybe sát stb. gépkocsit, de valahogy nem a

A Mai Bulgária 10. száma rövid távolság miatt. Rendbe részletet közöl Todor Kondov akarta szedni a gondolatait „Itt Boevoj beszél” című re- Nem volt könnyű úgy átformál- gényéböl, amelynek hőse „Zsu- nia magát, hogy szakadatlanul, rin”, a felderítő csoport egyet- mindig és minden körülmények len életben manadt tagja. közt a szovjet fegyveres erők

Nemrég Nikifor Nikiforov tisztjeként gondolkozzék, annak

nyugalmazott tábornokot a Mi- fr,ezz'e, ?fzerll?t is

nisztertanács legnagyobb elis- ijedjék. Nem tudta ezt a nyak- merése jeléül a „Bolgár Nép- toro, kolosszális fordulatot léköztársaság” érdemrendje I. hyege szerint, melységeben, tel- osztályával tüntette ki. í®8 értékében felfogni.

• A hadügyminisztérium előtt

A falon vastag üvegű tükör, az őrszemek tisztelegtek, a se- amelynek alsó és felső széle gédtisztek összeverték a bokáju- foncsora vesztett. A tábornok kát. Egy ezredes, akiről ma kábel enézett ég elmosolyodott. A csul járta a hír, hogy helyette- tükörből feszes tábori unifor- siti a cárt a cámő hálószobájában, alighogy tisztelgésre eme- lintette a karját. Nikiforov bólintott. Mindenáron valami újat, valami kihívót akart cselekedni, újra meg újra, akár ezerszer is meg akart győződni róla, hogy ezek a birkák még a holnap legyőzendő ellenségnek kijáró részvétet sem érdemlik meg.

— Ezredes! — szólt hozzá szigorúan, s tüstént úgy érezte, érdemes hasonló esetekkel foglalkozni. Ez az apróság annyira meg fogja zavarni ezit a kipar- fűmözött pávát, hogy elárulja azt, ami érdekli a tábornokot. — Szeretném diszkréten megkérdezni ... egy vád alatt álló partizán az ön családi nevét és atnyai nevét viseli, s van egy tiszt fivére. Ha ön az, értesítette-e a... Kapcsolja be a gallérját, ezredes.

Az ezredes elsápadt, kimeresztette a szemét, - s mielőtt fontolóra vótte és megtalálta volna a választ, gépiesen bekapcsolta a gallérját.

— Hibáztam, tábornok úr. De a partizán nem a fivérem, igazán nem. Távoli unokafivér, tábornok úr.

— Jelenthettem volna, de számítok az ön hazafiasságára-... Nem lenne kellemes, ha megtudnák ott, ahol a legkevésbé kívánja, nemde, ezredes?

— Alázatosan köszönöm, tábornok úr.

A pöffeszkedő udvari szép- fiúra rá se lehetett ismerni. Nikiforov könnyedén sóhajtott, s elkomorodott. . Uramisten, hát ezek a cárság „válogatott vitézei”? Az udvar és a körülötte forgó emberek csüggesztően

szörnyű képe valahogy magyarázatul szolgált az őrmesterek ostoba makacsságára és a rendőrök vandál műveletlenségére.

A segédtiszt összeütötte a bokáját:

— Parancsára, tábornak úr, parancsára...

Nikiforov rá se nézett a kis kardbojtos pulykakakasra, belépett u hadügyminiszter dolgozószobájába. s tisztelgett.

Daszkalov tábornok diadalmasan feléje nyújtotta mindkét kezét, látszott rajta, hogy valami rendkívüli történt vagy fog történni.

— Fáradj beljebb, Nikifor!

— Mintha valami felvillanyozott volna!

A hadügyminiszter a mutatóujját a szájára tapasztotta, amiképp az az akkortájt hírhedtté vált falragasz nyomán divatozott, és így szólt:

— A kémek lesben állnak és hallgatóznak. Ülj le és örvendezz. Van miért.

(Folytatjuk.)

eMhCiklhikléít

íjmmüMUM

Ekkor kopogtattak. Egymásra néztünk. Karola fehéren mosolygott rám. Megint kopogtattak. Szakasztottan úgy, ahogy én szoktam, hajdan, a férjes asszonyok ajtaján. Habselyem gatyában az ajtóhoz siettem, kinyitottam. Egy minium- vörös férfi állt a küszöbön. Mintha Hasfelmet- sző Jack-et látta volna, úgy lesoványodott az a szeplős képe halálfélelmében.

— Karolát tetszik keresni? — kérdeztem tőle a vendégnek kijáró udvariassággal.

De a vendég nyilván tudta, hogy a híres Jack is udvariasan szokta felvágni áldozatainak hasát. Vörös haja az égnek állt és robogva menekült vendégszeretetem elől. Habselyem gatyában mégsem futhattam utána. Katus néni a konyha ajtajából figyelte gyanúm beigazolódását, s némán bólintott. Hiszen éppen ezért beszélt rá a szabadnapra.

— Ki volt az? — érdeklődött Karola, látszólagos immel-ámmal.

— Egy stopolámpa, aki véletlenül az ón neplő ruhámat viselte — feleltem az önuralom

— 97 —

könnyű sóhajával, amely azonban nyilvánvalóan a közeli végzet ígérete volt.

És Karola ekkor elárulta, hogy lelki rokona a stopplámpának: az ő arca is lesoványodott az ijedtségtől. Hozzám lépett, gyógyító tenyerét a homlokomra szorította.

— Szegénykém... Egy stopplámpa, a te ünneplő ruhádban? Fogjuk rá, hogy lehetségfs, de nem egészen valószínű. Milyen jó hogy szabadnapot vettél ki. Pihenj le, hadd nyugod.anaK meg az idegeid. Majd elaltatlak szépen...

Gyanúm nem hagyta magát átejteni, de mit ér az ilyen gyenge pillanatban a gyanú, amikor az embert szerelemmel zsarolják?

Jól végződött szabadnapom után már gyorsan peregtek az események.

Karola a maga hatezeréves rutinjával megjelent a taxiállomáson, s biztos lévén az én ugyancsak hatezeréves naivitásomban, elszedte tőlem esedékes fizetésemet. Arcomra lehelt csókjával pecsételte meg az üzletinél valamivel közelebbi viszonyunkat, aztán elbúcsúzott.

— Ha egyszer utánam jönne a házi sárkány, ide a placcra, én addig pumpálnám, amig el nem durranna — személyeskedett az egyik taxisofőr.

— Hát a pasas, aki hagyja magát kifosztani? Akkor számítana félbolondnak, ha egy csöpp esze lenne — kontrázott a másik.

Szívesen elhittem, hogy nem rólam beszélnek. Ezzel együtt szerettem volna minél hamarabb fuvarba menni. Noha kívánságom nem szokott 6üket fülekre találni a sorsnál, most mégis Toll Ella szaladt a. mellemnek, méghozzá lóhalálban.

— ülés! Azonnal beszélnem kell veled!

— Nem akarlak hírbe hozni, tűnj el gyorsan, Ellikém.

— Nagy titkom van. Az életed függ tőle!

Hiába szoktam tűrhetően bírni a váratlan

csapásokat, most mégis megremegtem.

— Rendben. De béreld ki a taxit, itt mégsem akarok szörnyűt hallani. Elvinnélek a magam költségén még egyszer utoljára, de Karola éppen most rabolt ki.

Ella panaszosan vinnyogott, hogy apránként rám költi azt a vagyont, amit valaha kapott tőlem, de azért elfogadta ajánlatomat.

— Mivel hálálod meg, ha elárulom a tikot? — kérdezte érdekfeszítő rejtelmességgel.

— Veszek neked egy aranyszőke választási malacot.

— A helyedben nem lennék ilyen hidegvérű.

— Mit akarsz tőlem?

— Várni foglak este. Ugyanúgy, mint tizenöt évvel ezelőtt.

Nagy erőfeszítés árán úrrá lettem kétségbeesésemen. Sőt úgy néztem ki a guruló kocsiból, mint akit a Titanic katasztrófája 6em hozna ki a sodrából.

— 99 —